Lent, az iskolakert siheder fenyőfái már pezderkedtek: friss ízeket
dugdostak ki újjuk begyén. De ő visszafordult, megvizsgálta a vakítóra
mosott üvegkádat, aztán csengetett.
– Vizet kérek, Bogdán. Egyúttal menjen át az internátusba és küldje ide
valamelyik nyolcadikost.
Bogdán végigcsodálkozott a folyosókon. Ilyen fehérnép: formás, mint a jó
gyümölcs. És csak a laborában ül. Délutánonként is. Áldott tavaszon is.
Eszter, a tanár ezalatt csipesszel szedte ki a szeszből a nátrium
darabkát.
– Tessék.
Darab forró, szikrázó napfénnyel jött be a diák. Mélyen, szertartva
hajolt meg.
– Nem fogom sokáig lefoglalni. Egyébként nem is kellett volna újból
magának jönni.
– Én… szívesen jövök… valóban.
Jó negyedóráig csendben foglalkoztak a furcsa gépezetek, edények
világában.
– Ez is megy most. Holnap, a kellő pillanatban azonban cserben hagy.
– A fiúk mindig beszélik, milyen szépek a kisérletek. Mi felit se
láttuk.
– Hálás publikum. – Kérem, hozza még ki a kénsavat. Aztán szabad mennie.
A fiú átnyujtotta. Szép, nagy, erős, tiszta keze volt. – Mikor kifelé
ment, megtorpadt a magára nyitott napfényben.
– Kérem szépen, tanár úrnő, tessék mindig engem hívni segíteni.
Hozzákapkodta a szót:
– Én vegyészmérnök leszek.
Eszter felpillantott. Most látta, hogy az inge is milyen tiszta. De a
szeme a legtisztább. Acélkék, töretlen tükörű gyermekszem.
– Köszönöm. Lente. – A fiú ismét szertartásosan hajolt meg.
A tanár pillanatig megállott a munkában. Milyen kedves, különös, ragyogó
gyermek. Tisztára, mint a havasi virágok, miket vasárnap piacra hoztak
csíkbaszőtt-ruhás, éneklőbeszédű, fakószőkére mosdatott kisleányok.
Csak papi ámbituson, falusi iskolában, város névvel ok nélkül keresztelt
fészkek gimnáziumában terem meg ez a fajta. Pesten – mert ott tanított
öt évet – sohase látta. Nem is tudott ilyenféle virágáról Istennek. A
kis pesti ripőkök, akik közül egy esztendőre Erdély szélére kéredzett a
hatalmas kormánytól! A fáradt idegeinek kellett. Ebbe a fészekbe, ahol
az újonnan épült fényes gimnázium úgy kiidegenkedett a békés, régies
környezetből, mint épen jómaga az emberek eszejárásából. Hogy féltek
tőle! Egy nő, aki kamaszokat tanít! Háborús csodabogár.
Na, és most ez a gyermek! Hát nem mosolyogni való furcsaság ez, hogy
meglett férfiak kényelmetlenül érzik magukat, ostobaságokat beszélnek a
társaságában, úgy tartanak tőle. A csekélyke hírnévtől. Hogy valami
díjat nyert az anilinfestékekről szóló tanulmányáért…
Ugyanakkor egy gyermek, egy tizenhétéves nagy csacsi jön a bizalmával.
Ajánlkozik… Itt elszakadt a gondolatfonál. Elvágta valami kémiai
probléma.
Csak harmadnap bogozott új szálat az elszakadt gondolathoz. Ismét a
„laborában“ voltak, előkészíteni. Eszter előtt mindjobban kibomlott a
fiú mivolta. Leleménye, buzgalma és bájos ügyetlensége. Tiszta képén,
melyet a nap már összecirókált aranyozó újjaival, egy kis pattanás. Úgy
tartják ezt, a szerelemtől. Buzgón, lelkéből nyalatta a szeszlámpa
nyelvével a lombikot, melybe Eszter klórkálit és barnakövet kevert. De
néha, mint titokban ellőtt nyíl, szemsugara az üvegkádra surrant. Eszter
keze liliomnak tetszett, a víz alatt. Ezt nézte, vagy a kisérletet?
Üveglapot csúsztatott az oxigénnel telt üvegedényre. Kiemelte a vízből.
– Gyujtsa meg kérem, a foszfort.
Bedobták az oxigénbe. Heves lila lobogással telt meg az üveg.
Mindkettőjük arca túlvilági glóriát kapott.
– Csodaszép – mondta a fiú.
De mire mondta?
– Nézze, perc alatt elég.
A fény sápadt halált halt.
– Kérem most újra fűtni a lombikot.
Aztán:
– Fél maga az egértől?
A fiú önérzetesen csudálkozott.
– Akkor… nézze, itt a kendő alatt, abban a kalitkában… nyúljon be, fogja
meg és eressze az üvegbe.
A kicsi kedves állat. Riadva pottyant… s hirtelen lihegni, ujjongani
kezdett. Két lábra állt, táncolt, szeme csillogott, mint két fekete
gyöngyöcske. A fiú mosolygott. Egészen, mint egy gyermek.
– Elég.
Eszter ráengedte a híg levegőt. Elpetyhüdt, kialudt szinte a kis
szegény. Leöntötték a mámorát. Olyan szívesen meghalt volna a sűrű
életben.
Eszter önkénytelenül kezet nyujtott a fiúnak; mert ma sokáig
foglalkoztatta. Hogy jött ez? Általában nem szívesen fogta meg egy fiú
kezét. Ezek a kamaszok hideg és lucskos tenyerűek. De milyen jó volt
most hirtelen egy száraz, meleg, alig szélkifújta kezet kapni az övébe.
Mintha marék, egészséges, szűz erőt. Alig érte át önnön vékony újjaival.
És akkor látott valamit. Nem a lehelletnyi bíbort a fiú arcán. Egyebet:
csalhatatlan lobbanást, melyre nincs szó és ami holtbizonyost árulkodik.
Milyen félszegen, szinte megszégyenülve ment ki!
– Balga fiú.
És mégis: a szemén át röppent egy friss, tavaszi mosoly. Hiába. Hogy
drága, szép, szentséges valakinek, ez mégis legjobb itala a nőnek.
Nincs, akit ne részegítene kicsit. Még a munka, az eszmék elszánt
szolgálóit is.
Kifelé tovább se esett csorba méltóságán. De befelé Eszter mostantól
fogva állandóan örvendezett, akár egy kicsi leány. Mélyen, elmerülve
végezte a dolgát, az önzetlen, meleg örömtudattal, hogy nem múlhat nap,
hogy ne lássa. Hogy ne vegyen drága, kenetes fürdőt tekintetéből.
Örömtűzben fellobbanó mosolyából. Aranybarna hajának fényéből, mely mint
az életderű friss selyemlobogója köszönt feléje.
Dehát hová vezet mindez? – Miért kell mindig, mindennek valahova
vezetni? Az emberek találták ezt ki. Isten a jelennek adja a
boldogságot: vedd és edd. – Óh, ne vezessen sehova: de most, most
ragyogjon… Hiszen a foszfor szétcsillagzik semmivé, az egérke meghal, ha
túlsokáig örvend… De egy kicsit, egy kicsit lihegni a higítatlan
életben, boldogságban…
Éjjel Eszter számot vetett magával. Nemsokára újra Pest… Nem fogja soha
látni többet. És valami elmúl, kiéletlenül, mint erdőben-fakadt, soha
senkitől se látott virág. Óh…
Egyszerre mardosó kiváncsiság gyötörte meg. Nem nézte meg soha a kicsi
fia száját. Olyan beszédes volt a szeme, túlbeszélte többi szépségeit.
Csak homályosan emlékezett most rá, mint dús, édest igérő gyümölcsre.
Nem látta nehány napig. Az érettségi írásbeliek folytak, valahol az
intézet tornatermében, amerre Eszternek nem volt nappal keresete. Mert
este eljárt néha, szinte mindenki tudta nélkül. Kulcsa volt a teremhez
és tornázott a szereken. Kellett az izmai frisseségének. Az utolsó
írásbelinap estéjén épen újra lement. A terem nyitva volt. Szinte nem
akarva belekiáltott.
– Ki van itt?
A magas ablakokon bekáprázó naptól alig látott. Ferde fénygerenda alatt,
tornarudak, létrák tömbje mögött ült a fiú. Eszter feléje ment,
felismerte.
– Kérem, miért nem felel?
Le volt ejtve a keze, mindakettő. És csak nézett. Ahogy jelenésre.
Eszteren átfutott, hogy ha véletlenül meg nem látja, talán elkezd
tornászni, itt, előtte. Talán leskelődni akart, szándékosan?
Harag futotta el.
– Mit keres itt? – szólt rá.
– Bocsánatot kérek. Megkértem Bogdán bácsit, hagyja nyitva a
tornatermet. Minden búvóhelyen tanul már valaki. A padlásfeljárat volt
az enyém… De most elvették a magántanulók.
Eszter elszégyelte magát. A fiú elejtett kezén logaritmustábla. A földön
könyvek.
Szerette volna enyhíteni előbbi türelmetlenségét. Engesztelve nézett a
fiúra. Az nem moccant. Aranyat szikrázott a szeme és nézett: boldogan,
némán, engedelmesen. Olyan nagyon könyörgött, olyan kiszolgáltatva.
Istenem, bizonyos, ha most azt mondja: menjen, rezzenés nélkül menni
fog, de ha azt mondja: boruljon térdre és kérjen tőle akármit, hát azt
is megteszi, mint a gyermek anyjától, akitől tudja, rossz soha nem
jöhet.
A lányba beleállott a világ, a környezet, a kötelességek; az egész nap
iderekesztett fiúk után maradt nyomasztó levegő.
– Menjen, menjen… gyermek, – mondta idegesen.
A fiú nehezen, szinte cammogva indult. Szíve lüktetése mintha ide-oda
rázta volna. Nagyot döngött a szárnyasajtó. És akkor Eszter hangosan,
maga is hallva mondta:
– Soha.
De mire mondta? Mert nem rázta hozzá a fejét, hanem bólintgatott.
– – Irásbeliek végeztével minden évben kivitték a fiúkat a Gyíkmálba.
Szép szálfaerdők voltak arra.
Hajnalban indultak. Végig énekelték a várost, a cigánysort, a zöld
hullámos mezőket. Lihegtető oldalon is fújták. Kimászták a hegyoldalt,
melybe fehér szoknyában guggoltak a gazdag tavasz agyoncifrázott
szeretői, dús, virágos bokrok.
– Fiúk, szétmehettek. Délután ötre, a kürtszóra gyülekeztek.
Nagy oszlódás támadt. Ki labdát rúgni keresett tisztást, ki a kilátókhoz
készült. Gyöngyvirágosba, vagy a Gyíkcsúcsra.
– Ott gyopár is van, – mondogatták.
Lente botot faragott magának.
– Hohó, vissza! Ne feledkezzetek fiúk, ha kígyót láttok, azt nyomban
agyonvágni.
Fele sem figyelt. Meg voltak bolondulva a tavasztól, a lerázott gondtól.
– Igen, az erdőben erre már találtak kurtakígyót.
A tanárnék a főzést dirigálták. Esztert nem hagyták semmihez. Főzzön ő
csak a laborában.
A leány végre is elővette köpenye zsebéből Whitmant és az élet énekeivel
alájafeküdt egy vadlabdarózsafának. Mézszag és méznél nehezebb muzsika
hömpölygött át a mélységes ég alatt. Elaludt, kipótolta a hajnalban
elmulasztottakat. Nem álmodott. Csak súlytalan, táncos lebegést érzett,
ahogy Tündérországba vihet az utazás.
Nagy kiáltozásra ébredt. Délebédhez zavarták.
Ebéd után az asszonyok lefeküdtek egy-egy köpenyegre. A férfiak
iddogáltak, a fiatalabbja a fiúk után is látott. Eszter fellopódzott,
hogy ne zavarjon, – lazult már a férfiak beszédje. Fehér köntöse, mint
vitorla evezett bele az erdő zöldjébe. Mint kalandra, kincsre induló
hajóé. Halkan énekelt és fehér virágokat szakított…
Sokáig ment és engedte sajogva felvirulni felmérhetetlen gyöngéd
vonzalmát, amit egy gyermek fogantatott meg benne. Olyan jóságos,
homálytalan boldogság volt ez, hogy Eszter szemeszélén születtek és
visszabuktak a drága, fiatal, tavaszi könnyek.
Kilátóhoz ért. Mondták, hogy onnan, néha, különösen-áldott napokon látni
lehet az üveghegyeket, melyeken túl a székely mesefa minden évben újra
hajt.
Ott voltak: tizenkét egyformán, bordásan errefelé meredő hegygerinc:
tiszta ezüstből, a nap elsikamodott rajtuk.
Sokáig nézett feléjük, arra gondolt, milyen jó, hogy elérhetetlenek,
mert így megmaradnak örökre szépnek. – Esett a nap, mire tovaindult.
Szíve még jobban elállott. Egy galagonyának virágcsokrokkal tűzdelt zöld
kárpítja alatt…
Félrehajtotta a gallyakat és megállott a tavalyi avarból már kifényesült
ibolyalapuból vetett ágy lábánál. Milyen drága volt az alvó! Csaba
seregéből, égi országútról földretévedt legénynek pihenő teste. A nap
friss csókjaitól kipirkadt arca, melyen most egészen kiültek a
kedvességek. Olyan szépre, forróra volt fáradva. Messzi járhatott, közel
az éghez. Kicsit elizzadt, zilált fürtű fejéhez cifrabot szúrva s a
botra nehány csillagforma virág kötve. Csillagok vigyáztak rá, a maga
behúnyt csillagjai helyett. Igen, a szeme csukva volt és nem
homályosíthatta el ajka ragyogását. Csak most látta Eszter igazából a
fiú száját. Pirosbélű gyümölcs, melynek fája nem nyúlt ki még a
paradicsomon. Drága, tiszta, mocsoktalan száj, alig pihés, serdülő
arkangyalé.
Gyorsan, feltartatlanul szakadtak ki az Eszter szemében egész nap –
hetek óta bujdosó könnypatakocskák. Zihált, úgy zokogott.
– Hát soha… igazán soha?
– Soha.
Jönnek az évek: és csókokat is hoznak talán. Jókat, becsületeseket,
égetően is megáldókat. De soha ezt – soha forrásra még nem lelt,
ökörnyomból, iszapból sohse kóstolt bűntelen-boldog szájét, soha
legelsejét, zsengéjét fiatal, fecséletlen férfi kivirágzásának… Soha!
Hogy nézhetne ő azután a világ és – óh – a gyermek szemébe?
Állott és szinte sebesre nézte a két szemét, mint imént, a ködök
tengerein úszó üveghegyek láttán. A fiú – tán a ráigéző nézéstől, –
nyugtalankodni kezdett. Feje lecsúszott az alájagyűrt kalapról és mintha
vágyna valami álmodott puhaságba fúrni: ahogy oldalt fordult, beljebb
ágyazta az avarba. Eszter már azt hitte: ébred, félig visszalépett, hogy
elmeneküljön.
Jéghideg nyíl cikkant le a gerincén. Az elkúszált avarból tarka kis
szörnyeteg ficánkolt elő. Ssz – piros, nehéz csepp buggyant, szélyült
szét a megkívánt paradicsomi gyümölcsön. – Eszter ugrott, iszonyút
tiport a kunkorodó kígyóra, érezte, ropog a feje a sarka alatt… és már
térdelt a fiú előtt. Felemelte a drága, nehéz, még visszacsukló fejet és
ott, ahol a halál beleütötte nyilát: ott kezdte szívni, erősen,
gyötrésig, hogy érezte a torkán lefutó vért és nyelte, nyelte a vérrel
kevert halált, kimondhatatlan elszántsággal, szilajsággal, viharos,
eszeveszett jótevéssel. Csókolt és életet adott egyszerre, minden
asszonyi áldás egy pillanatban szakadt reá. – Tudta, hogy a fiú rég
éber, de nem engedte el, csak mikor sok, sok vérét elitta.
Akkor lekapcsolta a száját és ráeszmélt: mit gondolhat! – … Ránézett. És
azt gondolta. Fölnyitott, végtelen mélységű szemtengerének színén
angyalsereg rebbent keresztül, hála és üdvösség, határtalan, határtalan…
És lehúnyta újra szemét és nyujtotta magát, továbbra és ajkával együtt a
lelke is repesett feléje… S Eszter pillanatra odaadta magát a csoda
eszközének, elég volt a vér, tudta és mégis, mégegyszer, kimondhatatlan
gyengéden megérintette, felszentelte a fiú ajkát. Aztán elvette magáról,
mint gyermeket kebelről.
A fiú nyelvével érintette a sebet. Térdre esett, csókolni akarta a leány
kezét.
Eszter megfogta a fejét, nagykeményen és odafordította a kígyó-tetem
felé. Szótlanul. Aztán:
– Hallgasson… menjen… A tisztáson… Buzetzkó tanár úrnak van konyakja…
fusson…
A fiúból kiremegett a szó:
– De tanár úrnő… hiszen ön… ön… is… a méreg! Óh, Istenem!
Lángolt az arca, összekulcsolta a kezét, alsó szemhéjjára nagy, ragyogó
gyémántok ültek ki.
– Menjen, nem hallja! Parancsolom!
Majdnem durván taszította meg a fiút. Még utána kiáltott, bele az
erdőbe, mintha vágó ostorral kergetné:
– Fusson, fusson!…
Eszterre ráhalt a csend. Megsimította újjával ajkait. Nem volt rajta
semmi repedés. Amit elnyelt, az nem árthat, tudta. Behúnyt szemmel,
hidegrázva ballagott kifelé, vissza. Körülötte halkan zúgott a
csodatörténések atmoszférája. Csordultig volt; minden ízébe behatolt a
jó s mint nehéz korsót, vitte magát.
Az erdő szélén visszafordult, belenézett a rengetegbe.
– Köszönöm… – remegte a minden titkok mögött ülőnek és arca hasonlított
az üdvezültekéhez. – Köszönöm, örökre.
– – Hetekig nem látta a fiút; nem tanított érettségi tárgyakat. Egyszer
bekopogott az a laboratóriumba. Egy csokor havasi gyopárt hozott.
– Kérem szépen, tanár úrnő, már rég vártam, hogy… – elpirult – a tanár
úrnőnek szedtem… akkor…
Lángba gyúlt, földetnyaló, alázatos máglya volt.
Eszter nyugodtan, hidegen nézett a gyermekre, a hangja szinte vágott.
– Köszönöm. De – és itt már szúrt a tekintete – azt az akkort nem
kellett volna kiejtenie.
A gyermek letette a csokrocskát, amit Eszter kézbe se vett. Lehajtotta a
fejét, összehorpadt, úgy ment ki a teremből, mint a kis egérke, mikor az
oxigénből kikergették.
Nem fogja soha tudni, hány könnyre tette be az ajtót.