szegzi átható, lobogó tekintetét, mely tele van elcsigázottsággal,
keserűséggel és gyanúval. – Ismerlek már, azért maradnál bent, hogy
enyelegjél velük. Nem szégyenled magad?
– Istenem – nyögi a béna ember – hogy lehet valaki ilyen szörnyen
féltékeny? Nézze csak kisasszony, – fordult panaszos hangon Évához –
tehetetlen, beteg öreg ember vagyok és a feleségem…
– Hallgass! – rivalt rá az asszony, – családi dolgok nem tartoznak ide.
Jó napot, kisasszony – kiált harsány hangon Évára. – Most hozták a
szövetjét, de abból ugyan nem lesz semmi, hogy meg is csináljam.
Megtartom részfizetésnek a tartozása fejében.
Kicsi, sovány asszony volt, csakúgy lógott szürke háziszoknyájában,
melyet a nyakán egy földig érő skót sállal kötött össze, amit elül a
pongyola nyílásán néhány hanyagul alkalmazott gombostű iparkodott
elősegíteni. A haja sötétfekete s ahol simára volt fésülve, acélosfényű
is. Kicsi, sovány arcából kimeredtek a vékony csontok, a homlok kicsi,
keskeny és szögletes. Vénnek, csúnyának látszott, de a szeme fényének
olykor kitáguló nagysága fiatalságra vallott, amolyan elfonnyadt, korán
hervadt és lelkileg kiszáradt ifjúságra, melyet a gondok, a küzdelmek,
csalódások és szenvedések teremtenek.
Éva belül összerezzent e kemény, szinte goromba kifakadásra (úgy
számította, hogy a szövet majd hitelképessé teszi a varrónő előtt is),
de rögtön összeszedte magát. Dacosan hátraszegte a fejét, homlokát
összeráncolta s amúgy foghegyről, félig elfordulva, lassan, élesen
szólt:
– Tán nem tudja, kedves… hogy is hívják? hogy kivel beszél, előbb jó
volna meggyőződni, hogy van-e rá ok, mielőtt valakinek ilyen hangon a
szemébe vágja gorombaságait.
A varrónő egy pillanatra meghökkenve nézett Évára, aztán keskeny ajka
összeszorítva lekonyult s halk, harapós kacagással mondta:
– Fizessen a kisasszony, akkor hinni fogok az ilyen beszédnek. Elébb
nem.
– Hol a számlám? – kiáltott Éva, most már felháborodva (magában
gondolta: nini, hiszen én most komolyan fel vagyok háborodva, mintha
csakugyan volna pénzem). – Rögtön kérem a számlámat.
– Meglesz, – szólt kurtán az asszony. Emil, írd ki a kisasszony
számláját.
– Megint írni? – nyög az ember a tolószéken, de a felesége már
megindította és odagurította a kandalló mellé, ahol egy kicsike kopott
íróasztalon voltak a blanketták, meg a füles üzleti könyv.
– Szaporán, szaporán, – türelmetlenkedett Éva – nincs kedvem tovább
várni a számlára, mint maga a pénzére.
– Siess, – mordult az asszony az emberre, aki reszkető kezében forgatta
a könyvet és sehogy sem tudott a Dermák Éva kontójára akadni.
Erről különben Éva maga is gondoskodott. A türelmetlenség minden látható
jelével odaállt ő is a kis íróasztal mellé s eközben ruhája mintegy
véletlenségből odaért az ember lábtakarójához.
A sorvadásos ember erre elkezdett reszketni. Megigézve emelte szemét Éva
arcához, aztán, mintegy félve, hogy ez elárulja és a felesége rácsördít,
leszegte fejét és reszkető kézzel, elkábult fejjel, nem is gondolva a
céljával, kezdett a füles könyvben őrülten össze-vissza lapozni. A szeme
eközben kidülledt, majd fáradtan lecsukódott, minden arcizma
rángatódzott s a melléből hörögve szállt föl a lélekzet. Éva undorodva
és szánakozva fordult el e látványtól s a szerencsétlen mohó
reflexmozdulattal utána hajlott.
Nem tartott egy percig sem. Az asszony is látta urának e fölgerjedését.
Tán azt hitte, hogy csak ő vette észre, hirtelen ott termett és
haragosan kitépte kezéből a könyvet:
– Téged se lehet semmire se használni. Különben jól van, megelégszem egy
részletfizetéssel is. Csak látni akarom, hogy egyáltalán akar-e vagy
tud-e fizetni.
– Én meg – szólt Éva hidegen – nem vagyok se csaló, se koldus és nem
vagyok hajlandó holmi igazolásokat bemutatni arra, hogy magának munkát
és keresetet adhassak.
– Be lóhátról beszél a kisasszony, – pattogott most már az asszony –
mikor legutóbb itt volt, egészen más hangon beszélt hozzám. Akkor
kedves, édes Bernstockné voltam, meg hogy csak ez egyszer segítsek
rajta. No hát, kedves kisasszony, ha olyan goromba, akkor fizessen.
Ezzel maga fogta a könyvet, egy-kettőre felütötte az Éva lapját és
póklábú, ügyetlen vonásokkal kiírta belőle: _Dermák Éva kisasszony –
számla-maradék 175 frt 50 kr_.
Erre Éva nem volt elkészülve. Nem sikerült, gondolta magában és
elképedt.
– Hát itt van, fizessen! – kiáltott a kegyetlen asszony diadalmasan és
látszott az arcán, hogy szinte szeretné, ha áldozata nem tudna fizetni.
Ez a helyzet elviselhetetlen volt.
– Szaldirozva van? – kérdi kurtán.
– Az egészet?
– Az egészet! – kiáltott Éva most idegesen. Valami új ötlete támadt,
amitől magában megijedt, de szemben ezzel az asszonnyal megszünt minden
habozása.
– Most majd én írok, – szólt és odatelepedett a kis asztalhoz. Hamarosan
két sort vetett papirosra.
– Itt a pénze, – szólt rá se nézve az asszonyra – és most köszönöm a
szívességét, nem dolgoztatok többet magánál.
– Mi ez, mi ez? – szól Bernstockné és szeméhez viszi a papirost. «Kedves
Miklós, fizesse ki ezt a potomságot. _Éva_.» – Ah – tette hozzá
megváltozott hangon – tehát ismét összejöttek?
– Amint látja, – mondja Éva egykedvűen.
Bernstockné néhányszor forgatta a cédulát jobbra, balra, összeszorította
az ajkát, tétova szemében látszott a gondolkodás, meg a habozás, végül
határozott: a cédulát a fiókjába zárta s most már keményen ugyan, de
minden indulat nélkül mondta:
– Nem akarom azt az urat háborgatni, aztán nem is ő, hanem maga tartozik
nekem. Majd ha összekerül vele, kérje el ön tőle a pénzt. Mi legyen
abból a szövetből? Alj?
– Alj.
– Milyen blouse kell hozzá?
Éva hamarosan elgondolta, hogy ha most a réginek átalakítását kívánja,
ezzel gyanút ébreszt.
– Vannak mintái? – kérdi.
– Vannak, különben a divatlapot is nézheti, keressen magának façont.
Hja, – tette hozzá, mintegy végleg expiálni akarván előbbi rideg
viselkedését – így már rendjén van. Nekem azt mondták, hogy a kisasszony
csak úgy éli világát, nem érintkezik urakkal, sőt vissza is utasít
mindenkit, nekem pedig hever a drága pénzem.
– Ami azt illeti, kedves Bernstockné, – szólt Éva most már szintén
békülő hangon – arról ne is beszéljünk. Hiszen nem kell hozzá nagy
tudomány, hogy az ember megbecsüljön egy ruhát, amelyért ön százötven,
meg kétszáz forintot számít.
– Nálam ilyen az ár, – felelt Bernstockné – s az én vevőim nem
sokallják, mert kapnak valamit a pénzükért. Hát te itt mit gargarizálsz?
– fordult most az urához, aki magában összeroskadva, eddig majd elnyelte
Évát a szemével, miközben félig nyitott szájjal egyre hörgött. Amint a
felesége rászólt, nyomban elhallgatott, lesütötte a szemét és
közömbösséget erőltetett arcára.
– Még mindig beteg Bernstock úr? – kérdi most Éva.
– Még mindig? – fakad ki keserűen az asszony, – ilyen volt mindig és
ilyen is marad. Itt lóg rajtam, mint a kolonc s amilyen tehetetlen és
nyomorék, még sem elégelte meg a kicsapongásait, csak lányokon jár az
esze.
A béna ember arcán sűrűn nyüzsögtek a ráncok, szeme mérgesen rávillant a
feleségére.
– Hazugság! – rikolgatta – hazudik, hazudik, hazudik! Hanem féltékeny,
mindenkire féltékenykedik s azt akarná, hogy haljak meg. Ó, ismerlek én…
te…
Az asszony odalépett az urához, mire ez nyomban elhallgatott, csak
szuszogott magában, mint a gyerek.
– S maga elhinné, hogy én erre féltékeny volnék? Erre? Akit utálok,
mivel megcsalt. Megházasodott, miután aljas teremtésekkel tönkretette az
egészségét és titkolta a betegségét! Eléggé sajnálom könnyelműségemet,
hogy úgy becsapattam magamat. Nézzen rám, kisasszony, nem vagyok én elég
fiatal és ha akarnék, nem akadna nekem is férfi? Hanem én becsületes
asszony vagyok s még ehhez a nyomorulthoz is hű akarok maradni. Neki meg
egyre máson jár az esze, – bánnám is én! Hanem az orvos figyelmeztetett
és a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak rá.
Az ember nem ágált többé, – amikor ilyen meztelenül beszéltek a bajáról,
megtört a képmutatása. Feje lehanyatlott s félig csukott szemmel szürkén
bámult maga elé. Igen, betegség ez, csúf, átkos, kínzó betegség, az
isten büntetése, amiért visszaélt az egészség boldogságával.
Éva pedig, aki már ismerte ezt a különös házaséletet, megborzadt és nem
ettől a férfitől, nem ettől az asszonytól, akinek rideg küzdelmébe az
élettel rikítóan bevilágított családi állapotának az a sivár undoksága,
hanem a férfitól, meg a szerelemtől általában. Úgy érezte, mintha ez az
emberrom végső állomása volna minden férfinak és erre az állomásra az ő
és a hozzá hasonlók existenciáin keresztül jutna. A képzelete elé tárult
a Deméndy Miklós képe is, a szép, nagy, az erős és gazdag Miklósé, aki
most egy feleség oldalán él s ha ő hagyná, ott is maradna nyugodtan,
emberségesen és boldogan. De nem hagyja, vissza csábítja és ilyen
emberré teszi majd, hogy tovább is szép ruhát viselhessen.
És ezzel leült Bernstocknéval és buzgón és behatóan megvitatták a derék
façonját, aprólékosan végignézvén a legújabb párisi divatlap képeit.
Jó egy órába tartott, amíg végeztek. Holnapután már próbálni jöhet, az
egész ruha pedig kész lesz a jövő hét elején. A béke teljesen
helyreállt, Bernstockné nem beszélt többé pénzről és Éva búcsúzóra a
kezét is nyujtotta neki, amit az asszony csak az ujjai hegyével fogott
meg. Bernstock felé fejével biccentett, hanem a beteg ember nem hagyta
annyiba, nyujtogatta feléje a kezét, hangos köszönéssel és Éva kénytelen
volt neki is kezet adni. A keztyűjén keresztül is érezte a csontkéz
fagyasztó nedvességét, mely görcsösen markolta és szorongatta, mint a
halál, hogy alig tudta magát kiszabadítani.
Tehát ez a csata is meg van nyerve, legalább egyelőre, amíg a hazugság
ki nem pattan. És bizony ki fog pattanni, talán még a munka szállítása
előtt. Akkor aztán mi lesz? Szüksége van rá, mindenáron, ragyognia kell,
meg kell látszani rajta, hogy most is a régi, elegáns Éva. Sajátságos
lappangó terv volt ebben a vágyakozásban, nem vallotta be magának, de
úgy volt vele: a kiöltözködéssel vissza fogja hódítani a barátját.
Szinte fixa ideává fejlődött ki benne a remény, hogy mire ez a ruha
elkészül, addig okvetlenül találkozni fog vele s újból meghódítja majd.
Most, amint ismét nekivágott a Ferenciek-terének, ez a kétségbeesett
felbuzdulásban megfogamzott ötlete tartotta fogva, a pár sorral, mely
most ott hever a Bernstockné asztala fiában. Ugyan, ha Bernstockné
elküldte volna neki, nem fizette volna-e ki? Dehogy is nem, ez bizonyos.
És aztán! Hiszen ez volna a legjobb módja az összeköttetés
helyreállításának. Egyszeriben tisztába, rendbe jönne minden. Ejnye, jó
is volna, ha az a cédula útra kelne.
Hátha ezt a kínban fogant ötletet végrehajtaná? Csak el kellene küldeni,
nem a pénz miatt, de az is jól esnék, hanem főképen a következések
miatt. Egyszeribe tisztában volna mindennel. Nem kellene még vagy tíz
keserves napot töltenie, amíg elkészül a ruhája s megnyitják a
képviselőházat, nem kellene ottan is csak remegve lesni a jó szerencsét
és a bizonytalan eredményt: észreveszi-e s ha igen: fölszól-e hozzá,
akarja-e újra kezdeni a régi viszonyt?
Nem követte tovább e gondolatot. A nagy idegmegfeszítés után fáradtnak
és nyomorultnak érezte magát. Semmi reménye, semmi biztonsága. Most
érezte csak, hogy az egész élete mennyire egyetlen eshetőségre van
építve és az az eshetőség milyen gyönge. Nem olyan férfi ez a Deméndy,
mint annyi más. Ő hű volt hozzá, a kedveséhez, mennyivel inkább lesz
majd hű a feleségéhez. Nem, nem a Bernstockok fajából van faragva ez az
ideális ember, akit csak ő ismer gyöngének és nyomorultnak. Az a
Bernstock! Még emlékszik rá, milyen szép, fiatal ember volt ezelőtt
három esztendővel, amikor elvette a Steiner Annát, a maison Anna
tulajdonosnőjét. Az már vén leány volt akkor, legalább
harminc-harminckét esztendős, szenvedélyes és szép is volt. Vakon ment
ebbe a házasságba, mivel sóvárgott a férjhezmenés után. Szerette is ezt
az embert, aki olyan ügyesen tudott beszélni, olyan szépeket mondani és
aranyhegyeket igérni. Ügynök volt és irtózatos életet élt, nappal
kártyázott és éjszaka leányokkal mulatott. S alig hogy megházasodott,
kiütött rajta a szörnyű baj, a betegség. A mézeshetek még el sem multak
s már oda került a kerekes székbe. Szegény asszony, mennyi oka lehet a
szívtelenségre. És mégsem mond le arról az emberről, akit
tehetetlenségében is egyre gyötör a szerelmi sóvárgás. Ott tartja
magánál és ápolja csikorgó foggal és hangos szitkokkal, de nem rúgja el
magától, amint joga volna hozzá.
A Ferenciek temploma elé ért és nyomorúságában kábult álmodozásában
vágyat érzett, hogy a lelkén könnyítsen. Belépett; a nagy hajóban csak
néhány szál gyertya égett s ő leborult a hideg kőre és buzgón,
kétségbeesetten imádkozott a halálhoz, hogy váltsa meg ettől az élettől.
Nagysokára megkönnyebbülten emelkedett föl, kisurrant a kétoldalt
térdepelő koldusok során át, akiknél semmivel sem volt gazdagabb s
belevetette magát az újból zsibongó utcába, a vásárra és sétára induló
sokaságba, melynek mindenik tagját boldogabbnak hitte saját magánál.
Pedig nagyon sokan a leányok és asszonyok közül utána fordultak és
csodáló irigységgel mondogatták:
– Milyen szép termete van! Bizonyosan színésznő.
3.
Mint koldus katona mellét a vitézségi érem, úgy ékesíti a Dermákék
szegénységét a nagy faragott könyves szekrény. Elkerültek a régi,
mahagoni üvegszekrények, el a festmények, a kényelmes bőrkarosszékek, az
ezüst nászajándékok, a négy szobára való kényelem. És elkerültek még a
könyves szekrény lakói is, mind sorba, amint a szükség az antikváriushoz
kergette őket. Kettő maradt csak meg belőle: egy öreg elnyűtt Kant, meg
a Longfellow költeményei. Ezek is kivándoroltak a könyves szekrényből a
Jani fiú iskolás vackába. A könyvek helyét most a család ruhaneműje
foglalja el, Longfellow porosan az iskolás könyvek aljára van temetve,
mivel a Jani fiú nem ért angolul, de legfelül van Kant, mivel németül
tud s egyre bujja ezt a mélységes, érthetetelen könyvet s érteni véli,
amiket kiolvas belőle, mikor este, dolgai végeztével odaül az asztalhoz
és beletemetkezik.
Hét óra felé a könyves szekrénynek még más hivatása is van. A kiugró
párkányra terül egy piros szalvéta, arra meg sorjába három karaj kenyér
kerül. Egy a Janié, egy a Sárikáé és egy az Éváé. Össze-vissza, a mama
porciójával együtt félkilót nyomnak, ára hat krajcár. Meg van terítve
vacsorára. És ezzel ki van tűzve a fürgeségnek, meg az életrevalóságnak
a pályabére is. Aki hamarább ér haza, a Bulyovszky-utcába, az
válogathat. A nagy bérház harmadik emeletén ilyenkor tavasszal esti
homály és csöndes zsibongás uralkodik. Haza szivárognak a munkás
emberek, asszonyok, az alsóbb emeleteken a kishivatalnokok, itt-ott
egy-egy elkésett gyermekcsapat, melyet a közel városliget lombtalan fái
és korai vurstli mulatságai csábítgattak. Szegény, füstös, piszkos
környezet. Be messze esik a nagyvilágtól! Az a három darab kenyér
azonban kihat a messze távolba. A zsibárús-utcából miért törtet
lelkendezve hazafelé a kis masamódleány? A Ferenc-körútról miért vágtat
lihegve egy nyurga, éhesképű és foltosnadrágú fiú? S az Andrássy-úton, a
terézvárosi templomórára eső tekintet következtében miért válik sietőssé
a gondolataiban elmélyedt, sugár, úri tartású, elegánsan öltözött szép
hölgy járása? Hét óra van, a kenyér ki van terítve a könyves szekrényen.
Siessünk, aki előbb jön, az kapja a legnagyobb darabot. S nemcsak azt. A
kis masamódleánynak, a Sárinak, keserves tapasztalatai vannak, a
bosszúság könnye tolul a szemébe, mikor rágondol. Neki dolgoznia kell,
neki be kell várnia a hétórai harangszót, ellenben ez az Éva akkor mehet
haza, amikor akar. Most is bizonyára otthon van már és ma sem volt
otthon ebédre. Jó ez, mert ilyenkor a mama sietve kiosztja az ő
porcióját is, de rossz is, mert ilyenkor Éva se nem szól, se nem kérdez,
hanem megeszi a másik kenyérporcióját is. Ha ugyan éhes. Most azonban
délben látta, hogy egy katonatiszt jár utána, lehet, hogy azzal ebédelt.
Be jó volna! Talán a maga kenyerét is otthagyja, amint néhányszor
megesett. De azért siessünk, hátha nem ebédelt a katonatiszttel!
Ebből az okból, mint már tudjuk, az aggodalma nem volt alaptalan. Éva a
kapuban kissé megpihent, nagyot lélegzett, aztán nekivágott a három
emeletnek, finom szoknyáját könnyedén felfogta, hogy az előtte járó
fejkendős asszonyok és kopott ruhás munkáslányok félő ihlettel bámultak
le reá. Gőgös, rideg teremtés a kisasszony, nem barátkozik velük úgy,
mint az édesanyja. De ha bántja is őket, természetesnek találják.
Teheti: egy államtitkárnak a szeretője.
Aztán benyit a piszkos konyhába, bal felől az ajtó résén világosság
hatol ki és rekedtes füttyszó hallszik. Haas úr, a technikus hónapos
bérlő, mint mindig, most is idehaza van már. Jobbfelől teljes a
sötétség, az ablak mellett biztos körvonalakban megismeri az édesanyját,
aki nagyobb nálánál, szikár, beesett arcú asszony. Most is, a vak
sötétségben, pápaszemmel az orrán, mélyen a himzés fölé hajlik, úgy
rontja a szemét, hogy petroleumot takarítson.
Éva nem köszön, az anyja föl se néz a munkájából. Itt nem igen szoktak
beszélgetni, hacsak nem veszekednek. Éva leteszi kalapját s a
könyvesszekrényhez lép. Ott van a három darab kenyér. Sorra kézbe veszi
őket s méregeti a súlyukat. Megtalálja a legnagyobbat és beleharap.
Aztán vetkőzni kezd. Az elegáns hölgyből két perc alatt lompos,
perkálruhás szegény leány lesz. Aztán visszadűl a kopott, széles
divánra, melyről lepattogott a bőr fénye s ki-kibújkál a lószőr és
csámcsogva eszik. Csakhamar elfogyasztotta a porcióját. Ekkor fölkel és
elveszi a másik darabot is.
– Nem hagyod?
Élesen rikácsolva, mint a kakadu szava, sivít ez a két szó az ablak
mellől. Az első, melyet reggel óta az anya leányához intézett.
Éva rá se hederít, beleharap a kenyérbe, az egyszer megindult nyelv
pedig rázúdítja a szakadatlan szidalmakat. Hogy egész nap kószál, isten
tudja merre, aztán hazajön és eleszi szegény testvérhuga elől a
kenyeret, aki dolgozik és keres. Hogy nem szégyelli magát, hogy nem
gondolkodik-e, meddig mehet ez így, mi lesz belőle. Hogy nincs érzése
még az anyja iránt sem, aki vakra dolgozza magát, az öccse iránt, akinek
a cipőjébe befolyik a víz, míg ő selyemben pompázik. Végtelen, keserű és
gyűlöletes áradozásban önti rá édes anyja a szót, amire ő nem válaszol,
csak hangosabban csámcsog s hogy még jobban ingerelje, a kenyér
elfogyasztása után, halkan fütyülni is kezd. Végre pedig föláll, kimegy
a konyhába, ott meggyujtja a kis petroleumlámpát és behozza.
Dermákné feléje ugrik, mint a madár, ha fiókját támadják.
– Nem hagyod a lámpát? Annyi pénzed van? Félnyolckor nem lehet lámpát
gyujtani.
– Olvasni akarok, – mondja Éva kurtán. A gyenge fénynél látni az arcát,
provokáló, gúnyos mosolyra szorult a szája, hosszú, szép pillája pedig
megátalkodottan félig lehunyva.
És nem is törődve többé édes anyja átkozódásával, odaült a kicsi
négyszögletes asztalhoz, felütött egy regényt és úgy tett, mintha
egészen belemerült volna. Dermákné – mit tehetett egyebet, voltaképpen a
lányának igéző hatalma alatt állott – nagymérgesen fogta a hímző-rámát s
a széket lecsapva, kemény szitkok közepette ő is odatelepedett az
asztalhoz.
Ajtócsikorgás és rekedtes füttyszón a kőrösi lány dala hallszik. Valaki
poroszkál a konyhában, aztán a külső ajtó is megnyikordul. Haas úr ment
ki, bizonyára egy pohár vízért. Az anya hímez, a leány olvas. Néhány
perc mulva ismét nyikorog a külső ajtó és most egy borízű férfihang halk
enyelgésére fiatalos, elfojtott kacagás válaszol. Éva fölüti a fejét, az
anyja meg se moccan.
– Sonka, – mondja a férfi.
– Jó, – hallik a leány felelete – de mind megeszem ám.
– Nem bánom, még egy fél almát is adok, csak jőjjön…
Ekkor nyílik az ajtó és beront a kis Sárika. A köszönés ebben a házban
nem szokás, az ajtótól a könyves szekrényig a három lépést a kis leány
egy ugrással megteszi s a szeme körüljár a szobában, az anyjára, a
nénjére s körül az ágyra, a divánra, meg az ajtóba vert szögekre, ahol
ruhadarabok lógnak. Azt nézi, itt van-e már Jani. Nem látván se őt, se a
kalapját, az egyetlen darab kenyérről megállapítja, hogy ez nem ő rá,
hanem Janira vár, ennélfogva le sem vetkőzve, a kezébe kapja és
beleharap.
– Úgy, úgy, – mondja most keserűen Dermákné – te meg fald föl a bátyád
falatját.
– Én se jövök mulatságról, – felesel a kis leány – neki szólj, ne nekem.
És ezzel egy-kettőre bekapta az egész porciót, aztán lecsapja vékonyka
gallérját, meg ferde kalapját és szintén odatelepszik az asztalhoz. A
két tenyere közé fogja az arcát és szétterpeszkedő könyökeit
odatámasztja az asztalhoz. Inkább unalmában, meg hogy a nénjét
bosszantsa, veszi fel újból a beszéd fonalát.
– Hát mért engeded, hogy Éva két kenyeret egyék?
Éva magában mosolyog és föltekintve olvasmányából, mondja:
– Te is megetted az ebédemet.
– A te ebédedet? – szól gúnyosan a kis leány – mintha bizony te nem
ebédeltél volna.
– Ó igen, – szól Éva – még pedig nagyszerűen, ötféle pecsenyét és
hatféle tésztát.
– Én bizony elhiszem, – szól a kis leány – de csak járj te az ilyen
ebédekre, nekem nem kell.
– Hallgatsz? – szól Éva csöndben.
– Miért? Tán _te_ parancsolnál nekem?
– Igen, én.
– Hát próbáld meg. Még az kellene, hogy _ilyennek_ engedelmeskedjem.
Sértően, maróan és kárörvendően hangsúlyozta az _ilyen_ szót. Éva
fölemelkedett és feléje ütött. A kis leány fölpattant az asztalról és
szemtelenül vihogva állt meg az ajtóban. Éva egy darabig gyűlölködve
nézett rá, aztán ismét elmerült az olvasásban. Dermákné nem hederített
rájok, amikor a leányok veszekednek, neki nyugalma van.
A kis leány visszaült az asztalhoz és türelmetlenül izgett-mozgott.
Unatkozott is, meg valami járt a fejében. A Haas úr vacsorája, amire
meghívta. De hát félt Évától, aki soha sem engedi bemenni a szobaúrhoz.
Az imént is csak azért akart veszekedni, hogy oka legyen kimenni a
szobából. De nem sikerült, ez az Éva nagyon türelmes. Bizonyára vaj van
a fején.
Ekkor nyílt harmadszor az ajtó: haza jött a Jani. Egy kicsit liheg a
gyors lépcsőmászástól, a tüdeje nem éppen a legjobb. Bő, nem az ő
testére szabott felöltő van rajta, de a műértő zsibárús hallatlan
kopottsága, meg a bélése teljes feslettsége mellett is megismerhette az
előkelő származást. Valóban, Jani előtt ezt a kabátot egy államtitkár
viselte, persze, nem úgy, mint ő, télen is. Nagy kék szeme van a nyurga,
bibircsókos fiúnak, abban fellobog az ifjúságnak, meg a magába
merengésnek tüze, mely nem mer nyiltan kicsattogni, mivel a szegény fiú,
ebben a környezetben, másutt meg gyámoltalanságánál fogva gúnyban és
elnyomottságban szemérmetesen és szégyenkezve rejtegeti a lelke
gazdagságát, melyről különben már elhitették vele, hogy csak gyerekes
képzelődés.
A fiú szintén nem köszön, de kezet csókol az édesanyjának. Aztán csak
egy tekintetet vet a könyvesszekrény párkányára és szó nélkül, csak egy
halk sóhajjal törődik bele a ténybe, hogy nincs vacsora. Az ablak
sarkában, a földre tett kis deszkán vannak az irkái, meg a könyvei. –
Jani a hetedik gimnáziumba jár – onnan szedi elő azt a rejtelmes német
könyvet, amelyről hallotta, hogy ebben foglaltatik az emberi elme
legnagyobb bölcsesége és beletemetkezik. Nem érti ugyan, csak az egyes
szókat, hanem hozzákomponál magának belső tartalmat is. Olvassa Kantot s
amit kiolvas belőle, az a maga ügyefogyott eszének a gyerekes
tákolmánya.