Hajnali esőre kelő arany reggelen történt, hogy sétája közben Anna
lábához egy cserép virág zuhant. A leány, aki épen az első mély tavaszi
lélekzeteket vette, döbbenve tekintett széjjel a zsendülő cserjék
között, aztán a magasba. Bokrok virágozták körül a csúcsfedeles, ódon
emeletes házikót, melynek erkélyéről a furcsa, szinte halálos tavaszi
üzenet szédült le elejébe. Anna szemügyre vette a virágot: nem is virág
volt az, hanem olajfapalánt, mely a nap felé kúsztatva törzsét, igen
kihajolt az erkélyről és lebukott, talán meghalni. Most ott feküdt:
nehány gallya eltört, cserepét csak a fogózó gyökerek tartották össze,
hosszú szőke lombja Anna lábát cirógatta. A leány felkiáltott az
erkélyre, aztán a nehéz, kicsit rozzant tölgyfaajtón próbált zörgetni:
hasztalan. Mégcsak szomszéd se volt. Gyöngéden, mint valami szép és
érzékeny sebesültet, felemelte a palántát és az ajtóhoz támasztotta,
hogy a hazatérők mindjárt megtalálják és ápolásba vegyék.
Különös volt, hogy ez az egyszerű élmény éjjel visszajárt emlékébe: a
szőke növendékfa mintha feléje esdekelt volna sebesült karjával. Igen
korán és némi halk lelkiismeretfurdalással ébredt. Mielőtt hivatalba
ment volna, az elhagyott ligetbe irányította lépteit, a régi ház elé.
Ime, az olajfa ott csüggedezett most is a bejárat előtt. Anna
összerezzent és hosszan, tanácstalanul kémlelt a lefüggönyzött
ablakokra, majd a málló kőfalon át a hallgató udvarba lesett. Senki.
Hirtelen határozott. Lehajolt a beteg fácskához és óvatosan próbálta
mindkét karba venni.
Valaki elfogta előle a napfényt. Ahogy felpillantott: hajadonfős, kitűrt
inges fiatal fiú hajolt hozzája. A ligeten túl, a szabad mezőn
sétálhatott és a két emberkerülő így került egybe a szenvedő fácska
fölött.
– Én már tegnap is láttam és igen sajnáltam.
– Hazaviszem, – felelt Anna egyszerűen. Alapjában véve nem is hederített
a fiúra.
– Segítsek?
– Köszönöm… Legfeljebb hozza a köpenyemet… és majd ajtókat nyit nekem…
ha lesz olyan szíves.
Szinte egy szót se beszéltek Anna otthonáig. A szobában a vízvezeték
kagylójába állították a növényt. Anna közben rendelkezett a fiúnak:
rázza szét a csapzott leveleket, eressze meg a vízcsapot.
Friss föld, tágasabb cserép következett este és a beteg másnapra
megvidámodott. Aranyszőke feje boldogan kezdett ágaskodni a nap felé,
Anna kertre nyíló balkonjáról. Később nehány bimbó pattant rajta és a
békesség drága illatát lehelte be a szobába. Mikor már így kedveskedett
a ragyogó olajfasiheder, egyik estefelé kicsit bátortalan kopogás
riasztotta fel Annát olvasás közből. Első pillanatban nem ismert a mult
reggeli fiúra.
– A kis védencünkhöz jöttem…
Annát megmelegítette ez a gyermeki kedvesség.
– A fácskánkhoz? Minden gyöngédségre érdemes. Jőjjön.
Ahogy kiléptek a balkonra, a fiú lehajolt a fához és megsimogatta
ezüstveretes leveleit. Anna most látta, hogy barátja a huszas évek
elején álló ifjúember, akinek kicsit sápadt arcából korát meghazudtoló
tisztaságú sötétkék szem tekintett. Hátra, homlokától válláig vetve
nehéz olajfaszőke fürtök estek. Ahogy elmosolyodott a fa állapotán,
egész lényéből megható lágyság derengett és még a nyaka is, mely külön
feltünt Annának, erőteljességéből elvesztett valamit a fehérségével.
– Szép gyermek, – gondolta minden rezdülés nélkül.
Nehány szót váltottak és Anna megkérte a fiút, tudja meg, kik laknak az
elhagyott házban, ahonnan védencük esett. A fiúnak erre újból jönni
kellett és leplezetlen örömmel jött is.
– Valami Reisch nevű özvegy tanárnéé a ház. Most vitte a gyermekét
Segesvárra, mert a leányka súlyos beteg.
– Vajjon meddig maradnak?
Anna hangjában volt valami remegés, szeme ott tévedezett a fácska szőke
fején.
– Persze, ha visszajönnek…
Szemét hirtelen az ilyen magános, életből kiárvult leányok tiszta, senki
mástól nem fakadható könnye forrósította el.
A fiú zavarba jött. Fogalma sem volt, mit kell tenni, mikor egy nőnek
akaratlan fájdalmat okozott. Ajkát összehúzta, mélyen hallgatott és
bűnbánóan nézett Anna arcába, mely halvány volt és fínom, mint a
naptalanul kinyílt virág.
Mikor leküzdötte könnyeit, a leány megszólalt:
– Látja. Az emberek azt hiszik, az én koromban már nem lehet valaki
balga. És én… én úgy megszerettem ezt a kicsi fát. Tudja, egy növény –
anyám mondta, szegény – sohasem hálátlan. Kicsi gondért annyi örömöt ád.
– Ön nagyon elhagyott… Ha nem veszi rossz néven, néha eljövök önhöz.
Két napot se várt és újra jött és jött mindennap azontúl. Megbeszélték
hivatalukat, olvastak és olykor, lámpagyujtás előtt, félvilágosságok
puhaságában Chopint muzsikáltak. Vagy elkószáltak az alsóváros sülyedező
gránitlapokkal kivert utcáiba, ahol árkádokkal nyujtott kezet egymásnak
a zegzúgos utcasor és az ívek felett mint fehér óriásvirág virult fel a
hold. Anna nyugodt, régen lehiggadt módján társalgott, Frigyes
bámulatosan értett a hallgatás, a figyelem áhítatához. Lassan
megtelítődött körülöttük a levegő valami fínom feszültséggel, amelyben
élni, lélekzeni névtelen gyönyör volt. Sokáig ment ez így: egyik se
tudott a másik öröméről. Egy semmiség dobott szikrát, villámot a
feszültségbe és a fiú odahullott a leány fehér ölébe.
Az illetetlen üdvösség csak órákig tartott, a titokzat csak hetekig.
Annát nyomta a nagy csoda, mely nem úgy, nem akkor jött életébe, amikor
várta. Kettőt tudott: hogy csak ezért a gyermekért volt érdemes világra
jönnie, hogy érdemes volt, elhordani egy reménytelen robot-ifjúságot; és
hogy mindenki, önnönlelkiismerete is megkövezi, ha elveszi magának örök
rabul.
A szóbeszéd szennyes árján úgy hányódtak már, mint két összekötött,
tajtékhordta fehér rózsa. Apja, anyja, minden rokonsága gyötörte a fiút:
mit akar, megbolondult? Huszonegy éves, csinos, gazdag és jövő áll
előtte és ő, ő akar egy magánál tíz évvel is idősebb szegény és
ismeretlen könyvelőkisasszonyt feleségül venni, akit fekete önzésnél
egyéb nem vezethet! És jó, jó, most lesz valahogy, egyelőre: de mi lesz
tíz esztendő mulva? Frigyes alig kész férfi, Anna hervadó asszony! A
természetet nem lehet megcsalni, borzasztóan bosszulja meg magát: poklot
készít mindkettejüknek. – Olyan piszkokat is kezdtek besúgni az ilyen
„férfiak közé járó“ nőkről, hogy a fiú halálrasebezve ott hagyta szülei
házát s meghúzódott egy hónapos szobában. Ekkor jött az is, hogy Anna,
nehéz vergődések után: elküldötte Frigyest magától örökre.
Nehány ólomlassú, ólomnehéz hét után egy este valaki kopogás nélkül
topogott be Anna elélettelenedett szobájába. Frigyes lakásadónéja
várvirrasztón lelkendezett Annának, hogy jőjjön, nagyon gyorsan jőjjön,
az úrfi meghal, vagy megbolondul.
A tél fehér szemmel bámult be az ablakon: Frigyes az ágyon ült, de csak
azért, mert az orvos és anyja kétfelől fogták a kezét; szép arca dúlt
volt, a szelídség és értelem lágy vonásai elzilálódtak rajta. Mikor
Annát megpillantotta: egyszerre mintha föleszmélne:
– Elmult… – mondta magának, s szelíden húzta ki kezét a bilincsből,
fölállott, mosolya fehér fénynek tetszett… Nehány ingatag lépés és
odacsuklott Anna elé, olajfaszőke fejelombja a leány lábára omlott. És
vér: nehány csepp forró, piros élet a halántékából, mint oltárra
áldozás.
Óh, szép, boldogtalan chérub az ágyon, ahonnan az egyik vagy másik
paradicsomra kellett ébrednie! A földire ébredt.
Az anya, ki érteküldött volt Annának, átengedte fiát. Olyan arccal, mint
nyereményt a tudott hamiskártyásnak. Tavasszal megvolt az esküvő. Pár
nappal előtte történt valami. Anna és Frigyes a balkonon ültek. Behúnyt
szemmel ölelték egymást a béke felhősűrű illatában. Lábuk alól kisiklott
a valóság.
Valaki aprón, bizonytalanul tipegett át a szobán és rájuknyitva halkan,
boldogan felsikoltott. Aztán zavarba jött, rákpirosra szégyenkezett és
dadogva kezdte a mondókáját:
– Néni kérem… szépen… Ne tessék haragudni… ez a fa… az én fám… az én
olajfám… Beteg voltam… Segesvárt voltunk… sokáig… sokat sírtam érte…
Megkaptuk a ház előtt egy cserépdarabját… Tegnap, ahogy erre mentem az
iskolába… megéreztem a szagát… Erre senkinek sincs… A lakóné mondta a
földszinten… hogy néni… tavaly, mikor…
Sovány kis cicára emlékeztető, vöröshajú félszász leányka volt. Csokros
szája vonaglott, hirtelen színesedő és újra lesápadó arcán kövér könnyek
gurultak.
Anna mintha messzi magasból esett volna kemény földre.
– Gyermekem… – mondta és küzdött elszoruló gégéjével, a virágot… a fát
én mentettem meg, nélkülem elpusztul… de a tied… Vidd… el tudod vinni?
A gyermek letérdelt a cseréphez. Pihegve emelte fel, úgy vágott
pukkedlit és megindult kifelé… Az ajtónál azonban beütődött a fa,
lehasadt egy gallya. Anna felszisszent. A gyermek letette a fát és
ártatlanul lépett Annához:
– Néni kérem… ne tessék sírni… A fát ki kell már ültetni… de ha nagyon
szereti, én… én mindig hozok belőle néninek egy ágat…
Anna halványan felmosolygott és megsímogatta a kisleány göndör fejét.
– Köszönöm, kedvesem… eredj csak.
Frigyes Annához lépett.
– Nem szabad sírni… A fának jobb… ugy-e, ez a fő… A letört ága majd
begyógyul.
Másnap egyéb vigasszal jött.
– Valami iszonyú banális ötletem van… de tudja, mit? Menjünk
Olaszországba. Olajfák…
Különös nászút volt. Anna, mint valami hűvös barátnő járt férje mellett.
Frigyes alig merte megcsókolni a homlokát. De ment utána vak ösztönben:
hogy Annától csak jó jöhet, hogy utána lehajtott lélekkel menni, menni
kell.
Velencében csak egy szobát kaptak.
– Anna?
– Ma este elmegyünk a Szent Márk templomba
– Aztán?
– Diszíttesd ki szobánkat olajágakkal, gránátvirággal.
Mikor Anna szobájukba lépett, egyetlen ezüst szőkeség volt az,
bíborcsillagokkal megtüzdelve. Pillanatokra mosolyba olvadt, mintha
megrogyott volna Frigyes félénk ölelésére: de kiegyenesedett.
Leült az asztalhoz, írópapírt, tollat vett elő, lecsatolta kebléről a
platinatűt, férje ajándékát és újjhegyébe szúrt a tűvel. Frigyes csaknem
zokogni kezdett. Anna nyugodtan mosolygott rá. A vércseppet újjáról a
tollra cseppintette és írni fogott. A férfi szívelállva nézte: milyen
szép most Anna! Ha eddig olyan volt, mint reggel a virág, amit este
félhervadtan vízbe tettek: kinyílt, megteljesedett, most mintha erre a
szépségre valaki komor koronát tett volna.
Mikor készen volt, behajtogatta az írást, mint szekretér-játékban
szokás, aztán hasonlíthatlan gyengédséggel nézett férjére és
elibenyujtotta a kezét.
– A nevedet… – súgta.
Frigyes aláírta a tudhatatlant.
– Most pedig… menjünk.
A templom fülledt félhomályában Anna egy oldalfülkébe vonta férjét.
Letérdelt, kést vett elő és kifeszített a padlóból egy mozaikkövecskét.
A cédulát a parányi üregbe dugta, a kövecskét visszaszorította helyébe.
Aztán leborult a földre és röviden, buzgón imádkozott.
Szobájuk előtt, mikor a hasítékon már elibük omlott és kezdte
lerészegíteni őket az olajfa illata, Anna még egy percig tartotta magát.
– Ne felejtsd el soha, hol van az az írás… Ha valamikor valamire… nem
találsz feleletet, – esküdj meg, akkor… addig soha…
Évek szédültek alá. Eleinte minden tavasz elhozta nekik az olajfácska
emlékét. Minden tavaszon bekopogtatott a Reisch leányka egy nyíló
gallyal. Egyszer aztán utóljára jött: valami távoli zárdába került,
kékruhás kis prepának. Anna csak formaképen említette neki, hogy mikor
visszatér, mutassa meg magát nagyleányságában. Az olajág fétiskultusza
letünt, ahogy a házaspár romantikus szerelme külsőségtelen szentséggé
mélyült. És hulltak az évek.
Egy koranyári délután Anna a kertrenyíló verandán olvasott. Kékruhás,
nyúlánk leány jött fel az úton, kicsit félszegül köszönt és hirtelen
színt váltott. A Reisch leányka volt, diplomáját hozta megmutatni. Anna
elbeszélgetett vele a négy zárdai esztendőről, aztán meghívta másnapra
uzsonnára…
A tegnapi kék dresszben jött el és csak mikor letette a rontó
egyensapkát, köpenyt, tünt elő különösszép, rozsdára barnult haja,
döbbentően fehér bőrszíne. Míg Anna teríttetett, Frigyes sétára ment
Ríkével és megmutatta neki a kert csodáját, egy másfélméteres, halvány
máglyaként pompálló yuccát. A férfi derűs örömet érzett, mikor a leányka
világoszöld szeme sötétre tágult a csodálkozástól.
Közben Annát vendég zavarta meg: férjének egy pesti barátja, kivel
együtt volt az akadémián. A vendég és Anna alig egy pár szót váltottak,
jóformán rá se eszméltek egymásra, Frigyes és Ríke visszatértek. És Ríke
három rózsát hozott: egyet a kezében, kettőt az arcán.
Vidáman, zajosan ültek uzsonnához. A barátot felhangolta a meleg és
gazdag környezet.
– Barátom, – ujjongott – te vagy a legboldogabb ember a világon! Ilyen
fiatal és szép feleséged van és ilyen fiatal és szép anyád!
A nyári égből dér szakadt le, megdermedt a kedv az asztal körül.
Este Frigyes nagyon gyöngéd volt szerelmében. Anna férjének minden
remegésében megérezte a jótehetetlen szánalmat és ez fájt.
Nehány heti borongás szakadt az asszony szívére. De lassan fölengedett
ez. Rikével többször találkoztak, de Anna nem igen vette számba, hogy
Frigyes olykor egyedül is elsétált a gyermekekkel a ligetbe.
Azonban közbejött valami. Egyszer Anna egy ligetbeli padon üldögélt
férjével. Egy könyvről beszélt neki és hirtelen reáébredt, hogy Frigyes
másra figyel. Ríke jött szembe, nagyon könnyű kék nyári köntösben,
kezében pálca-egyenes, sötétlila erdeililiom. Anna, ki azt a képét tette
el tudatába, mikor legelőször jött fel az idén a veranda lépcsőjén, alig
ismert reá. Erdei tündérnek tűnt és feje fölemeltségében volt valami,
ami az asszonyt megdöbbentette. A félszeg gyermek erejetudó nővé vált
benne néhány hét alatt. Honnan e csoda? Anna Frigyes felragyogó
tekintetébe nézett és elhallgatott, mint a megpattant óra.
Ezidőben Frigyes nagyon fínom volt és alázatos, hozzá mélyen komoly.
Annát mindez nem nyugtatta meg. Kéztördelő gyötrelmek után másnap
utánalopózott a fiatalok közös sétájának. De csak egyet látott: hogy
fiatalon, bűntudatlanul beszélgetnek és hogy soha senki olyan szépen még
nem illett össze, mint ez a két nagyon szép, fiatal emberi teremtés,
ott, Istennek árnyaló zöld tenyerei alatt.
Mégis: messziről követte őket. Mikor a ligetentúli, fávalszegett
sétaútra tértek, maga áthágott egy venyigekerítést és az út felett, a
szőlők mentében követte őket. Szegesdrótokat, hágópadokat kellett
átlépnie, harisnyáját felhasította, itt-ott vére cseppent el a virágos
fűre. Az út mellett padok szóródtak, egyiken megültek Frigyes és Ríke.
Anna egy szénaboglyához támaszkodott. Minden szavuk elért hozzáig.
Szomorúbbat, mocsoktalanabbat nem hallhatott annál, amit hallott.
Frigyes komolyan könyörgött Ríkének, hogy csak a zárdát ne emlegesse.
Ríke torkában könnyek gurguláztak, ki is pottyantak azután. Frigyes
önkénytelen akarta letörülni a gyermek kezefejére hullott cseppeket.
Ríke elrántotta a kezét és kétségbeesetten nézett Frigyesre.
– Adjon kezet Ríke. Nem bűn. Nem fogjuk látni egymást többet és magának
nem szabad haragudnia rám. Én Annát soha meg nem szomoríthatom… sem
maga, Ríke.
Ríke nem felelt, csak engedelmesen, igenelve bólintott. Közben egyik
sebes könnye megkergette a másikat.
Anna kimondhatatlanul megalázva roskadozott haza. Nem zavarta percre se
az egész nap halálsápadt Frigyest. Nem zavarta azután se, mikor Frigyes
helyét nem lelve ődöngött a házban.
Nehány nap múlt, Anna rendezett, írt, számadatlan utakat tett. Bizonyos,
hogy ezekben a napokban került toalettasztala fiókjába a pirosító. A
fegyver, amiről anyósa azt jósolta, hogy utolsó menedéke lesz keserves
asszonyi harcában a szemöldökfestővel, álfürtökkel egyetemben. Majd…
most.
Tíz napig pirosította magát Anna. A tizenegyedik éjtszaka nem feküdt le.
Nehéz éjtszakája volt. Hajnalban belopózott férje szobájába. Frigyes
nyugtalanul, az ágyon keresztbevetődve aludt. Szép hajkalászai
szétszóródtak a párnán, egy pászma lecsüngött az ágy párkányán.
Szétkapcsolódott ingéből kidomborodott csodálatos nyaka, melyre Anna nem
tudott tántorodás nélkül nézni soha. Lábújjhegyen osont az ágyig, ajkát
odatartotta Frigyes fölé. Pár pillanatig – méznehéz, méregnehéz
pillanatig – csókoltatta magát a férfiból áradó fiatal forró élettel.
Néhány nagy könnye szivárgott el a haj sápadt aranya között. Frigyes
felébredt. Lelke pillanatra elvesztette az idő talaját, Annáé volt e
percben, egészen, számlálatlan örömök társultak az ily órán, így
ébredéshez… Töretlenül ragyogott fel asszonyához, tudatlanul adott neki
ajándékot, mindentfelérőt.
Mélységes hála töltődött ki Annában. Úgy maradt, mozdulatlan, míg a
fínoman árnyalt, kékhamvas szemhéj kioltotta a tüzet, mely fölött
utoljára melegedett. Megnyúlva, sápadottan, ragyogón imbolygott a
küszöbön egy percig, ahogy a haldokló láng szokott, ahogy bolygótűz,
mielőtt tovairamlana…
Fuldokló fájdalmú napok szakadtak Frigyes fejére. Velejét aszító, meddő
kutatások hónapjai után egy álomtalan éjszaka ütött beléje az emlék:
– Velence!
… Szédítő robogás, mely alatt nászának emlékei, sírból kikelő szép,
ijesztő halottak kavarogták körül.
Tikkadt, nehézillatú nyárestén feszegette a követ. Nem jött. Összetörte.
Két írás volt alatta: egy régi és egy új. Állkapcsa össze-összecsattant,
míg az elsőt kibontotta. Sárgára halványult, vérrel írott eskű:
„Én, Tatros Anna, esküszöm az élő Istenre, hogy az első pillanatban,
melyben megérzem, hogy uram nélkülem boldogabb lenne, el fogok tünni
életéből, ámen.“ Alatta: Frigyes.
A második új, de már megfeketült írású levél volt:
„Mosolyogj, hogy folytatom a hajdani romantikát és ide rejtem második
levelemet. De előbb olvasnod kell az elsőt, hogy a másodikat megértsed.
Tudnod kell eskümről, az én igazi esküvőmről. Állok eskümnek, bárha
későn. Gyenge voltam. Nem akkor jöttem el tőled, mikor órám ütött. Ne
vess meg engem úgy érte, ahogy én megvetettem magamat nálad létem utolsó
éjjelén. El kellett volna jönnöm, mielőtt szerelmem szeplőtlenségét
utánad való leskődéssel mocskoltam volna be. De még mindig eléggé
siettem ahhoz, hogy keserű, egymásiránti igazságtalanságokat kikerüljek.
Mert nekem ép úgy jogom lenne szemedre hányni megtántorodásodat, mint
neked: megtántorodni. Két igazságból egyiknek bukni kell és a tied az
erősebb; előbb-utóbb győzne. Reménytelen harcba minek vinni az enyémet:
sárba hurcolni fehér szerelmemet?
Érts meg: miért írok. Tudnod kell: szívemben nincs egyetlen hangja a
keserűségnek. Ki voltam én előtted? Szegény, szomorú, időtöltött,
életenkívüli leány. És te felhoztad a napot nekem, feljöttél magad, mint
a nap. Megismertem veled az angyalok örömeit. Vajjon rádöbbentél te is
utolsó közös napjainkban arra, amit tíz esztendőn át mindenki minden
tekintetében rámvetett: hogy hogyan mertem! Te, aki tudtad azt is,
milyen rezdületlen magamnekiadással vettem fel mindig szerelmedet… Nem
villant át soha rajtad: hogy nincs lelkiismeretem? Most már tudod, hogy
volt, hogy sohasem tudtalak örökké magaménak.
Nem mondhatom meg: hová megyek. Ha azt írnám, meghalok, elvenném a
nyugtod. Ha azt: csak elmegyek utadból, keresnél, tudom, halálig. Olyan
egy, ki imádkozik a boldogságodért: (mert könyörgöm, legyetek boldogok)
üdvezült, vagy hervadó szegény asszony. Köszönöm, hogy mikor utoljára
szemembe néztél, úgy néztél, mint szerelmünk első hajnalának ébredésén.
Ez több volt, mint életemtől számítottam, rámcseppenő csepp a túláradó
örök malasztból. – Szerettelek volna megszólítani levelem élén. De
hogyan?… Olajfám, rövid ölembehullt üdvöm, szőke békességem?? Hidd el,
nincs szó…
Az olajfa jegyében: békével válok tőled. Köszönöm neked és Istenemnek,
hogy vagy, hogy voltál nekem… Kimondhatatlan hálával, szerelemmel
köszöntlek:
_Anna_.“