A patikus gyógyszerekért ment be Enyedre. Nyári délután indult ki
Torockó táncteremtiszta piacáról. Az alkony pirossága a Kövek előtt
érte. Rózsaszín és sötétlila fújta be a szürke sziklafalakat, ahogy a
falu felől megközelítette őket; de sötétkékbe mállott a világ, amire
laposra fordult ki a függő kőtömbök alól.
Nyírmezőig vak este lett. Kilenc órakor ilyenhelyt már éjfélszámba van.
Csak a falun átsíró tétova patak derengett valamelyest a fűzek között,
csak egyetlen sárga csillag pislant meg valahol egy magasabb marton.
Kicsi kerek ablakszemből kukucskált az ki nagyon ijedten az éjszakába. A
legmódosabb mészégető portája lehet ott, ahol gyertyára is telik.
Amikor a fogat épen egyirányba ért a gyertyafényes ablakkal, olyan
ordítás hasított belé a sötétbe, hogy valamennyi kutya felvonított rája.
Árnyék rohant az útnak, egyenest a kocsi-felhágóhoz verődve.
Megkapaszkodott, próbálta magát fölvetni reá!
Pillanat mulva a patikus elé fekete gombolyag lapult és a térdét két
mohó kar fogta át.
– Irgalmazz nekem! Épen… épen utólért!
– Ki vagy, mi az ördög bánt?
Már könnyebbülő hang fakadt a lassan kiegyenesedő alakból, már
kereszteket szórt magára az imént görcsösen kapaszkodó kéz.
– Ne emlegesd uram… ő volt maga… a prikulics! Megkergetett…!
– Nonó, lehetett egyéb is.
– Láttam, ahogy hányta a cigánykereket, úgy forgott a farka, mint a
kerék küllője!
A patikus tisztába jött most már, hogy kutya vetette magát a legény
után.
– Eiszem, nem jóban sántikáltál a mészégetőház körül? Tán a
cseresznyefát tapogattad?
A legény hangján most átütött az önérzet.
– Én? Szabad nekem az út oda, édesebb dologhoz is, mint a cseresznye!
A patikus megcsattintotta az öngyujtóját. A kis világnál ugyancsak
elámult. A nyálas sihederke helyett, akit elképzelt magának a sötétben,
szépnövésű, kemény legényre látott. Cigánybarna képén rózsák virítottak
és mohó tüzek a szeme bársonyán.
– Hogy hínak, fiam?
– Tódornak.
– Voltál katona?
– Voltam biza, Gyulafehérváron.
– És nem tanultad meg ott, hogy ne ijedj meg a magad árnyékától?
– Jaj uram, nem félek én semmitől a világon. Akár a temetőben is
elalszok. De a prikuliccsal minden hiába. Kiszíjja a karból az erőt,
hogy meg se lehet ütni!
– És a lábból nem szíjja ki?
– Kacagsz rajtam, hogy úgy ugrottam fel a kocsidra, mint a macska a
kerítésre Pedig… ahol megy!
A legény összezsugorodott és újból belefogózott a patikusba. A
mészégetőház sárga csillagszemét hirtelen eltakarta valami elfutó
árnyék.
– Csak most érjek haza… Csak most! – vacogta a boldogtalan.
– Aztán mondd csak, hogy nézett ki az átkozott féreg?
– Hát csúf, fekete, szőrös; mondtam, hogy farka is van, hosszú, mint a
tehénnek!
Elhallgatott és hányta a keresztet.
– Na, ne irígyelje senki többet Marikucát, a mészégetőét. Mit ér a
szépsége, a módja, a büszkesége, ha a prikulics magának akarja! Aki
szóba álltunk vélle, azt mind megkergette a gonosz. Két legényt a mult
héten a patakba vert. Egyiket a szívfogása vette elő, a másik a
sárgabetegséget kapta meg ijedtében. Pedig hát az is volt katona, még
éppeg Kolozsváron!
– Aztán hol lepett meg téged a prikulics?
– Egyenest a mészégető kemencéből ugrott ki. Még teli volt a szőre,
ahogy összekente magát a fehérséggel!
– Nem gondolod, hogy valaki csúfolkodik veletek?
– Anyám is látta, amikor az egyik legényt a patakba hengerítette…
Aszonta, az igazi, akivel egyszer ő is találkozott a Kövek között. Mert
ott lakik. Ide csak lejár, őrizni Marikucát, amíg egyszer elrabolhatja.
A barlangba fogja vinni, oda a nagy Gaurába, ahol a sas is lakik.
– Na, mennyiért mondtad volna ezt el Fehérvárt az őrmester úrnak?
– Jaj uram, ott nem hiszik, ott nincs efféle. De itt van, itt mindig is
lesz, a Kövek között!
A patikus nem vesztegetett több szót.
Kisvártatva a legény kiszökött a robogó kocsiból futtában mondva áldást.
És eltünt egy kősövénnyel kerített putri felé.
A patikus másnap ebéd után indult haza. A hegyek között későn érő
cseresznyefák piros köszöntéssel integettek, útrakihajolva a kőből
rakott kerítések felett.
Túl a falun és innen a Köveken fűzfával szegett rétecskén fehér
szoknyák, ingek, kék vállak, sárgamintás keszkenők virágzottak a friss
füveken. Egyetlenegy piros köntös fénylett ki a többi közül, mint a
szegfű az ibolyából.
Most gyűlt a vasárnapi tánc.
Most közelgett a muzsika a falu felől. Két kormos cincogta az öt ütemből
álló zsukáta dallamot.
A patikus leszállott, előreküldte a fogatot az itatóig. Maga fordul
egyet a népek között. Ott van a pap is, megkérdi a beteg felesége felől.
Ahogy közelért, ráismert a piros virágszálra. Szerette az a pirosat,
patikából is vásárolta. Egyéb orvosság nem kellett soha neki.
Igazi faluszépe. Széles arccsont, két virító rózsával. Vastag, fényes
barna fonatok a füle megől eresztve, telisteli fonva sok recés csigával.
Kemény az egész test. Csak a keze nem falusilány-kéz. Nagy, de
finomrajzú és a körmei, mint a mandulák. Holdasak, bekarmosodnak…
A piros kendő, a piros váll, a piros kötény meg csupa selyem, csupa
bársony.
Semmittevő faj szerelemrehajtott gyönyörűsége ez a lány.
Ott áll a középen, a többi leányzót fogja az irígység. Tavaly kéket
indított el, most pirosat indít a falu divatjának.
Jönnek a legények a Kövek közül. Hozzák bokrétában a pünkösdi szekfűt.
Ki ennek, ki amannak… de legtöbben a piros Marikucának.
Vagy nem? – Ez is, az is elmegy mellette, mögötte. Odaszánja a virágját
másnak. Nohát, nem is lehet valakinek az egész falu a bolondja…
A patikus félszemmel is ráismer Tódorra. Lassan kerül az elő, tétovázva.
Csak nem tart napfelköltén túl is az ijedelme?
Marikuca egyedül áll a középen. A szája körül játékot űz a büszke
megvetés a forró várakozással, esdekléssel. Jaj, ha ez is szégyenben
hagyja, mikor szinte minden leánynak megvan már a virágja!
Tódor elsápad a leány szépségétől. Egyet-kettőt feléjelép – aztán
megbicsaklik a lába és a háta megé kerül. A kancsi Jiliska már reméli,
hogy feléje. Nem. Tódor elbódorog valamerre, oda a patakmartra. Tán
sírni megy, tán a virágot vízbehajítani. Másnak adni? Nem. Azt az egyet
nem, még a prikulics kedvéért sem.
Marikuca áll, mint a kő. Hát mindenki az ördögnek szánja? Lobog a szeme.
– Ej Vaszi – kiált reá a töpörödött, félreképű kis nyavalyásra, aki most
kullog elő valamelyik szikla megöl – add ide a bokrétádat!
Odaszögdécsel az, vigyori örvendezésben. A leány majd kirántja a csokrot
a kezéből. Aztán a füléhez dugja, hogy még szebb legyen véle.
Indul a tánc, Marikuca Vaszival fogózik.
A patikus is indul. Eleget látott! Látta a prikulics hatalmát.
– Reservation, – mondja maga elé és nézi az égnekfutó sziklafalakat.
… Ahogy az indiánok pusztuló fajának áthághatlan területeket tartanak
fenn utolsó menedékül, úgy rezerválja a sors a Köveket a prikulicsok
örök védővárának.
– Itt mindig is lesz – mondotta tegnap a legény.
… Jó esztendő mult, mire a patikus újra látta Tódort. Istállót
építtetett akkoriban, meszet rendelni szállott ki a hintóból.
Hanem megváltozott a legény. Alig ismert reája, ahogy elibejött
utcaajtót nyitni. Nem hasonlított sem a hajdani éjszaka rémült férgéhez,
sem a félresomfordáló, kétségbeesett hűtelenhez. Arcán széles jókedv,
szeme csupa eleven tűz.
– Ejnye Tódor, tán fiatal házas vagy?
– De nem én.
– Hát mit ragyogsz rám olyan titokzatosan? Tán megnyúztad a prikulicsot?
– Bár fogadtam volna szavadat és próbáltam volna megnyúzni! Most én
ülnék a legnagyobb mészkemence mellett – ámbár így sincsen egészen
elhibázva az élet.
– Szavadat se értem.
– Nem is illik arról értelmesen kimagyarázkodni.
– Akkor már asszonyi ügy. Hanem hát tudod, hogy patikusnak sokmindent
meg szabad mondani, mert az tud hallgatni. Elmondtam-é valaha, melyik
leány mivel szépíti az arcát?
A legény tett-vett még egy kicsit a gondolatai között.
– Emlékszel, ugy-e, hogy akkor Vaszival fogózott?
– A szegényke.
– Biza, szegény! Férjhez is hozzája kellett, hogy menjen. Az a nyavalyás
egyedül nem tágított tőle.
– S a prikulics hagyta?
– Hagyta hát. Persze, hagyhatta is. Mert amikor félesztendős
asszonysorban volt Marikuca, egy estefelé a patakmarton találkoztam
vele. Erősen megszépült, aztán a prikulics se háborgott mostanság, hát
meg nem álltam, hogy ne menjek el szorosan mellette. Akkor odaszól nekem
csak úgy a félszájból:
„Te Tódor, eiszem téged is megkergetett?“ „Meg engem.“ „Hát – mondja ő
sebesen – milyen formája volt?“ „Hát prikulics formája,“ – mondom.
„Félnél tőle, ha mégegyszer látnád? Mondjad, hogy nem.“ Úgy mosolygott
hozzá, hogy azt mondtam: „Ha ketten látnók, eiszem nem.“ „Na, akkor
gyere el ma délután hozzánk. Megmutatom neked a prikulics farkát.“ „Hát
az urad?“ „Csak attól ne félj te. Fáért megy apámmal… a bitang!“
Hát én mentem is. Télre járt akkor, az elsőházban pattogott a tűz, aztán
friss lángos is volt az asztalon, káposztával töltve. De Marikuca azt
mondta: előbb a hiúba megyünk. Mert erősen gazdagok, gerendás háza van a
Marikuca apjának. Ott aztán egy katonaládát mutat nekem. „Nyisd fel
Tódor, ott a prikulics.“ Reszketett a karom – de nem akartam előtte
szégyenben maradni. Én féljek, amikor az a hitvány Vaszi nem félt? A
ládában – majd kiugrott a szemem – egy molyos kozsók volt, egy szőrös
álorca és egy száraz tehénfarok. „Teremtőm, Szűzmáriám! Vaszi… Vaszi
volt a prikulics!“ – ordítottam. „Ő hát“, – mondotta Marikuca igen
keserűen szólva. „Dugta tőlem a kulcsot a ládához, de csak azért is
kézrekerítettem. Mert nem fért semmikép a fejembe, hogy a prikulics épen
Vaszitól féljen!… Igy kaparintott ő meg engem. Az Isten verje meg! Verje
meg, úgy verje meg, amilyen igaz, hogy én mást szerettem!… De az
elhagyott, szégyenben marasztalt, a vasárnapi táncban!“ Bizony, sírt is
a menyecske. Még vigasztalni se mertem, olyan keserű volt az én szívem
is. „Azért nem haragszom érte már…“ – mondta aztán csillapodva. „Mert
azt láttam, hogy a virágot vízre eresztetted. Nem adtad sem Jiliskának,
sem másnak. Aztán prikulics prikulics, ki nem fél tőle? Hanem ez a
ládabeli, ettől nem félünk többet. Ha a kérőimet elriogatta, riassza el
a leskelődőket is, amikor az igaz szeretőmet ölelni kívánom. Úgy fogom
előtted mindig kikergetni, mint a kuvaszt, hogy őrizzen kettőnket. Ne
félj, hallgatni fog, szolgálni fog, mert ha egyszer én elmondom, hogy ő
volt a prikulics, bőr nem marad a hátán, ami csúfat a legényekkel sorban
mívelt!“
– Eszerint a faluban újra jár a gonosz? – kérdezte a patikus hamiskodva.
– Jár az, minden este – kacagott a legény.
– Na de most már csak elhiszed, hogy az egész prikulics csak efféle
emberi csalfaság?
Tódor a Kövek felé nézett és csendesen rázogatta a fejét, hogy csak úgy
harangoztak hosszú, fényes fekete fürtei.
– Azért vannak, hidd el uram, vannak igaziak is. Nem jó azokat
letagadni, mert akkor tesznek róla, hogy higgyünk bennök.