ebben a nézésben nyilatkozik meg az egyetlen érzelmes fölgerjedés, amit
ebben a családban tapasztalhattunk. A fiú megérti a tekintetet és szíve
melegen fölsajog. Gondolja is, hogy mások ilyenkor megölelik az
édesanyjukat s hallanak néhány gyöngéd szót, de itt csak a mivoltuk
durva felét fordítják kifelé. A gyöngédség, a szeretet meghúzódik belül,
mint a vad a barlangjában. Jani meg is szeretné nyugtatni az édesanyját:
ne sajnálja nagyon, mert ma szerencsére uzsonnát kapott. Kávét és
kuglófot. Amiből nem evett ugyan annyit, mint szeretett volna, de mégis
élvezett valamit. A Ferenc-körúton lakik ugyanis a legjobb leckéje, a
Bellágné. Kábítóan gazdag, szép, fiatal asszony, a saját házában lakik s
amikor későn uzsonnázik, vagy kedve támad másodszor uzsonnázni, akkor őt
is megkinálja egy csésze kávéval.
Bellágnéval a fiú sokat foglalkozik, olykor Kantja mellett is rá
kalandozik az esze. Mert Bellágné is áldozat, meg boldogtalan. Vagy öt
hónappal ezelőtt még szobalánya volt a Bellágéknak, de a gazdag ember
beleszeretett és feleségül vette. Hát mi van ebben, amin fönn lehetne
akadni? Csak azért, mert szegény volt, ne lehessen tisztességes felesége
egy tisztességes embernek? Nincs műveltsége. De hát azt meg lehet
szerezni és a fiatal asszony törekszik is reá. Ezért tanul most nála
írni és olvasni. Későbben majd egyebet is fog tanulni, hiszen még csak
tizennyolc éves. És mégis! A mostohalányai nem akarják elismerni, a volt
szobalányukat nem akarják anyjuknak fogadni. Istenem, milyen előitéletes
a világ. Ezt a szép és jó asszonyt lenézik és kerülik, mivel szegény
leány volt. Nem is érintkeznek vele, a lakást kétfelé választották,
külön bejáratuk van s éppenséggel nem is látják a mostohaanyjukat. Jani
nem is látta őket soha, pedig négyszer hetenként fordul meg a házukban.
Bellágnétól hallotta, hogy felfuvalkodott hiú teremtések, öregebbek is
nálánál s csak az bántja őket, hogy a mostoha anyjuk fiatalabb is, szebb
is, meg hogy kevesebb vagyon néz majd rájok az új házasság miatt.
Ez valószínűbb is, mint amivel a lányok rágalmazzák Bellágnét, hogy
elszédítette és fondorlattal behálózta szegény apjukat, aki oly soká
becsületes, szolid öreg ember volt, aki a gyermekei mellett soha nem
érezte még valakinek szükségét. Hát lehet valakit szerelemre csalni? A
szerelem ugyanis magasztos érzelem, mely úgy fakad a szívben, mint a
vadvirág, se beleplántálni, se beleerőszakolni nem lehet. És Bellág úr –
csak egyszer látta a szürke, bozontos szakállú, testes öreg kocsigyártót
– nemes ember, amikor csak a szíve szavára hallgatott s nem vált rabjává
a maga előitéletének, mely a vagyon szerint különbséget tesz ember és
ember között.
A Jani fiú fölriad.
– Mit akarsz? – kérdi Dermákné Évától, aki hirtelen fölkelt.
Jani csak most vette észre, hogy a huga nincs a szobában.
– Be akarom hozni – szól Éva izgatottan – nem engedem meg, hogy egyedül
legyen bent a szobaúrral.
– Úgy? – mondja csípősen Dermákné – talán irigyled tőle azt a falat
sonkát?
– Nem bánom, – mondja Éva felindultan – ha egy egész disznót eszik is
meg, de azt nem szabad engedni, hogy ez a liba ott bent egyedül legyen
egy férfival.
– Hadd legyen – mondja pattogva Dermákné – hadd egyék, ha hozzájut. Te
pedig a legutolsó vagy, aki féltheted a hugodat.
Éva már az ajtóban volt, csak onnan szólt vissza:
– Beszélhet anyám, ami tetszik, amíg én itt vagyok, vigyázni fogok arra
az ostoba libára és nem hallgatok senkire.
Ezzel becsapta maga után az ajtót s keményen berontott a másik szobába.
Keskeny, egyablakos szoba volt. A bútorzata egy ágy, egy bádogmosdó, egy
szekrény, egy nagy négyszögletű asztal, meg egy könyvespolc. Az asztal
nagyobbik részét egy óriási rajztábla foglalta el, e mellett ült Haas úr
és még falatozás közben is dolgozott. Az asztal sarkában ült Sárika és a
papirosról fölváltva Haas úrral szedegette föl a sonka-szeleteket.
– Jó estét, Haas úr, – szól Éva sietős hangon – bocsánat a
háborgatásért. Gyere be, Sári, a mama hí.
A kis leány pislogó szemmel néz a nénjére. Haas úr egyet tol a
rajztábláján, amivel a helyéről való tisztelettel teljes fölállást
markirozta s széles száját barátságos vigyorgásra húzva, mondja:
– Ejnye, be kár, Sárika kisasszonyt vacsorára hívtam.
– Tudom, – mondja Éva nyersen – de Sári kisasszonynak otthon is van
vacsorája. Siess, mert a mama haragszik.
– Nem igaz, – mondja most dühösen a kis leány – a mama nem is hí, te nem
akarod, hogy itt legyek.
– Hát akkor én nem akarom, hogy itt légy, – mondja Éva határozottan –
azonnal jőjj.
A kis leány nem mert ellenkezni. Dohogva fölkelt s még egy nagy szelet
sonkát vett a papirosról. Majd hogy a meghátrálását födözze s még egy
gombostűszúrással megboszúlja magát, hozzátette:
– Hanem te se maradj itten.
Éva lesújtóan nézett reá, de nem szólt semmit. Haas úr belekezdett a
kőrösi lány nótába – ezt talán még álmában is fújja – úgy mondta:
– Ejnye be kár, hanem aztán visszajöhet a kisasszony? Hiszen nincsen
benne semmi rossz, én úgyszólván a családhoz tartozom, ugy-e?
– Nem illik, – mondja Éva szigorúan – ha hozzánk jön, Haas úr, szívesen
látjuk, hanem egy ilyen tacskónak semmi keresete egy fiatal ember
szobájában. Ajánlom magamat.
Odabent aztán isten igazában megindult a hadd el hadd. A kis leány, mint
a pulyka felfújta magát és az anyja födözete alatt megszólaltatta dühe
ütegeit. Hogy csupa irigység az egész, hogy azt hiszi, mindenkinek csak
őrá szabad néznie, hogy nem mindenki olyan, mint ő. Hogy persze, ő csak
rosszat gondolhat, ha valaki egy fiatalemberrel van együtt stb.
Éva ismét könyvébe temetkezett s a mérges kis csípésekre absolute nem
reagált. Ez ingerelte Dermáknét s most már ő vette át a Sárika
taktikáját. Hogy voltaképpen igaza is van, hogy másnak kell lennie
annak, aki olyan finnyás és féltékeny a leánybecsületre. Hogy mit is
gondol? Az a fiatalember nem olyan, amilyenekkel Évának dolga van.
Megártott volna Sárinak az a falat sonka? Persze szeretjük adni az úri
kisasszonyt, de akkor legyen is miből. Csakhogy a kisasszony fönn hordja
az orrát s azt hiszi, övé a világ. Szégyenszemre összeállt azzal az
emberrel, azzal a gazemberrel és köpte a markát, hogy méltóságos asszony
lesz belőle. Hogyis ne, lekenyereztette magát egy pár rongygyal s most
abban henceg. Pedig még a legutolsó leány is többet vasalhat ki a
férfiakból. Most pedig itt ül azzal a síma pofácskájával s nem sül ki a
szeme szégyenében.
– De édes anyám, – könyörög most Kantjából föltekintve a fiú.
– Hallgass! – rivall rá az anyja s a fiú úgy összehúzta magát, mint
mennydörgéskor a kölyök macska – tudom én, mit beszélek. Az a Deméndy,
úgy látszik, okos ember volt, keresztül látott rajtad s még jókor a
faképnél hagyott. Különben mit bánom én? Ha már annyira sülyedtél, kár a
fele úton megállani. Eredj az utcára, úgyis ott lakol. Tán a szép ruhád
megtetszik valakinek, hisz úgyis ez lesz a vége.
Sárika, a tizenötesztendős Sárika sugárzó arccal hallgatta ezeket. Éva
az asztalra csapott, mire Dermákné hirtelen elnémult. De ezzel már
visszanyerte önuralmát s a képzelhető legnyugodtabb hangon, lassan,
meggondoltan felelt:
– Gyalázat, hogy így beszélsz a tulajdon lányodról. Hanem hallod, mondok
neked valamit. Nagyon jól megértettem, mi rejlik az alatt az erkölcsös
korholás alatt. Te akarsz az utcára küldeni, hogy pénzt szerezzek, amint
hogy édes kedves lányod voltam, amíg pénzt hoztam. Csakhogy abból nem
eszel. Amíg élsz, itt fogsz engem látni és el fogsz engem tartani, mert
ez kötelességed.
Ezzel fölkelt, becsapta a könyvét, megvetette az ágyát és vetkőzni
kezdett. Dermákné nyelve tovább pörgött, nem hederített rá. Belebújt az
ágyba és magára húzta a dunyhát. A fal felé fordulva, úgy feküdt
mozdulatlanul, behunyt szemmel, mintha aludnék. Mikor Dermákné kifordult
a szobából, egy kéz símogató érintését érezte a haján. Egy kicsit
föltekintett, Jani állt előtte, könnyező szemmel és remegő hangon
suttogta:
– Ne törődj vele, Éva, ne hallgass a mamára.
– Hagyj békén, – szólt durván, de azért lopva fogta az öccse kezét és
megszorongatta. – Nem kérek a sajnálkozásból.
Sárika is vetkőzni kezdett, a két leány, aki annyira nem fért meg
egymással, közös ágyban aludt. Jani ott maradt a petrolum-lámpa előtt,
de amint Dermákné visszatért, kiadta a kommandót:
– Elég volt a petroleum-égetésből.
És Jani szó nélkül, a mondat közepén, becsapta a könyvet s fölkereste
hálóvackát. A földön vetett neki ágyat édesanyja, ő maga a divánon
aludt. Öt perc mulva sötét volt a szoba s csak a Sárika boszús
nyöszörgése hallatszott, aki Éva mellé feküdve, eredménytelenül
ostromolta a dunyhát, hogy jobban betakarózhassék.
4.
A Jani fiú meg mert volna esküdni, hogy amit Éváról, meg arról a
jóságos, kiválóan előkelő úrról beszélnek, merő rágalom. Ezért sajnálta
olyannyira, hogy belevérzett a szíve is. Éva nem rossz, csak
boldogtalan, amilyen boldogtalan csak kiválasztott nemes lélek lehet. S
mikor ennyire félreértik és bántják, csoda-e, ha kifelé fordítja lelke
érdes oldalát? A mama olyan szigorú és nyűgös, Sárika vásott gyerek és
ő, a szegény, ügyefogyott fiú… ugyan mit tehetne ő?
Pedig ő tudja igazán, hogy semmi sem igaz a rágalmakból.
Hányszor várta nénjét este, didergő hidegben a színház csarnokában, míg
kijöttek – maga látta, hogy a színházból jönnek. S hallgatta beszédjüket
– ha elmaradozott is, Deméndy mindig megállt és bevárta. Nem történt
köztük semmi, ami nem volna megengedett dolog, hiszen mindig velük volt
és megismerte ezt a Deméndyt és megszerette – ó, mennyire megszerette!
Ezt az előkelő, nemes férfiút, akinek történelmi szereplése van az
országban, aki oly jókedvűen, oly szívesen és okosan tudott beszélni.
Egy csöpp gőg sincs benne, barátságosan bánt vele, a szegény fiúval, aki
elfogultan lesütötte szemét s amilyen rongyosnak érezte magát,
megremegett a lelke a titkos gyönyörűségtől, hogy igazi gavallér oldalán
mehet végig az utcán.
Hogy szeretik egymást, azt maga is gondolta, de Deméndy csak
tisztelettel szerethette nénjét. Bármi történt is azóta, arról meg volt
győződve, hogy Deméndy derék, becsületes férfiú. Tán a viszonyok voltak
ellene, tán magasabb családi tekintetek nem engedték meg, hiszen az
arisztokráciában mások a viszonyok, mint Bellágéknál. – Deméndy
megszorult és elhagyta Évát, a rajta tapadó gyanuval, panasztalan
boldogtalanságban. Szegény Éva!
Szegény Éva! Persze, hogy szegény Éva! A jó fiú, aki érettségiről,
álmodik és leckék után futkos, este meg, elkisérvén Évát, türelmetlenül
siet hazafelé az ő kedves, érthetetlen Kantjához, ugyan mit tudhat
arról, ami egy ilyen színházi est folyamán történhetik? Hogy is
juthatott volna eszébe, hogy olykor lemondva olvasmányáról, egy
félórával tovább vesztegeljen a színház tájékán s lássa, kik lépnek
onnan ki az első felvonás első felében, kik ülnek sietve a kocsiba s a
kocsiban szilajan csókolódznak s a szűkre kimért idő tudatában
megkétszerezik a vágyukat és mámorosan lihegve, behunyt szemmel és
mitsem halló, látó kéjes lehangoltságban ülik végig az előadás utolsó
jeleneteit, hogy akkor János szemeláttára, mosolyogva, a darabról
beszélgetve léphessenek ki a foyerba! Mit tudhat a szegény fiú a
bonvivantok mesterfogásairól és egy megtévedt leány mindenre kész
képmutatásáról!
S honnan tudhatná ez a fiú, mit jelent az, ha egy szép napon a harmadik
emeletbeli koldustanyára beállít egy úr, akinek lent várakozik a kocsija
s udvarias-ismerősen hajol meg az elfogulatlanul elébe siető Éva előtt.
Honnan ismeri? Hogy kerültek össze? Mit jelent ez a látogatás? Dermákné
sem kérdezte, csak úgy futólag és megelégedett a felelettel, hogy egy
közös barátnőjük mutatta be a Koronaherceg-utcában. A derék asszony
odáig volt a gyönyörűségtől, hogy ilyen úr, egy méltóságos úr, meg sem
látva nagy szegénységét, kezet csókol neki, parolázik a Jani fiúval és
olyan kedves barátságosan eltrécselget vele, az elcsapott tanfelügyelő
özvegy feleségével, a szegény munkás-asszonnyal, aki darabszámra hímez
monogrammokat a Kígyó-utcai nagy fehérnemű-üzletbe.
De hát mi célja is lehet Deméndynek látogatásával? Ha tisztességtelen,
bizonyára nem keresi a család ismeretségét. Hm, úr, nagy úr, maholnap
miniszter, de volt már eset rá. Éva nem mindennapi leány. Fejedelmileg
szép, hogy még az anyja is csodálva meghajol előtte. Ez szerencse, isten
áldása. Már látta magát selymes, suhogó ruhában, díszes termekben,
gazdagon terített asztal mellett. De arany dolga is volt akkor Évának!
És jött gyakran, mind gyakrabban s végül Éva is kezdte hinni, hogy lesz
belőle valami. Hiszen ez az ember olyan udvarias, olyan gyöngéd, nem
mond mézes-mázos bókokat és soha egy árva szóval sem említett szerelmet.
Hogy is fejlődött ennyire a dolog? Szinte belekábul, ha emlékezni akar
rá. Ma nevelőnő, húsz forint fizetéssel, aztán kicsöppen a helyéből,
mert a nagyságos úr legyeskedik körülötte, újabb alkalmazás után futkos,
otthon szídják, amiért nem talál, megutálja az otthont s hogy nyugalma
legyen, az utcán csatangol. Ott is, cukrászdában, kávémérésben is
megismerkedik teremtésekkel, akik igen jókedvűek és sokat tudnak
mesélni. Majd foszlik a cipője s ezek tudnak susztert, aki hitelbe
dolgozik. Elavul a szoknyája, beajánlják Bernstocknéhoz, aki hitelbe
csinál ruhát. Kalapos üzlet is akad ilyen. S amikor ki van öltözve,
irtózik a gondolattól is, hogy ismét beálljon idegen gyermekek mellé
cselédnek. Ami eddig kényszerűség volt, életszükségévé lett. Megszokta
az utcát. Önérzetét emelte, hogy aki otthon dologtalan teher, az itt
kint hatalmasság, kivánatos teremtés, akire a férfiak sóvárogva néznek.
Erőssé és boldoggá teszi a tudat, hogy társnői irigylik s válogathatna a
leggazdagabbak között is és mégsem akar.
Mi lesz belőle? A kérdés olykor nyugtalanítja, de nem sokáig. Amíg tudva
van róla, hogy tisztességes leány, a barátnői is mind csodálatosan
tisztességesek voltak. Mind csak udvaroltatott magának, bolondította a
férfiakat, ennyi is elég, hogy teljék mindenfélére.
Akkor elhitte ezt. Ő azonban még csak nem is bolondított. Ridegen,
gőgösen és felháborodottan visszautasított mindenkit. De az ostromok, a
lehetőségek, az örökös kísértő refrain: ha _akarna_, elkábította. Nem
akart, mégis egyre arról tervelgetett: ha akarnám. Egyszer aztán egy úr
– maga sem tudta, hogyan – megemelte előtte a kalapját s ő biccentett a
fejével, maga sem tudva miért. Tán azt hitte, hogy ismerős? Vagy nem
hitt semmit? Megtörtént. Másnap ez a magas férfi megint köszöntötte és
mint ismerős mellé csatlakozott. Halkan, illedelmesen bemutatta magát.
– Deméndy Miklós, államtitkár.
Zavarban volt, elfogult. Az úr mellette járt és mindenféléről
beszélgetett. Úgy, ahogy művelt ember művelt hölgyhöz beszélni szokott.
Éva szükségét érezte, hogy értésére adja, mennyire nem közönséges leány
ő sem. Úri családból való, most is az anyjánál lakik. Deméndyre ez nem
igen hatott, ami Évának igen jól esett. Lám, nem is gondolt felőle semmi
rosszat.
Annyira nem, hogy engedelmet kért a meglátogatására.
Innen kezdve aztán mindennek az édes anyja az oka. Hát nem ő költögette
benne a hitet, hogy Deméndy feleségül veszi, nem ő tűrte el
látogatásait, nem ő bátorította föl őt is, az államtitkárt is a nagyobb
bizalmasságra? Sohasem beszéltek szerelemről és mégis, azon vette magát
észre, hogy Deméndy megszorítja a kezét, gyöngén átöleli és ha édes
anyja a konyhába ment, meg is csókolja. A csattanás bizonyára
kihallatszott a konyhába, de Dermákné mosolyogva jött ismét be és
hunyorgó szeme azt mondta: Csak bátran, gyermekeim!
A házon kívül való találkozásuk is úgy rendeződött, hogy maga sem vette
észre: egyszerre csak rendszeresített rendez-vousjuk volt. Deméndy a
színházról beszélt és jegyeket küldött. Két jegyet, maga nem is volt
ott. Egy idő multán az egyik jegyen mégis csak az államtitkár ment.
Ebben sem volt semmi rossz, hiszen Deméndy maga kívánta, hogy Jani is
elkísérje őket a színházba és jöjjön a nénjéért, előadás után.
Kényükre, kedvükre voltak bízva. Dermákné minden szombaton délután
liferálni szokott, ilyenkor egész egyedül voltak. Ezt is megszokta úgy,
hogy nem is vette észre. És anélkül, hogy szerelemről beszéltek volna,
az ilyen szombat délutánon Évának nem volt már veszteni valója s nem
volt oka, hogy az édes együttlét alkalmait meg ne szaporíttassa.
Bukása nem járt nagyobb lelki rázkódással. Amikor beállt, a lelkülete
már alaposan ki volt preparálva. Nem is érezte semmi hátrányát, sőt
ellenkezőleg. Az édesanyja dédelgette s maga lehetőleg még bizalmasabb
volt Deméndyvel szemben. Évát eleinte bántotta, mikor anyja holmi apró
szívességekre kérte föl az államtitkár urat, de ebbe is beletörődött.
Dermákné kölcsönöket is kért, Éva ajándékokat kapott s a számláit az
államtitkár egyenlítette ki. A helyzet előállt szinte magától – ő nem
tett semmit, csak vele történt minden.
Így telt le majdnem három év. És Éva ez alatt az idő alatt megszerette
azt az embert, aki megtanította a szerelemre. Szerelme oly mértékben
nőtt, amily mértékben észrevette, hogy a férfi hidegül. Három esztendő
nagyon sok idő egy szeretőnek. Izgalmas scénák előzték meg a kelletlen
pásztorórákat. Veszekedtek a lelkök mélyéből és kibékültek színleg.
Aztán megtudta Éva, hogy Deméndy jegyben jár. Egy utolsó jelenet, egy
utolsó összeveszés és Éva gőgösen, megvetéssel odadobta a férfinak azt a
szabadságot, melyet az nem volt erős kivívni magának.
Aztán bekövetkezett az elhagyatottságnak, a reménytelenségnek sivár
ideje. Mikor otthon is rejtegette, ami történt, amikor otthon nekiestek
és a gyalázatát vetették szemére, mivelhogy az aranyhalacska kisiklott a
keze közül. Édesanyja előbb azzal gyanusította, hogy sok pénzt kapott
végkielégítésül, de magának akarja tartani. Mikor az a gyanu eloszlott,
még kegyetlenebb lett. Tehát meg se fizettette magát? Éva látta a
gondolkodásnak alacsonyságát és megvetette édesanyja személyében az
erényt. Tehát, ha pénz volna, nem lenne semmi baj? Ő nem így
gondolkodik.
Mondhatatlan kínokat szenvedett. Lélek nélkül csatangolt az utcán, az is
idegen lett tőle. Barátnőit sértegette, kerülgette. Egyszer látta
Deméndyt, amint a lóversenyről hazatért a feleségével. Nevetséges,
vértelen csöpp baba volt az asszony. Dühbe jött és boszut esküdött. Ez a
vértelen báb fosztotta meg boldogságától? Ez a hitvány semmiség foglalta
el örök időkre azt az embert, aki az övé volt? Hát nem százszorta különb
ő nálánál? Hogy gazdag, hogy előkelő a családja? Hát aztán?
Ezt nem fogja tűrni. A nyomorúság mind súlyosabban nehezedett rá, de ő
azt hitte, hogy csak a boszú vágya érleli benne a visszahódítás tervét.
Vissza fogja hódítani azt az embert, hogy megboszulja magát a feleségén.
_Csak_ azért. Magával nem törődik, nem neki kell, nem a cipőjét akarja
kifizetni, sem a ruháját, csak boszút állani. Tőrbe csalni, mámorba
ejteni azt az embert, aztán bizonyítékkal a kezében odaállani az elé a
gyerekasszony elé és a szemébe vágni: látod? Hites uradnak fogadtad a
szeretőmet és ma is inkább az enyém, mint a tied. De nekem nem kell,
odaadom neked, te beérheted vele, mivel tisztességes asszony vagy!
HARMADIK FEJEZET. AZ ÁLLAMTITKÁR.
1.
Tizenegy óra felé járt az idő, mikor az ellenzéki szónok megtörülte
izzadt, kopasz koponyáját, kijelentvén, hogy a belügyi tárca
költségvetését nem szavazza meg. Sűrűn zúgott a helyeslés és a derék
ember, aki még sohasem fogadta el a költségvetést, sorra szorongatta a
feléje nyúló bajtársi jobbokat s elégedetten kérdezte:
– Ez csak elég erős volt?
Aztán a szélsőjobbon, az első sorban fölemelkedett egy magas, ifjú
ember. A ház zsibongott, moraj kelt, az emberek mintegy hosszabb
tartózkodásra helyezkedtek el. Deméndy államtitkár beszél. Természetesen
egy percig sem hagyhatja megcáfolatlanul az imént elhangzott kemény
vádakat, melyekről mindenki tudta, hogy igazak, de annál kiváncsiabban
lesték, vajjon mit tud ezekre kadenciául? Az ifjú államférfi,
kifogástalan fekete kabátban egyet sodort koromfekete bajuszán, férfias
szeme felvillant a középső karzatra, aztán nyugodt, mély hangon
belefogott a beszédjébe. Természetesen engedelmet kért, hogy a vita ez
előrehaladt stádiumában ő is, mint a tárca politikai államtitkárja,
felszólalhasson, de nem prejudikál miniszterének. A súlyosabb politikai
kérdéseket neki hagyja, ő csak az állítólagos visszaélésekkel akar
foglalkozni, melyek stb.
A politikai hangulat meglehetősen puskaporos volt, már az elején is
röpködtek az ingerlő közbeszólások. A szónok megmaradt bureaucratikus
nyugalmában, úgy reflektált az egyes megjegyzésekre, de közben egyre a
középső karzatra nézett. A szónok minisztere is odanézett, egy csomó
képviselő is odanézett, oda voltak irányítva a látócsövek mind. Hogyne,
hiszen ott ül az államtitkár ifjú felesége, aki most először van a
képviselőházban és először hallgatja, mit tud az ura az ország
dolgaihoz.
Az ország dolgai mindenek felett valók, de a szép asszony is valami.
Lassan-lassan Deméndy Miklósnéra jobban figyeltek a honatyák, mint
Deméndy Miklós úrra. Le nem vették róla a szemüket, összesúgtak,
összenevettek. S mint mindig, a férfiak ezúttal is maguk között nem úgy
beszéltek a szép asszonyról, ahogy vele szemben szoktak beszélni.
– Valóságos gyerek – mondja az egyik.
– Annál pikánsabb – véli a másik.
– Ha gyerek is, Muki bizonyára nem az apja neki.
– Magam sem az volnék.
– De a szemében nincs semmi tűz. Érdekes, szép, nagy szem, de csak
gyerekszem. Az ilyenek nem igen temperamentumosak.
Egy másik csoport.
– Hogy kipirosodott, pedig máskor igen halvány.
– Hogyne, drukkol az uráért.
– Úgy hallom, valóságos liba.
– Az kell Mukinak, magához való asszony nem is maradna meg vele.
Egy harmadik.
– Ragyogó csöppség, de az anyja még ma is többet ér.
– Ez már igaz. Különben Muki a szó szoros értelmében, úgy mondják
legalább, megnézte az anyját, úgy vette el a lányát.
– Magam is hallottam. Vajjon milyen viszonyban lehet most az anyósával?
A csöpp asszony mellett valóban ott ül egy feketébe öltözött
márványszobor. Nagy és erős, csak az arca finom, alabastromszerűen
fehér, egy kis kreol árnyalattal. Sötét, hosszú szempillái alól a nagy
kék szem értelmességgel és hideg fénnyel tekint körül. Éppen ellenkezője
a leányának, akire rá se néz. Hideg tekintete körüljár a nagy teremben,
olykor, mikor alulról fölköszönnek, könnyen biccent a fejével, melyen
vörösesbarna haja merész eredetiséggel fésülve, tornyosodik. Inkább
látszik a Deméndy feleségének, mint a lánya, aki ültében alig tetszik
többnek tizennégy évesnél.
Odalent szaporodnak a közbekiáltások, az államtitkár egyes állításaira
olykor kitör a méltatlankodó zúgás. Deméndyt ez nem hozza ki sodrából,
de a kis felesége odafönn sápad, reszket és remegve kapaszkodik az
édesanyja karjába.
– Ne légy ostoba – mondja ez hidegen, a foga között, mire a leánya
aggodalmasan elereszti a karját és befelé remeg.
De egy merész fordulat és egy hirtelen előkerült okmány fölolvasása
meglepi a Házat, a jobboldal tombolva helyesel, a baloldal próbál
gúnyosan nevetni s az asszonyka odafönn odáig van a boldogságtól. Mélyen
áthajol a korláton, finom kicsi ajka félig kinyílik, nevet is, köny is
csillog a szemében. A boldogság, a bámulat és a büszkeség sugárzik
belőle: milyen nagy, milyen erős, milyen okos és milyen győzelmes ez az
ember, az én uram, az, aki engem szeret egyedül a kerek világon!
Hátuk mögött egy csomó gubás paraszt, meg egy kövér úr ül, fekete
kabátban, fehér keztyűben. Ezek ájtatosan, az idegen légkörben kissé
elkábulva nézik az ország műhelyét, ahol azok ülnek, akiknek neve
mindennap az ujságba kerül. Deputációba jöttek s a képviselőjük ideföl
ültette őket, hogy szabaduljon tőlük.
Különben a karzat eléggé látogatott. Baloldalt a hosszú üléssor egészen
el van foglalva kalapos hölgyekkel, közben egy-egy vidéki atyafi, vagy
lebzselő aszfaltbetyár. A hölgyek többé-kevésbbé szépek, többé-kevésbbé
fiatalok. Olyikon meglátszik, hogy először van itt, másikon, hogy
törzsvendég, a terembiztossal is ismerős.
Szép karzat van, érdekes ülés, mint azt az ujságok tudósításaiban minden
alkalommal megírják, a szép karzatot természetesen az érdekes üléssel
hozván oksági kapcsolatba. Ah, Budapest asszonyai, leányai nagyon
érdeklődnek a politika iránt. Ujságban nem olvassák, törvényeket nem
ismernek, de amikor lent sok a képviselő, olyankor fönt sok a szép nő.
Vannak, akik egészen otthonosan érzik magukat. Elfogulatlanul
mosolyognak le, néven ismernek minden képviselőt, sokat személyesen is.
Míg Deméndy nagy beszédjét tartja, a karzat társalog a tanácsteremmel.
Felszegődnek a gukkerek, lefelé csillannak a biztató tekintetek. Benyit
a terembiztos és odahajol egy szép fiatal asszonyhoz:
– Az első sorban megürült két hely, nem parancsol közelebb ülni?