helyet!
Amikor odaül, a biztos most már bizalmasabban és titkolódzóbban lemutat
a jobboldal első gerezdjébe.
– Látja ott azt a szőke urat? éppen nagyságodra néz. Nyárády Gusztáv
gróf az, kérdezte is tőlem, nem ismerem-e nagyságodat. Persze, eddig nem
tudtam neki felvilágosítást adni.
Azt hiszem, azután sem tudott. A fiatal asszony, valami vidéki rokona
kedvéért jött ide, nem értette ugyan, mire céloz a biztos előzékenysége
és beszédje, de a biztos már érti az asszonykát. Ezzel nem megy semmire,
ez csakugyan a látványosság kedvéért jött ide. Nem ér rá sokat gondolni
vele, mert egyéb dolgai is vannak. A karzaton rendet kell tartani.
Nagy suhogással nyit be egy magas, karcsú, szögletes szépség. Ismerjük
mi is, ismeri a terembiztos is. Kovacsevics Mariska kisasszony, ezúttal
a vőlegénye társaságában. Webston úr, kicsi, szőke, álmos emberke
álmosan konyul le vékony bajusza, álmosan mozog a kék szeme, álmosan lóg
le finom, sovány keze is. Nyugtalan, gyáva és bizonytalan az egész
magatartása. Idejött, mivel menyasszonya ide akart jönni. Nem érti, mit
mond Mariskának a terembiztos, nem érti mit felel ez. Csak a hanglejtése
üti meg a fülét:
– Beszéljen csak, ez a mafla úgysem érti.
– Mit mondtál rólam? – kérdi gyanakodva németül.
– Rólad? Semmit. Azt mondtam neki, ha jobb hely akad, akkor ültessen át.
– Honnan ismered?
– Honnan, hát honnan ismerném? Innen. Csak nem vagy rá féltékeny?
Leülnek, alig öt perc mulva a biztos int neki a szemével és lemutat az
egyik miniszteri székre. Mariska egyetértően biccent a szemével és
fölkel.
– Gyerünk, már akadt jobb helyünk.
A jobb helyről kényelmesen mutathatja magát annak a miniszteri széknek.
Öreg a miniszter, de még fiatal. Nős ember, de a feleségét senki sem
látta még. A politikában maga a megközelíthetetlen tisztesség, az
életben jó fiú, a művészetben habitué, az összes színházakban.
Más ismerős is van. Itt van Mészáros Gizi kisasszony is. A legfeltünőbb
rajta a kalap, mely legalább is tízkilós. Különben igen egyszerűen van
öltözve, úgy, mint a mágnás kisasszonyok. A kicsike egészen el van
merülve a jelbeszédbe, melyet a jobboldal egy tehetséges fiatal
kezdőjével folytat. A képviselő úr a balkönyökére dűlve figyel az
államtitkár beszédjére, a jobbkezével pedig félig a pad alatt felel:
igen, nem, négy óra, öt óra, félhat. Végre megegyeztek és Gizike
kisasszony végsőt bólint a fejével és otthagyja a törvényhozást, az
érdekes ülést, az államtitkár beszédjét, mely most érte el kulmináló
pontját.
Az első sor közepe táján egy egyszerűen, de takarosan öltözött asszony
ül, mellette egy tizenkét-tizenhároméves fiú. Kissé elfogult, de tetszik
neki a kép s szeme kutatva jár végig a képviselők során. A biztos, aki
mindent tud, éppen neki nem tud felvilágosítást adni. Az Andrássy-úton
kávéházuk van, odahoztak neki tegnap két karzati jegyet. Szeretné tudni,
hogy ki küldte. A biztossal szóba elegyedvén, ez azt ajánlotta neki,
hogy jöjjön el másnap ismét, a jegyeket most mindjárt meg fogja számára
szerezni, addig majd ki fogja kutatni, hogy a mai jegyeket ki váltotta
ki. Annyit azonban már most is elárulhat, hogy aki küldte, bizonyára
igen befolyásos, nagy úr, ha a mai ülésre már tegnapelőtt tudott
jegyekre szert tenni, pláne, ilyen jó helyekre.
A fiatal kávésné e beszédre gyöngén elpirul és oldalt néz a fiára. A
biztosnak nem felel s mikor az ismét hozzálép és átadja neki a holnapra
szóló jegyeket – ugyanezekre a helyekre – szó nélkül veszi őket át. S
mikor a biztos halkan unszolja:
– De eljöjjön ám nagyság!
Ismét csak biccent a fejével, az arca piros és mosolyog, de megint nem
szól.
Végig a hölgykarzaton az ember meglepetve látja majd mind azokat a
hölgyeket, akik déltájban a Koronaherceg-utcában szoktak sétálni. S
csöndben, az országos ügyek minden fönnakadása nélkül szövődnek a
viszonyok karzat és tanácsterem között s mire a napirend le van
morzsolva, tisztázva van az a kérdés is: ki kivel, mikor és hol fog
találkozni.
Persze, nem mindenkinek van aratása. A nagy beszédek után fölkerekednek
és lent a kapu körül, a muzeum-körutig és onnan vissza suhognak a
gazdátlan szépségek és farkasszemet néznek a távozó honatyákkal.
Olyiknak szerencséje van és az utcán éri el, ami bent a házban nem
sikerült. Megbillen egy-egy kalap, udvarias üdvözlés, mely a közönségben
azt a hitet kelti, hogy itt ösmerősök találkoztak, aztán megindul az
intim eszmecsere, egyenesen a dolog meritumára térve.
Az államtitkár befejezte beszédjét. Zugó taps, zajos siker, öt perc
szünet. A középső karzaton kipirulva, a boldogságtól reszketve kerekedik
föl a kicsi feleség, meg a hatalmas szépségű anyós, aki mindvégig
halvány és egykedvű. A kicsike asszony nagy izgatottságában meg is
botlik a magas lépcsőn, az édes anyja pedig korholja:
– Nem tudsz vigyázni?
És kilépnek a karzati folyosóra.
Ugyanekkor egy másik ajtó is csapódik be, Dermák Éva, teljes díszben
kiöltözködve, kábítóan szépen szintén elsiet. A lépcsőn utóléri
Deméndynét s végignéz rajta. Minden íze reszket s keze ökölbe szorul. A
kis asszonyka csak futólag néz rá és gondolja magában: milyen szép
leány! Aztán Éva elébök kerül, a kapuban ismét össze akadnak, Éva válla
oda is ütődik a mamához, amire a két nő gyilkos közömbösséggel villantja
össze szemét, hogy aztán másfelé nézzenek, mintha tudomást sem vettek
volna egymásról.
Nem sikerült, hiába reménykedett. De csak mert itt volt ez a báb.
Deméndy nem látta meg, mert a feleségére kellett mindig néznie. Ő jól
látta, nem a szerelmes ember öntudatlan vonzódásával függött mindig a
férfi szeme a feleségén, hanem az óvatosság fegyelmezettségével
kényszerítette magát, hogy ne nézzen máshová. De így is, micsoda
szenvedés volt tanuja lenni ennek a köteles, erőltetett ragaszkodásnak.
A feleségnek jogai vannak s az erős férfi annyira ismeri őket, hogy fél
ettől a hitvány bábtól, ettől a vértelen gyerektől. E gyerek mellett
neki el kell tünnie, magamagát kell eltüntetnie, pedig kölcsönösen
megrabolták egymást!
Deméndyék bent maradtak a lépcsőcsarnokban, egy sereg honatya körülfogta
őket és beszélt a Miklós nagy sikeréről, meg a tegnapi turfról, melyen ő
méltóságáék nem voltak ott. Igen, nem lehetett, mert Deméndyné rosszul
érezte magát és erőt gyűjtött a mai napra.
Éva kint megállt a legfelsőbb lépcsőn s körüljártatta szemét. Volt mit
látnia, de nem azért állt oda. Meg akarta várni őket, jobban mondva őt.
Azt akarta, hogy lássa, vissza akarta magát lopni az emlékébe és
kísérteni mostani nyugodalmas életében. Balszemét összenyomta, mint a
vadász, szája szögletei keményen lekonyultak.
Oda át a muzeum-kert rácsa mögött tolongott a dologtalan csőcselék és
leste a jövő-menő nagy urakat. Olcsó mulatság, de meg jó is. Nagy urat
látni, gazdag asszonyokat, a nép fiaihoz méltó szórakozás. Szorosan a
rácshoz lapulva állt egy fiatal ember, meglátszott rajta, hogy munkás,
de jól volt öltözve, majdnem uriasan. Tompa kábultságában is rajta
felejtette a szemét: honnan is ismeri azt a konokul szomorú arcot,
azokat a feketén csillogó szemeket? Ekkor elsuhan mellette Mészáros
Gizi, csakugy árad belőle a parfum. Igaz, ez Domokos, a Wočasek mester
első legénye. Komolyan megijedt. Eszébe jutott, micsoda fenyegető módon
intette a legény Gizit, hogy őrizkedjék tőle a nyilt utcán. Bizonyára rá
leskelődik és a susztereknél hamar kész a szerelmi dráma.
– Gizi! – szól a leányra, de az már maga is észrevette a legényt,
megrázkódott, aztán esze nélkül, majdhogy a most elrobogó kereskedelmi
miniszter kocsija alá nem került, átrohan a kert felé, magasra emelt
napernyőjével integetve a legénynek. Ez azonban, mint a macska, előbb
összehúzta magát, aztán hirtelen iramodással a kert mélyébe rohant.
Megszökött a leány elől, akire lesett.
Éva meg volt döbbenve. Ezt nem értette. És amint Gizi visszafordult és a
kert rácsa mellett lassan a körút felé indult, arca csüggedt, szomorú
volt s a szeme csaknem könnyezett. Ez a teremtés is tudna érezni? Fut a
legény után, akit megcsalt és tönkretett? Igen ezt látja. Igaz, a
következő percben már hallotta kacagását is. Egy úr, aki szembejött
vele, megállította, azzal incselkedett. Végül megegyeztek, az úr intett
egy üres kocsinak, abba bele ültek. Alig hogy elrobogtak, ismét meglátta
Domokost, a kalapját kezében tartva, törölte verejtékes homlokát,
keresve nézett föl-alá az utcán, aztán a körút felé vágtatott: utól
akarta érni azt, aki elől az imént menekült.
Két gyönyörű, szőke leány megy el mellette – a karzaton nem is vette
őket észre. Olyanok, mint a zárdanövendékek, az illedelmességük is
szomorú, a ruhájuk takaros válogatottsága is mintha árvaságra vallana.
Két édes, majdnem egyforma halvány arc, szőke hajuk nehéz tekercsekben
omlik le az egyformán egyszerű kisleányos kalap alól. Föltünők és még
sem bántja senki, az ólálkodó férfiak csak félve, lopva néznek rájok.
Ah, ezek is jobb sort láttak. A Bellág-leányok, akik, mióta
mostohaanyjuk van, egészen magukra vannak hagyatva és úgy töltik az
idejüket, ahogy éppen lehet, minél többet távol a családi tűzhelytől.
Éva ismeri őket, mert sokat látja és a szíve elszorul. Ezeket is elnyeli
majd az utca? Szegény, szegény teremtések!
– Meg lesz, édes!
A háta mögött mondta ezt valaki. És megrázkódott, érezte, hogy arcát
égeti a fölfelé szökő vér. Ez a hang, ez a férfias, kemény hang, mely
oly lágyan csöngött egykor a fülébe, majd olyan forrón tudta mondani:
édes! Most másnak mondja.
– János! – ordítja a kapus és előrobog egy nagy, kékbélésű nyitott
landauer. Magas kocsi karcsu kereken és két gyönyörű pejló poroszkál
előtte. Az ő kocsijuk, a kocsi új, de a kocsis a régi. Azt gondolja
magában: most szemébe nézek s ezzel sietve, a fejét összehuzva eloson,
hogy meg ne lássa arcát – a kocsis. Mikor már elrobogtak, magára eszmél
és szinte futva néhány lépést utánuk tesz. Most már érti szegény
Domokost és végtelenül elkeseredik és szégyelli magát.
Tizenkettő elmult már, most vissza az utcára, úgy mint tegnap, mint
negyedfél hónapon keresztül minden nap, de az eddig tápláló remény
nélkül. A körúton össze-vissza siető emberek, munkásleányok,
iskolás-leányok, szegény emberek, kereskedők, sétáló gyerekek a
dadájukkal, nevelőnőjükkel s közöttük, vele együtt az a sok léha
teremtés, akik úgy sietnek vissza a belvárosba, mintha különben
kötelességet mulasztanának. Ezalatt pedig ő robog urasan, boldogan a
karcsu landaueren a felesége oldalán, ebédre, enyelgésre, a könnyelmű
dicsőség színhelyéről a gondatlan jólét ölébe.
– Nini, Éva! – kiált valaki mögötte.
A technika kapuja előtt volt éppen, tejfeles száju fiatalemberek
ácsorogtak ott és frivol kutatással néztek rajta végig. Megfordult: a
szögletes Kovacsevics Mariska állt előtte Webston és egy másik úr
társaságában. Ez a másik a képviselőház viveur-bárója volt, egy úr, aki
pártolta a művészetet a szinésznők kedvéért, eljárogatott a zeneakadémia
hangversenyeire a szép leányok kedvéért, az operában a ballerinákat
kultiválta és a nemzeti kaszinóban rendezett tivornyákhoz mindig
ünnepelt primadonnákat szállított. Ez az úr demokrata és népszerű volt,
semmi sem zsenirozta, akárkit megszólított a nyilt utcán, kifeslett
leányt és tisztességes polgárasszonyt egyaránt, még pedig hipnotizáló
úri modorban, hogy senki sem mert megsértődni tőle. Évának is volt már
hozzá szerencséje, de a Kovacsevics kisasszonyt, úgylátszik, csak most
az utcán szólította meg s ebben édes keveset zavarta őt Webston úr
jelenléte.
– Szervusz Évácska – köszöntötte Mariska – ismered a báró urat? No,
akkor nem kell, hogy bemutassalak. Ugyan tedd meg nekem azt a
szivességet, vedd a nyakadba a vőlegényemet, zavar bennünket. Holnap
utazunk az esküvőre s ez a mafla még ma is féltékeny.
Webston úr tétovázó szemmel nézte menyasszonya ajkát, a szemével akarta
megérteni, hogy mit beszél. A báró úr szokott fesztelenséggel kezet
nyujtott Évának és a maga részéről csak annyit jelentett ki:
– Ne bántsa, engem ez az úr nem zseniroz. Hiszen az sem volna baj, ha
értené szavamat.
Ezzel Mariska kisasszonyt karonfogta és vitte magával előre, Webston
pedig mintegy védelmet keresve csatlakozott Éva mellé, úgy követték az
előttük haladó párt.
– Be örülök – mondta tört németséggel – hogy láthatom. Önt, kisasszony,
nagyrabecsülöm és akárhányszor mondtam Mariskának, hogy vegyen példát
önről s viselje magát úgy, mint ön.
– Higyje el, Webston úr, az egész csak temperamentum dolga.
– Éva kisasszony – szólt most Webston úr kitörő nyugtalansággal – ön
iránt olyan határtalan bizalmam van, kérdeznék valamit. Fog-e őszintén
felelni?
– Mit?
– Igérje meg, hogy őszintén fog felelni.
– Mire való ez? Ha bizalma van hozzám, akkor ne kívánjon ilyen igéretet.
– Igaza van. Lássa kisasszony, nem tagadom, őrülten szeretem Mariskát.
Holnap Helgolandba utazunk, ott meg fogunk esküdni. Családom nem tud
róla semmit s ha megtudnák, hogy szinésznőt vettem el ebben az idegen
országban, kitagadnának és szegény édes anyámnak megszakadna a szíve. De
az mind nem tart vissza. Öntől kérdezem: Megérdemli-e a Mariska, hogy
feleségül vegyem? Ha ön azt mondja igen, akkor boldog leszek, ha azt
mondja nem, elhagyom, ha belehalok is.
Éva kezdte magát kényelmetlenül érezni.
– Kedves Webston úr, ön sokat kíván tőlem. Azt akarja, hogy én legyek
felelős az ön életeért.
Webston úrból most teljes mértékben kitört a keserűség.
– Ha lelkembe látna, nem adna ily kitérő választ. Megsajnálna és
segítségemre lenne. Szeretem azt a leányt és tele vagyok gyanuval és
féltékenységgel. Minden, amit róla tudok és rajta látok, gyanut ébreszt.
Ahogy vele beszélnek, ahogy ő beszél másokkal, a hely, ahol
megismerkedtem vele, a mód, amelyen él, mind világosan mutatja, hogy nem
tisztességes leány. De ezzel szemben egy bizonyságom van, az, hogy velem
szemben mindig tisztességes volt s aki velem látja őt, úgy mint én látom
másokkal, ugyancsak a legrosszabbat tenné föl róla, pedig nem történt
közöttünk semmi. S valahányszor erőt vesz rajtam a kétség, mindig azt
kérdezem magamtól: hát mi oka volna, hogy éppen velem tegyen kivételt?
Én is adtam neki pénzt, én is vagyok olyan férfi, mint más, hát miért
tartózkodnék éppen tőlem, ha nem tartózkodik másoktól? Hát mondja,
kisasszony, igazam van-e, vagy sem?
– Igaza van – mondta Éva halkan. Hadd értse ez a szegény ember, hogy az
okoskodásnak ad-e igazat, vagy annak, amire tényleg értette, a kérdés
alaposságának. S elszörnyüködött magában: lehetséges? A férfiak ilyen
együgyüek volnának? Nem látják, ha játszanak velök, ha kihasználják a
vakságukat! Nagyon sajnálta ezt a szegény embert és nagyon megvetette.
– Köszönöm, kisasszony – folytatta Webston melegen – ez az egy szava is
jólesett, mert önnek hiszek. Ha Mariska olyan volna, mint ön én volnék a
világ legboldogabb embere.
Majd, mint az ittas embereken, kiáradt belőle az őszinteség és elfogta
az a fájó kéjelgés, mit a lélek legtitkosabb rejtelmeinek a feltárása
okoz.
– Lássa, kedves kisasszony, mielőtt Budapestre jöttem, igen jóravaló,
szolid fiatalember voltam. Jó családból való vagyok, munkára és
mértékletességre neveltek. Most a züllés szélén állok. Nem titkolom.
Mariskától függ a további sorsom. Ha jóravaló, tisztességes asszonyt
kapok benne, meg leszek mentve, ha nem, menthetetlenül elpusztulok. Ide
jöttem ebbe a fiatal kis városba, összeköttetés nélkül, a nyelvüket sem
ismerve. Azt gondoltam, majd csak teszek szert összeköttetésekre,
családi ismeretségre. De az üzletem nem olyan természetű, hogy állandó
összeköttetéseket létesíthetne. Aki egy írógépet megvesz, az odébb áll,
míg egy másodikra nincs szüksége. És az emberek itt olyan különös
zárkózottak, oly nehéz, szinte lehetetlen valakinek a lakásába jutni, a
családjával érintkezni. Törökországról hittem csak, hogy ott választják
el ennyire a családi életet a társas élettől. De ott az asszonyokat is
zár alatt tartják, itt pedig a nők mindenütt ott vannak és azt
tapasztaltam, hogy az idevaló embereknek sok olyan asszonyismerőse van,
akinek az urát sohasem látta. Most nincsenek ilyen megfigyeléseim, mert
egészen eltompultam már, de amikor idejöttem, egészséges volt a szívem
és az eszem egyaránt. Hát mit csináljon egy olyan magamfajta
fiatalember, egészen árván, társaság és barátság nélkül? Vagy elzárkózik
a hónapos szobájába, vagy keresi azoknak a társaságát, akikhez könnyen
juthat. Ó, kisasszony, higyje el, ez a Budapest rettentő város az
idegenre. A külföldi ember itt menthetetlenül elpusztúl, tönkre teszi az
éjjeli élet, meg az utcai ismeretség.
Éva csak hallgatta és bólogatott a fejével. Mélységesen sajnálta ezt az
embert, aki annyira tisztában van magával és mégis belemegy a vesztébe.
Visszatartsa-e? Lehetetlen. Nincs joga hozzá, aztán meg fölösleges
volna. Látta, hogy Webston úrnak nem tudásra van szüksége, hanem
ellentálló erőre. Ezt pedig nem adhat neki.
– Ne bánkódjék – szólt bátorító hangon – ön még elég fiatal és mint
látom, okos ember is ahhoz, hogy az életét úgy intézze, ahogy jónak
látja.
Webston úr a fejét csóválta és szomoruan mondta:
– Balsejtelmeim vannak, nem tudok megnyugodni. Édes kisasszony, mért nem
szerettem bele magába?
2.
Húsz évvel ezelőtt sokat mulattak a társaságban, hogy Kömleyék
(somogyfalusi és albányai báró Kömley Simon) a várban vásároltak
palotát. Kömley úr ugyanis csak egyszerű nemes ember volt, a felesége
azonban régi erdélyi családból való s ki tudta mutatni, hogy ősei
Bocskaytól grófi koronát kaptak, mely azonban a török veszedelem
idejében valahogyan elkallódott. A gyönyörű szép asszonyban egyre
motoszkált a becsvágy és nem nyugodott addig, amíg az urának ki nem
járta a báróságot – az ország közigazgatása körül szerzett érdemei
fejében. A magyar közigazgatás ugyan ma sincs rendezve, de a Kömley úr
bárósága már húszéves. A becsvágyó báróné pedig a várba vonult, részben
azért, hogy ott várja meg, míg bárósága egy kis patinát kap, részben
pedig azért, hogy az ősi kerületben, egy tönkrement mágnás ősi fészkében
az arisztokratánál is arisztokratább milieuben lakozzék.
Mivel pedig a Kömley-palota a várban volt, ennélfogva a
Deméndy-palotának is ott kell lenni. A fehérvári kapu mentén elhuzódó
bástyára támaszkodott a palota, mely ezelőtt egy sváb korcsmárosé volt,
aki kocsija, lova számára istállót is tartott. Egyemeletes ház volt, az
utcai frontja csak tíz ablak, mely testvériesen oszlott szét öt szoba
között. A hátulsó traktusa azonban szintoly nagy volt s ablakai a bástya
fölött a hegyes-halmos szép budai vidékre néztek.
Itt volt a _fészek_ is. A szélső sarokban, tapétaajtóval zárt egyablakos
kis fülke, melynek butorzata első pillantásra csupa pálmából állt.
Óriási páfrányok, keskeny levelű Phönix-pálmák, kemény, lovaskard
formájú szakaszok minden zugban, minden szék fölött. Ha az embernek éles
szeme van, egy szinte játékszeresen kicsi zongorát is fedezhet föl, de a
pálma-milieuből győzelmesen vált ki az egyetlen ablak előtt merengő
óriási, olasz renaissance-os ébenfa-hintaszék.
Ez a _fészek_. A cselédségnek, mint a mesében meg van hagyva: mind a
tizenkét szobát naponta szépen ki kell takarítani, de aki a
tizenharmadikba lép be, az halálnak halálával hal meg.
Mert ez a _fészek_. A kicsi asszony, aki semmivel sem törődik, a fészket
maga takarítja. Szőke kis fejére selyemkendőt köt, kicsi, vékony
derekára fehér szobaleány-kötényt, kinyitja a kicsi szárnyas ablakot és
jár seprővel, törlőronggyal kezében a kis szobában és míg irtja a port
és kicsi gyerekkezével cirógatja a hintaszék zord fekete sárkányfejeit,
csengő dalocskája messzire kihangzik az ébredő budai hegyekbe, ahol a
szerteszórt apró fehér és piros házak kiváncsian hallgatódznak: ugyan
miféle madár szól?
Ezuttal szinte röpül a fészekbe. Magával vonta az urát, aki szeretett
volna még egy cigarettát elszíni, félre lökte a komornikot, aki tálcán
leveleket akart átnyujtani.
– De édes, talán fontos is van közöttük.
– Nincs, nincs, tudom, hogy nincs.
– Talán átöltözködnél előbb?
– Nem vagyok befűzve, nem kell.
S mint zsákmányát, vonta maga után a kis asszony a nagy szál embert, aki
kelletlenül fölhuzta szemöldökeit s szabadon maradt kezével idegesen
csettintett. Végig a kis sárga szalonon, a billiárd-szobán, az ebédlőn,
a dohányzón, keresztül a hátulsó front két kicsi fogadószobáján, meg a
nagy zongoratermen, félretolta a falról lelógó óriási bokharát, mely alá
nagy furfangosan rejtőzött a fészek tapéta-ajtója – aki nem tudta,
sohasem sejti meg, hogy ott a nagy fali kárpit mögött nyílik még egy
szobácska.
Ott aztán belekényszeríti urát a fekete karosszékbe s egy szökéssel az
ölében térdel.
– Itt vagyunk, itt vagyunk, úgy-e örülsz, édes uram, hogy végre egyedül
vagy a te aranyos feleségeddel!
– Hogyne, hogyne – mondja ez és lagymatagon átfogja a kis derekat, tűri
a rátapadó, pici vérszegény ajkat.
– Édes uram, nagy uram, hatalmas uram, jaj be örülök, hogy én vagyok a
feleséged.
– Kis bohó – mondja Deméndy és lehunyja a szemét.
– Te is örülsz, hogy én vagyok a feleséged?
– Hogyne, hogyne!
Az asszonyka elpityeredik.
– Hogy mondod ezt. Hogyne, hogyne, bizony a képviselőházban sokkal
bőbeszédűbb voltál.
– Hja, édes, mert az politika.
– Ez meg szerelem – pattog az asszonyka s öklével nagyot üt az ura
vállára. – Hát mondd meg nekem, mi jelent többet: a szerelem vagy a
politika?
– Természetesen a szerelem.
Az asszonyka ismét kacag.
– Jaj, de furcsán mondod ezt. A történelmi professzornak volt mindig a
szavajárása a természetesen. A törökök átmentek a Dunán és természetesen
megverték a németet. Hunyady Mátyás természetesen nőül vette Beatricét.
Mondd, örülsz, hogy engem szeretsz?
– Nagyon örülök.
– És nagyon szeretsz?
– Nagyon.
– Mondj valami nagyobbat.
– Végtelenül szeretlek.
– Akkor repüljünk.
Odagubbaszkodott az ura ölébe, mélyen összehuzódzkodva és megindult a
hintaszék és a kicsi asszony behunyta a szemét és tündérországban érezte
magát. Deméndy is behunyta a szemét és azt gondolta: be jó volna
cigarettára gyujtani.
A nagy repülés közben újabb gondolatok kergetődztek az asszonyka
agyában. Mikor a hintaszék megállott, fölveti nagy kék tekintetét és
elmerengve mondja:
– Jó volna, ha sohasem kellene kimozdulni a fészkünkből.
– Bizony, édes, de nem lehet.
– Igen, – szólt durcásan – mert mindig dolgaid vannak és itthon is egyre
zaklatnak az emberek. Aztán mama sem hagy egyedül, mindig ide jön és
veszekszik a cselédséggel. Úgy sajnálom szegényeket. Aztán engem is
korhol és úgy vigyáz rám, mintha még most is kis gyerek volnék. Pedig
ugy-e bár, olyan asszony vagyok, mint a többi, akinek a melle úgy előre
dudorodik, hogy szinte elgurul?
Ezen nevetni kell. Nevetnek is, az asszonyka úgy, hogy a könnye is
kicsillan, az ember úgy, mint a komédiások. Újabb csókroham után az
asszony tovább fecseg.
– Jaj, de furcsa voltál a képviselőházban. Odaálltál nagy peckesen,
kisodortad a bajuszodat és olyan komolyan beszéltél bírókról, meg
alispánokról, meg nem tudom miféle politikus dolgokról, az ember azt
hihette volna, hogy érdeklődöl az ilyesmik iránt.
– Kell is édes, mert belügyi államtitkár vagyok.
Az asszony ravaszul pislog feléje.
– De nem lehet, mert az én uram vagy. Az pedig csak egy iránt
érdeklődik. Találd ki, hogy mi iránt.
Az államtitkár úr visszahunyorog és apathikusan azt mondja:
– A szerelem.
– Igen, de még jobban mondd.
– A feleségéhez való szerelme iránt.
– Úgy van, úgy van, helyes – kiált most, utánozva a képviselő urak
kiáltásait. Majd hirtelen elkomolyodik.
– A feleségéhez való szerelme iránt, mondd csak, édes, hát van, nem a
feleséghez való szerelem is?
Az államtitkár feszengeni kezd.
– Megzsibbadt a lábam, édes, egy kicsit hadd keljek fel.
Édes megint elborong. Különösen érzékeny lelke van, megérzi, amit nem
tud s szerelme, meg tudatlansága nagy elvakultsága mellett is a lelkét
egyre nyomja az ismeretlen Élet a maga millió hazugságaival és miriádnyi
bűneivel.
Szó nélkül leszáll ura öléből és odalép az ablakhoz. Deméndy megsajnálja
és melléje áll, átfogja derekát s most már lágy, meleg hangon kérdi:
– Bánt valami, édes?