– De látom, édes, hogy valami bánt. Nincs bizalmad az édes uradhoz?
Most se szól, csak egy hirtelen fordulattal a mellére borul. Deméndy
fölnyalábolja a kis teremtést és visszaviszi a karosszékbe. Egyszeribe
kisüt a nap és a kis menyecske megint fecseg, mint a madárka.
– Igen, – mondja – oly ritkán lehetünk a fészkünkben. Azelőtt legalább
magamban lehettem itthon és várhattam az édes uramat. De aztán jött mama
és összeszidott, hogy most is még olyan gyerek vagyok. Képzeld csak, –
szólt hangos kacagással, – mama szememre vetette, hogy tökéletesen
hozzád való vagyok, mert nekem sincs semmi becsvágyam. Hát baj az, ha
összeillünk?
– Persze, hogy éppenséggel nem baj.
– Igen, de mama mindenáron azt akarja, hogy miniszter légy és szintén
bárónak tegyenek meg, mint papuskát. Hát mire való ez? Aztán a
miniszternek még több dolga van, hallottam, mint panaszkodnak a szegény
asszonyaik, hogy nem is látják az urukat, úgy belebújnak azok a
hatalomba. Hát én nem engedem meg, hogy te miniszter légy, különben
sehogy se lehetnénk a fészekben.
Az államtitkár meghimbálja a széket és csak bólint a fejével. Az
asszonykának még valami furcsaság jut eszébe, ezen már igazán nevetni
kell.
– Igaz, képzeld csak, tegnap, mikor délben elébed jöttünk a kocsival,
mama azt is rámparancsolta, hogy ne engedjelek annyira a szoknyámon
ülni. Azt mondja, hogy pipogya ember az olyan, aki folyton a felesége
körül kuncsorog, azonfelül még beteggé teszi és tönkreteszi a szépségét.
Édes uram, olyan boldog voltam, mikor mama azt mondta, hogy folyton
rajtam lógsz, de mama nagyon okos asszony, hanem ehhez igazán nem ért.
Hát hogy volna lehetséges, hogy te beteggé meg csúnyává tennél engem?
Hiszen szeretsz!
Ez csak elég világos! Annál megdöbbentőbb azonban, ha a szerelmes férfi
kissé mohón kap a szón és azt mondja:
– Mamának némiképen igaza van.
– Hogyan?
– Hát úgy, édes, hogy a férfinak nem szabad mindig csak a szerelemre
gondolnia. Tudod, vannak egyéb dolgok is a világon, az embernek
hivatása, kötelessége van, ami mindenek előtt való.
– Úgy? – mondja hosszan, elgondolkodva – ezt sohasem hallottam. Akkor
minek tartod meg az állásodat?
Erre bajos felelni. Az államtitkár úr, aki mindenre talál kádenciát,
néma és zavarodott. Csakugyan, mihelyt akceptálta a tételt, hogy a
szerelem mindenekfelett való s mihelyt ő is helybenhagyta, mikor a
felesége panaszkodott, hogy oly keveset lehetnek együtt s az volna a
legnagyobb boldogság, ha soha se kellene egymást elhagyniok, akkor mért
nem hagyja ott állását, melyre nem szorult, hogy a nyert időt a
feleségével tölthesse?
– Hát te nem örülsz, amikor úgy éljeneznek és tapsolnak az uradnak, mint
ma?
– De igen – felel az asszonyka mély meggyőződéssel – hanem elég ha
egyszer egy hónapban történik. Hiszen neked elég ha kiállsz és beszélsz.
Mert te vagy a legokosabb ember a világon.
– Igen és a legokosabb ember a világon most is itt ül az ő felesége
mellett, holott a minisztériumban kellene lennie. Tudod-e, édes, hogy az
okos embernek nem szabad rossz tisztviselőnek lenni?
– Se baj, édes uram, ennek ellenében te vagy a legszerelmesebb férj.
– Ezzel nem érik be a minisztériumban.
A menyecske megint elszontyolodik.
– Min gondolkodol, édes?
– Azt gondoltam, ha én volnék a király, minden szerelmes embert
eltiltanék a hivataloskodástól. Mert a szerelmes ember a feleségeé,
egészen a feleségeé és csak az a kötelessége van, hogy a feleségére
gondoljon.
– Kis bohó, hiszen a hivatalban is rád gondolok.
– Igen – mondja rajongva, szorosan az urához tapadva – érzem, hogy rám
gondolsz, úgy mint én te reád. Hanem…
– Nos, mi az? Hanem?
– Hanem nem mindig lesz úgy. Majd ha öreg leszek és csunya, akkor nem
fogsz már úgy szeretni.
– Te, öreg és csunya? Mindig ilyen maradsz.
– Igen, édes, azt csak úgy mondod. Hanem tudom én, hogy nem vagyok
olyan, mint a többi. Kicsi vagyok és gyereknek tartanak, aztán tudod-e
mit gondoltam ma, mikor a képviselőházból elmentünk?
– Mit?
– A kapuban láttam egy magas, erős leányt. Nem láttam az arcát, mert
elsietett, hanem olyan szép és nagy volt, hogy szinte féltem tőle. Hát
azt gondoltam, hogy szeretnék én is ilyen szép és magas lenni, akkor
tovább maradnék ifjú és szép és te is jobban tudnál szeretni.
Az államtitkár úr megrázkódott. Kémlelve nézi a gyerek-asszony vonásait,
csakugyan nincs semmi célzás a szavában? Nincs, de ez még jobban
nyugtalanítja. Micsoda gúny vagy a sors iróniája, hogy a feleség
vágyódik a szerető termetére s maga mondja az urának: az ízlésednek, a
szerelmednek jobban felel meg az, mint magam. És észrevette? Hiszen maga
is ettől nyugtalan és ideges és azért szeretne legalább néhány percig
magára maradni, hogy rendbe térítse lelkületét és kiölje magából a
visszatérő vágyakat, magába fojtsa a mult kísérteteit. Hiszen amíg
erőltetetten enyeleg a feleségével, szeme előtt még mindig az a jól
ismert, sokszor átkarolt fejedelmi termet lebegett, az a büszke, szép,
fehér arc, a gőgösen leszorított ajak, mely olyan lázasan tudott lihegni
és még lázasabban csókolni. Ah, kinos szenvedés az, mikor az ember
feleségével az ölében, kénytelen gondolni az elhagyott szeretőre!
Az asszony keze átsimítja homlokát.
– Mért komolyodtál úgy el?
Az ember idegesen elkapja a fejét.
– Hagyj, édes. Te mindig olyan lehetetlen dolgokat beszélsz. Hát minek
akarsz nagynak lenni, amikor kicsi vagy?
Deméndyné kibámul az ablakon, de nem a hegyes-völgyes szép tájat látja
ott, hanem a maga kicsi lelkének nagy, rejtelmes problémáját. – Nem
tudom – szól halkan, de mindig úgy érzem, hogy én nyomorult kis teremtés
vagyok, nincs jogom arra a nagy boldogságra, s mégsem akarok nélküle
élni.
– Bohó vagy, együgyű vagy – biztatja fanyar kedvvel az ura – hát sohase
kergethetem el ezeket az árnyképeket?
Az asszonyka szemébe köny lopódzik.
– Szeresd, szeresd nagyon ezt a buta feleségedet.
– Hiszen szeretem.
– Nem úgy, – mondja a fejét rázva, – hanem úgy, mintha nagy beteg
volnék, akinek mindig éreznie kell, hogy szeretik, mert ha csak egy
pillanatra nem érzi, akkor meghal.
A kapu aljából behallatszott az idegent jelentő harangszó. Deméndy kapva
kap rajta:
– Valaki jön, édes, – mondja, – el kell hagynunk a fészket.
És most melegebben csókolja meg és a fülébe súgja az igéző szót:
– Nagyon szeretlek.
Deméndyné szeme fölragyog, édes, felhőtlen boldogság tükröződik rajta
vissza és Deméndy gondolja magában:
– Dehogy is halna meg, aki ugyanegy pillanatban tud sírni és nevetni,
nem hal bele a fájdalomba.
A minisztériumból küldtek át néhány aktát, ezeket kellene sietve
elintézni. Deméndy a kiszabadult rab boldogságos érzetével telepedett
meg dolgozó asztala mellett, majd hogy le nem ültette a diurnistát, aki
az aktákat hozta, cigarettára gyújtott és kéjjel, lassan forgatta a
lapokat, hogy csak minél tovább tartson az elfoglaltsága.
Negyedóra alatt mégis elvégezte, sóhajtva bocsátotta útnak a diurnistát,
majd megállt a szoba közepén és hallgatódzott kifelé: nem jön-e a kínzó
angyala?
Magában így nevezte a feleségét. Sokszor kérdezte magától, hát igazán
nem szereti-e? Akkor honnan e féltő gond, mellyel környékezi,
tehetetlensége e kicsi asszony akaratával szemben? Avagy szereti? Akkor
honnan az émelygős lehangoltság, mellyel felesége szerelmét fogadja, a
türelmetlen vágyakozás, hogy magára maradhasson, hogy legalább ne legyen
kénytelen vele együtt lenni?
A feleletet pedig mindenképpen abban találta, hogy ostobaság volt
megházasodni, még nagyobb ostobaság volt, hogy éppen Kömley Olgát vette
el.
Miért vette el? Az okoskodás igen helyes volt. Házassága alapja az orvos
utasítása volt. Maga is érezte, hogy bizony ha valamiképpen meg akarja
óvni egészségét, szakítania kell a legényélettel.
A dolog ugyanis igen egyszerű. Az ember magához vesz egy asszonyt, aki
mindig mellette van s ezzel az ember alaposan kigyógyult a szerelemből.
Feleség okvetlenül csak egy van és az nem olyan követelő, mint a
szerető, vagy a más felesége.
S ebből a szempontból Kömley Olga látszott a legalkalmasabb asszonynak.
Sohse hitte volna, hogy ilyen leány is van a világon. Aki az oltár előtt
is azt hitte még, hogy a gyereket gólya hozza és semmit, de éppen semmit
sem tudott a világ dolgából. Kicsi, gyönge, vérszegény, ezzel az
asszonnyal úgy rendezheti a házaséletet, ahogy éppen tetszik. Ha akarja,
azt is elhiteti vele, hogy csókolódzni sem illik, mert különben bajusza
nő.
Azonkívül még egy külső oka is volt rá. Félesztendőn át a legnagyobb
hevességgel ostromolta Kömleynét. Rideg ellentállásra talált. Ez az
asszony nem könnyelmű, az urát nem szereti ugyan, de mást sem. El van
telve a szépségével, kiválóságával és gőgös önérzete sem tűrné el, hogy
egyik férfi másnak ösmerje őt, mint a többiek. Mégis egy délután az
asszony majd megingott. A karjával átfogta már s Kömleyné nem nagy
erővel védekezett. Ekkor benyitott hozzájuk a báró. Kicsi, szelidképű
szőke úr, aki ma is csodálva és hitetlenül néz föl a feleségére;
lehetséges, hogy ez a páratlan asszony az enyém legyen? Mikor a Deméndy
karjában látta feleségét, mintha kővé meredt volna. Deméndyben pedig
pusztán és egyedül a gavallér élt, aki mindenáron meg akarja védni a
hölgy becsületét, melyet ő veszélyeztetett. Egyszerűen Kömley úr felé
sietett és őt is megölelte.
– Reménylem, önnek sem lesz kifogása, – mondta egyszerűen – őméltósága
épp most fogadott – fiának.
Hát így történt, így kellett történnie. Kömleyné azóta mintha gyűlölte
volna az államtitkárt és rideg, fagyos indulattal viselkedett a
leányával szemben. Hogy megszerette a kis leány ezt az embert, aki
először beszélt neki szerelemről! Egy arcvonása sem rándult meg soha,
hideg, közömbös, büszke és kimért volt mindig, éppen csak becsvágyát
mintha a lányába akarta volna oltani, legalább ez alatt a jelszó alatt
zavarta meg mindig a fiatal pár együttlétét s tört arra, hogy veje
mentöl többet foglalkozzék a pályájával s ezzel alattomban mennél
kevesebbet a feleségével.
Hogy mennyire egy követ fújt Deméndyvel, azt maga sem tudta. Az
államtitkár keserves csalódásra ébredt családi tűzhelyén. Ez a vértelen
gyerek, mihelyt megismerkedett a szerelemmel, a szenvedelem elemi
tüzességével élt az urának. Telhetetlen, fáradhatatlan volt, egyre
csókra vágyott és ezt a tűzben lángolását az érintetlen lélek rajongó
hitével úgy fel tudta magasztosítani, hogy az olyan kiélt, mindenben
kételkedő ember, amilyen Deméndy, megdöbbent tőle s lesújtottnak érezte
magát a szerelem soha nem sejtett erkölcsi hatalmától. Hiába próbált
kétkedni: szentség-e ez, vagy ostobaság? Szerelem-e, vagy betegség?
Meghatotta a gyerekasszonynak primitiv képzelődése és tisztaságában való
idealizmusa, meghatotta és lebilincselte, mint valami új szép jelenség,
mely annál értékesebb, mivel okvetetlenül gyorsan múlónak kellett
hinnie.
– Majd megismeri a valóságot, majd leszáll a felhőből, mint mindenki más
– bíztatta magát.
De a kicsi asszonyt nagyon könnyen elbírta a felhő, nem szállt le a
földre, hanem ott a fészekben, melynek bájos naivsága kezdetben
ugyancsak elbűvölte, a hintaszék szárnyain mind magasabbra röpült és
kényszerítette urát, hogy fáradtan, megterhelt lelkével vele emelkedjék
a szférákba.
És Deméndy azon vette magát észre, hogy soha legényéletében annyira
zaklatott ember nem volt, mint most, a házasság nyugodalmas révében.
Különös egy helyzet. Egy asszony ül az ölében, akinek sejtelme sincs
arról, amit a férfi multjának szokás nevezni. Aki azt hiszi, hogy a
szerelmet együtt találta föl az urával és nagykíváncsian tudakolja, hogy
mások is tudnak-e úgy szeretni, mint ők. És történik ez egy asszonynak
hidegen őrködő szeme láttára, akinek a szerelmére tört, most pedig az
anyósa. Azt hitte, el kell sülyednie szégyenletében, amikor Kömleyné
hideg, csöndes megvetéssel nézett rajta végig, azon az emberen, aki
lovagias áldozat pose-jába vágta magát s most világosan látja, hogy az
áldozat voltaképpen célja volt.
Töprenkedett rajta: féltékeny-e rá az anyósa? És irtózva felelt rá egy
másik kérdéssel: hátha igen? Mert ettől a lehetőségtől komolyan
irtózott. Az anyával csalná meg a leányt? És azt a leányt, akihez
fogható igazán nincs több a világon? A legleányosabban tiszta nő legyen
a legrútabb csalás áldozata?
Hessegette magától ezt a rémképet, mégis be kellett magának vallania,
hogy hiába. A felesége szerelmi rohamai holtra kifárasztották. Mint a
megkínzott ember, mikor a kínzó kamrába viszik, úgy reszketett a
fészektől, melyben az asszony az ő ölében legboldogabb perceit élte át.
Egyben azonban, amely mértékben riadozott a felesége szerelmétől,
annyira féktelenül lobogott benne a szerelemre való vágy. Ez a
gyerek-asszony semmiképpen sem tudta izgatni, gyerek maradt a férfi
szívének. Ő pedig rettegett, hogy a felkorbácsolt szenvedély
valamiképpen mégis oda sodorja majd, ahová jutni irtózott: az anyós
lábai elé.
Egy hónapja már, hogy kijegecesedett benne az egyetlen mód, mely ebből a
veszedelemből kimenti: meg kell csalni a feleségét. Szinte erkölcsi
kötelességének látta ezt. És gondolata ekkor szállt vissza ahhoz a
leányhoz, aki valamennyi könnyelmű viszonyai között a legállhatatosabban
tudta lebilincselni. A megszokottság és beteltség érzete, mely viszonyuk
utolsó idejében érzékeit tompította, elmult, most ismét teljes
kívánatosságában látta maga előtt a gyönyörű, sugár, erős leányt, akit
igazán csak szakításuk órájában ismert meg valóban. Ekkor látta csak,
hogy Éva szereti is őt s ami neki csak léha szeretkezés volt, az ennek a
leánynak a szíve tragédiája. Sohasem érezte teljesen megoldottnak
viszonyát, az adósság érzete nyomta és Évát folytonos emlékezetében
tartotta még akkor is, amikor azt hitte, hogy a multnak minden szála el
van vágva és élete csöndes, szenvedélytelen mederbe tért.
És házassága óta ma látta először s a lelke megrendült, vére minden
csöppje lázongott benne: újra hozzákívánkozott s hideg verejték lepte el
homlokát, mikor ezzel a vággyal a vérében közönbösen kellett
beszélgetnie az anyósával és gyöngéden, gondtalanul a feleségével.
Most, amint néhány pillanatra magában lehetett dolgozó-szobájában,
tünődve nézte magát a könyvszekrény széles üvegében:
– Ilyen vagyok kívül, amolyan vagyok belül. Ha a feleségem egy
másodpercre belém nézhetne, szörnyet halna rémületében. De igazán,
képmutató, komédiás vagyok-e, vagy gazember?
És tagadólag rázta a fejét. Nem, nem gazember. Hiszen, hogy a lelkében
mi történik, arról ő nem tehet. Hogy kifelé másnak mutatja magát, azzal
csak jót tesz. Mi tarthatná vissza, hogy úgy éljen, mint a többi férfi?
Ha végignéz a közélet férfiain, nem talál egyetlen egyet sem, aki
több-kevesebb fesztelenséggel el nem hanyagolná a feleségét és
kedvteléseinek nem élne. A képviselőházban a vendéglős minden három
hónapban köteles új buffet-leányokat alkalmazni, mert a nagyságos,
méltóságos és kegyelmes urak szeretik a változatosságot. Az intendánsok
mondhatni a kaszinó tagjai számára szerződtetnek színésznőket,
ballerinákat, a vidéki képviselők az otthon maradt feleség mellett
úgyszólván városi feleséget is tartanak, a durvább viszonyokról nem is
szólva. Hát mért volna ő rosszabb, mint a többi? Nem rosszabb,
ellenkezőleg, jobb. Még nem csalta meg a feleségét s amikor szerelmet
hazudik neki, ezzel csak boldogítja. Sokkal kényelmesebb volna igazi
mivolta szerint élni, mi, vagy ki gátolná benne? Igen, de annak a
törékeny asszonykának egyszeribe összedűlne szép világa. Ezt nem teszi
és ezzel isten és a világ előtt igazolva van.
Háromszoros halk kocogás az ajtón. Deméndy a fogát szíjja és füle tövét
vakarja. Arca eltorzul a fájó bosszúságtól, keze ökölbe szorul a zaklató
idegességtől, úgy kiáltja ki:
– Nem vagyok itt! – és elbuvik a könyvesszekrény mögött.
Az ajtó óvatosan nyílik, a kicsi asszony szőke fejecskéje bebúvik rajta
és bohókásan megdöbbent arccal mondja:
– Csakugyan, nem hazudott, mikor azt mondta, hogy nincs itt.
Majd bebúvik egészen, az ajtót maga után gondosan becsukja és a kulcsot
ráfordítja. Ne lepje meg őket senki.
És keresi az urát. A kárpit mögött, az íróasztal alatt, fölemeli a
kerevet nehéz szőnyegét is, belenéz a dohány-szelencébe is, végre ravasz
szemhunyorítással a könyvesszekrényhez is közeledik. Itt valaki hirtelen
átkapja és a fülébe csókolja:
– Tolvajt fogtam!
Boldog rémüldözéssel vergődik az asszonyka ura karjaiban. Kergetődznek,
játszanak, csókolódznak, két pajkos cica sem különben. És minekutána az
asszonyka édesen, gyerekesen kikacagta magát, arcát ellepi a könyzápor,
úgy szorongatja vékony karjaival az ura nyakát:
– Édes, édes uram, olyan nagyon boldog vagyok!
3.
– Most pedig, édes, búcsúzz az uradtól.
– Nem jösz velem?
– Minek? Úgy sem lehetünk egyedül. Hogy az édesanyáddal összevesszek,
arra sincs sürgős szükségem.
– Igazad van, szegény uram, hát miért veszekszik veled mindig a mama?
– Azért, édes, – felel mosolyogva Deméndy, – mert előkelőbb férjet
szerzett volna neked. Nem vagyok mágnás s csak úgy hivatalból
méltóságos.
– Ugyan ne gúnyolódjál, hiszen ha akarnál, akkor, akkor király is
lehetne belőled.
– Igen ám, – nevetett Deméndy, – csakhogy az anyád nem ád arra, ami
lehetne. Isten veled, édes, mulass jól és ne nagyon sajnáld az uradat,
amiért nem unatkozik odafönt a méltóságos báróné szalonjában.
– Pá, édes uracskám, te olyan jó vagy. Nem is panaszkodol, hogy a
feleséged elhagy, pedig mit csinálsz te a feleséged nélkül?
– Rágondolok, édes, rágondolok, aztán annál jobban örülünk, ha ismét
találkozunk. Isten veled, édes.
– Szeretsz?
– Nagyon szeretlek, de eredj már, különben rajta kapnak és akkor fogva
leszek.
– Vigyázz, hogy meg ne betegedj, – inti még a kicsi asszony az óriás
embert s úgy válnak el, mintha legalább is hónapokig nem látnák egymást.
Deméndy a sikló felé tart s a szabadság kéjes érzetében halkan
fütyörészik, Deméndyné még ott marad a Kömley-palota kapujánál és utána
néz könnyes szemmel, mély szerelemmel. Szegény ember, úgy sajnálja, hogy
most a felesége nélkül kell maradnia.
Öt óra van, Kömleyné fogadó napján. A palota körül már áll néhány fogat.
Deméndyné belép a hűvös, boltíves kapualjába, a csengő élesen üt hármat,
jelezvén a szolgának, hogy intim vendég jő. Az emeleti üvegajtó már
nyílik is és a méltóságos asszonyka előtt sorba hajlong egy sereg lakáj,
akik udvari módon harisnyásan, parókásan vannak öltözve. Kömleyné
szereti az egészen előkelő formákat.
A Kömley-palota egészen más, mint a Deméndyé. Tömör és nagyarányú
egyaránt. Ott a szobák hosszú sorban fejlődnek ki, itt szélesen és
tömören tartanak össze a nagy termek. Udvar nincs is, a ház mélyén
keresztül fekszik a nagy fogadó-terem, felső világítással, pazar, nehéz
bútorzattal. A csillár akkora, mint az operáé, a közepén szökőkút
csobog, pálma és virág terpeszkedik a sarkokban, az óriási termen pedig
mindenfelé szétszórt régi kerevetek, kerek társalgó pamlagok, nehéz
karosszékek, nagy társaság könnyen és kényelmesen elszéledhetik benne. A
mélyében pedig van a kis szalon, a bástyára néző ablakokkal, itt fogadja
Kömleyné a kisebb társaságot, amilyen most is nála van.
Deméndynét úgy fogadják, mint a ház gyerekét. Szívesen, becézve,
leereszkedve. Megölelik, megcsókolják, arcocskáját megveregetik s a
kereskedelmi miniszterné, akinek bölcsője nem ékeskedett címerrel, egész
nagymamásan nyalábolja össze:
– Szervusz, kis államtitkárné, hát megszoktad már, hogy asszony vagy?
Édes anyja azonban szigorú formalitással elébe megy s a leányával
szemben is reprezentálja a vendégszerető háziasszonyt, hűvösen
megcsókolja és ceremóniás mosollyal kínálja meg üléssel.
A Kömleyné társasága különben vegyesnek mondható még. Ő méltósága
törekszik ugyan a rostálásra, de teljes eredményt még nem ért el. Ha
rajta áll, holmi jött-ment asszonyok, akik ma még miniszternék, de
holnap semmik, nem lépnék át a küszöbét. Ez azonban még hagyján, egy pár
szimpla dzsentri asszony is bejáratos hozzá, az ura kaszinói
összeköttetései révén. Nagy ára van a karriernek: Kömley Simon báró még
nem valóságos belső titkos tanácsos és a közgazdaság körül szerzett
érdemek nem elegendők ennek a megszerzésére. Dolgozni kell tehát a
politika plebejusával is. Valamikép szerepet kell juttatni a bárónak
akár a főrendiházban, akár a választáson, vagy az egyházi ügyek terén,
szóval, lancirozni kell.
A kereskedelmi miniszternén kívül négy asszonyvendég van még jelen és
egy férfi. Ez az egy Zsilvölgyi gróf, egy hosszú, száraz ember, akinek a
térde, míg a széken ül, majdnem a melléig ágaskodik föl. A szegény ember
egyre hümget és paskolja térdét türelmetlenségében. Felesége majdnem
olyan magas mint ő, de lehetőleg még soványabb, ősz haja pedig ritkulni
kezd s kétségbeesett erőlködéssel le van a halántékához pomádézva.
Köpenyben ül különben, mert állandóan fázik s hosszú lába előre nyujtva,
plaiddel szintén be van borítva.
Ők az igazi arisztokraták a mostani társaságban. Rajtok kívül ott van
még Keszegh Vidorné egy őrnagynak immár húsz esztendő óta özvegye,
Hidegh Kálmánné ő méltósága, egy szép pirosarcú kicsi hölgy, kinek az
ura a felvidéki inség körül kormánybiztoskodik, két leányával, a
tizenkilenc éves Dórával, meg a huszonegy éves Blankával. Kicsike,
parasztos képű leánykák, akik egyre soványítják magukat és citromot, meg
uborkát esznek, hogy arcuk halványabb legyen.
És végül ott van Fuchsné, csak így, röviden: Fuchsné. A cselédje előtt
nagyságos, semmi más. De itt van és a kis szalonban Kömleyné mellett ül,
gyönyörű, karcsú és mégis erős termettel, egyszerű fekete ruhában s
mégis csakúgy ragyog kábító eleganciában. Az arca kicsi, finom vonású,
gyenge piros színű, de két széles metszésű fekete szeme urasan villog és
amikor beszél, mosolygó szája egyre mutatja az apró, vakító, resolut
fogakat. Fuchsné itt van és senkinek sem jut már eszébe, hogy rajta az
úri körök divatos liberalizmusát gyakorolják. Hidegh Kálmánné iparkodott
ugyan föntartani két évvel ezelőtt csinált bonmotját, mikor Kömleyné
panaszkodott neki, hogy urára való tekintetből fogadnia kell a zsidó
asszonyt, akinek az ura lelke a banknak, ahol a báró elnökösködik:
– Ugyan mit bánod? – mondta akkor Hideghné – a férje házi zsidaja a te
uradnak, hát legyen ő is a te házi zsidónéd.
Nagyszerűen nevettek a házi zsidónén, amíg nem látták. De mikor jött, az
ura karján, egy kicsi szőrös emberke, aki, mint Napoleon, egyre a hátán
tartotta bal kezét, a méltóságos hölgyek elfelejtettek leereszkedni. Sőt
úgy vették észre, ez a zsidóné ereszkedik le hozzájuk. Igen bájosan,
igen szeretetreméltóan, nem érzett semmiféle idegenszerűséget,
legföllebb _jobban_ találta el az úgynevezett arisztokrata hangot, mint
maguk a méltóságos asszonyok.
Különben nagyon versatus volt a társaságban s mikor kitünt, hogy a
Kömley-ház nem az első és nem az egyetlen mágnás ház, melyben Fuchsnét
szívesen látják, sőt bejáratos oda is, ahová Kömleyéknek híre sem jutott
még, a házi zsidónéból úgyszólván a ház büszkesége lett. Még mindig
járta ugyan a jelszó, hogy az ura miatt, aki úgyszólván milliókkal tömi
őket, a valóságban azonban az asszony uralkodott rajtuk. Éppen csak
annyiban maradt meg zsidónak, hogy mihelyt távozott és kiszabadultak
egyénisége hatásából, megint csak nagyon demokratáknak érezték magukat,
hogy ezt a hölgyet magukhoz valónak akceptálták.
Deméndyné amolyan gyermek létére ösztönszerűleg félt az asszonyok
társaságától, különösen Fuchsnétól, maga sem tudta, hogy miért. Tán
azért, mert oly szörnyen imponált, mert olyan tökéletes volt, szép és
biztos minden dolgában s szegény Olga mély hálával gondolt az urára,
hogy szereti, holott Fuchsné oly nagyon különb nálánál. Mihelyt az első
becéző üdvözleten túl volt, rögtön a leányokhoz csatlakozott, akikkel az
egyik ablakmélyedésben megvonult.
Leányok voltak, ő asszony, mégis csak gyámkodtak fölötte, úgy beszéltek
vele félvállról, leereszkedve és kíméletesen.