Hiszen egészen biztos volt benne, hogy a fiú lelkét már rabul fogta
magának. Sokkal biztosabb, mint azoknál, akik két vőféllyel érkeztek
kérőbe és még annál is, aki titkos kegyért esdekelt csupán.
Kit a gyönyör, s kit a példátlan gazdagsága is vonzhatott, de az a
tekintet, amit a diák feléje küldött…
Szerelem?… De ő eddig sohasem tudta, hogy a szerelemnek ilyen töretlenül
tiszta sugarú is lehet a tekintete.
… A délelőtt már meghozta a maga örömét.
„Nagyrabecsült kisasszonyom! Ma délután négy órakor tiszteletét teszi
híve Ásvai Jókay Móricz.“
… Kint lassan, ünnepélyesen foszlott alá a hó és a bethlehemjárók éneke
már átszőtte az ünnepi szürkületet. Bent a nesztelenség szőnyegén
ábrándok suhantak, megboldogították, benépesítették a pazarszép
termeket…
Nem volt már kérdés, sem a fény, sem a füstölő: az új módi szerint
Franciska fenyőfát hozatott le Tótországból és a szalonban karácsonyfát
állíttatott. Az bevilágította, beillatosította a termet. Csak a
boudoirban égett néhány szál gyertya.
Ismét a görög ruha volt rajta, hanem aranypánt helyett most méla
gyöngyöket fűzött a hajába. A tükörbe nézett: virágzó napja volt ma,
ilyenkor tudta, szédül és szédít…
Jött-ment, álmodott, hogy karjai közt pihen a gyönyörű gyermek, hogy
kifoszlik az elérhetetlenség, a bírhatatlanság hófehér lepleiből…
Végre jött a diák és úgy mint a multkor: a szembekerülésnél
vadrózsaszínt váltott.
Franciska a boudoirba vezette. Ott leült a kínálásra és csak azt mondta:
– Eljöttem…
Ismét széthúzódtak szeméről a szinte bántó, a közel valóval szemben
közönyt mutató álomfátylak. Tisztán nézett, érdeklődőn, várakozón
Franciskára.
Azonban váratlanul bejött a szobaleány. Nagyobb puccban volt, mint Móric
diák Eszter nénje odahaza. Jelentette, hogy a munkások boldog ünnepet
akarnak kívánni a tettes kisasszonynak.
Franciska egy kérdő pillantást vetett Móricra.
– Bejőjjenek?
Hogy erről megfeledkezett intézkedni!
Érezte, hogy most már tapintatlanság volna a fiú mimózaságával szemben,
ha elutasítaná őket az egyedüllét kedvéért.
És értetlen, megsértődő csodálkozással vette észre, hogy az ifjú szinte
boldogan honorálja az ünneplő küldöttség megjelentét. Jobb szeretné így,
mint kettesben?…
Mind ünneplőben voltak, mind kimosdva, kifésülődve. Schnack mester
előlépett és ékes szavakkal éltette Franciskát, ki „árva honunkban a
nemzeti nyelv pallérozásának támogatásában fényes példával jár elől.“
Végigcsókolták az úrnő kezét és átvették a szobaleánytól a karácsonyfa
alá halmozott csomagokat.
– Ne zavarjon többet senki, – intette Franciska a leányzót, – Jókay
úrral a korrekturát csináljuk.
Visszatértek a boudoirba, ott Franciska átnyujtotta az ifjúnak a durva
papírlapot, amelyen a kefelevonat állt. Móric tán az evangéliumot sem
fogadta volna szebb mosolygással és ez a mosoly kibékítette Franciskát
az előbbi sértődéssel.
– Van plajbásza? Úgy jőjjön az íróasztalomhoz.
Melléült Móricnak és tanítgatta, hogyan jelölje ki a sajtóhibákat. Néha
megfogta a kezét és vezette azt, mint gyermekét. Óh, ez a Schnack
mester. Olyan akkurátosan dolgozott, úgy akarta a kedvét a
kisasszonynak, hogy alig lehetett hibát találni. Pedig, hogy reszketett
az a keskeny, leányosan előkelő kéz, amikor Franciska gyöngéd
irányításának engedett.
Most újra eltűnt minden kétség Franciska szívéből.
Úgy reszketett az a kéz, hogy kuszán írt, hogy elküldte a szívig a
remegést – és mint a karcsú torony a félrevert harangtól, az egész fínom
férfitest reszketni kezdett: a leheletkönnyű arany hajcsigák szinte
összepengtek.
Franciska érezte: fényes ár sodorja őket. Nem nehéz megmondani, megadni
semmit többé. Minden következik magától…
– Elfelejtettünk valamit egészen.
A gyermek csak nézett, de olyan tekintettel, amely egészen
kiszolgáltatta.
– A honoráriumot.
– Óh… én nem akarok… semmit.
– Gyermek, tanuljon meg sokat kérni az írásaiért, nagyon sokat.
– Amennyit az ember szívének érnek, annyit úgysem lehet fizetni.
Amennyit másnak ér, az igen kevés summa.
– De én szeretnék e költeményért annyit fizetni, amennyit a költő
szívének ér. Nevezze meg az árat –
Mintha vakítaná a leány tekintete, az ifjú szeme olykor összerebbent.
– Nincs rája szó.
– Van. Én tudom.
Franciska még mélyebben nézett. Ide már nem ért a szavak ereje: itt
kötött szó nélkül üzent a lélek a léleknek. Csillagok serege tündöklött
fel az égmélységű szemekben.
– … Kérj.
A fiú behúnyta a szemét, lélekben térdreomlott.
– A legnagyobbat?…
– A legnagyobbat.
Odanyujtotta magát a leánynak… Franciska bezárt szemmel a száját
kereste… s a homlokával találkozott. Ahogy ajka megérintette: érezte,
hogy a gyöngéd bőrt fínom verejték üti át, amint a lehelet futja meg a
tükröt.