A csók után valóban leborult és megoldódott szívvel, de botló nyelvvel
dadogott valamit, amiből Franciska megértette, hogy ő egy égi
tisztaságos, felsőbb teremtés. A magyar literatura védőszentje, akit a
magyar hajnal küldött előre pirkadásnak, akinek csókja lesz a kisdiák
útravalója a Helikonra.
… Ott állott a szalonban, a karácsonyfa előtt, keze összekulcsolódott,
alácsüngött a búcsúzás után.
Mi volt ez? Kudarc vagy diadal? Nem kapta meg, amit várt, – és többet
kapott, mint amennyit valaha is álmodott magáról. Hogyan… hát ez a
gyermek bevattázott füllel, befátyolozott szemmel jár az emberek között,
hogy őt istennőnek tartja? És mi van vele… mi volt vele annak a csóknak
pillanatában: hogy annak érezte magát, amit a kisfiú dadogott és hogy e
percet szebbnek tartja annál, semhogy valaha ismétlődhessék… Szörnyű
lenne, ha a gyermek ráébredne, milyen köznapit, milyen olcsót akart ő
tőle. A hamvas, drága fiú, aki egy imádsággal térdelt elejébe.
Hogy viselkedjék ezek után az óesztendőn összegyűlő soirée előtt?
Magyarázzon, hogy se így, se úgy nem ütött ki a dolog, se nyert, se
veszített?
Előre látta Lenci úr gúnyos fintorát, ha meghallja, hogy a „kölyök“
múzsacsókot akart és térdepelt.
Dobraütni ezt… ezt? Kikacagtatni egy szívnek fehér áhítatát? Drága,
tiszta boldogsághullám hömpölyögtette meg a szívét. Soha. Hát? Hazudni,
hogy a tiszta gyermek érzéki jutalmat csikart?
Vesszen a büszkeség. Miért ne higgyék, hogy ő is akadt bevehetetlen
várra… Nem, merthogy erős volt a vár, de olyan tündöklő, olyan
sértetlen, hogy ő vált a gyöngévé, tehetetlenné előtte.
Kivette a vitrinből és a karácsonyfára függesztette a keresztet.
Az ajtó felnyílt, Gergely főtisztelendő bejelentés nélkül jött be. Nem
is köszönt, csak komoran a leányhoz lépett.
– Megmondtam Franciska, hogy ne lássam mégegyszer nálad Móric diákot.
– Nem is fogod, Gergely, nyugodt lehetsz.
– A kapud aljában találkoztam vele!
– Az meglehet.
– Miért volt itt?
– A fogadás értelmében magamhoz hívtam.
– Nem figyelmeztettelek, hogy az egész fogadást csak játéknak szántam?
Már nem bírom a Lenci szemtelen célzásait.
– Dühös, mert kosarat kapott.
– Dühös, mert gyanakszik, hogy miattam! Azért rögtönöztem a tréfát, hadd
hintsek egy kis port a szemekbe.
– Nem értelek, Gergely. Mit mondjak a társaságnak, ha Móric diákot
próbára nem teszem?
– Ideadod a keresztet, vagy megkapod a verset, ahogy tetszik, de
felhagysz ennek a gyermeknek újjracsavarásával!
– Neked az még jobb, ha kompromittálom magamat vele… Legalább nem tudják
fel neked újra az iderándulásodat.
– És saját hírneved?
– … Az most… nem fájna nekem…
– Franciska!
Megszorította a leány csuklóját.
– Ezt kapom én tőled? Aki tíz év óta jobbkezed, barátod, tanácsadód
voltam, akit a „világias összeköttetéseim“ miatt száműztek Pestről Győr
városába!
– … Bocsáss meg… Tudod, hogy megszoktam játszani a tűzzel…
– Passziód. De eddig hitványabb anyagot vettél hozzá. Ennek kár volna
szárnyát perzselni.
– Ne félj már.
– Nem bántottad?
– Próbáltam…
– És persze elszédült, koldult – és te… te!… Ismerlek!
Keserűen nézett a leányra. Minden szava felért egy ütéssel. Franciska
csendesen felelt:
– A fogadást… elvesztettem.
– Ezt én el nem hiszem neked. Ha te egyszer akarsz valamit…
– Mikor hazudtam?
– Eddig még soha.
Franciska megfordult és szónélkül rámutatott a karácsonyfán szikrázó
keresztre.
– Ott függ a krisztkindlid.
Gergely főtisztelendő mélységesen megzavarodott.
– Hiszen a bűnöd ezzel nem kisebbedett.
– De viszont megkaptam vele a bűnhödésemet!
A pap megszállott egészen.
– Ne haragudj reám!
Egy kézcsók után leemelte a fáról és a tükör előtt kapcsolgatta magára a
brilliántos nyereménykeresztet.
– A paprikás vers hát elmarad. Hála. Nekem már van elég fórumom Pesten,
mit kürtöljük vele hát a naptárban világgá, hogy még mindig
összetartozunk…
Franciska nem hallotta ezt. Ő most magamagában rendezett:
– Ne is jőjjön többet soha Móric diák. Ne tudja meg soha, ki voltam.
Két alkalmatlan és mégis édes könnyet törült ki az őrizetlen percben
világszédítő szemének szögletéből.