Démont játsszék-e avagy olvadó szerelmes asszonyt?…

Hiszen egészen biztos volt benne, hogy a fiú lelkét már rabul fogta

magának. Sokkal biztosabb, mint azoknál, akik két vőféllyel érkeztek

kérőbe és még annál is, aki titkos kegyért esdekelt csupán.

Kit a gyönyör, s kit a példátlan gazdagsága is vonzhatott, de az a

tekintet, amit a diák feléje küldött…

Szerelem?… De ő eddig sohasem tudta, hogy a szerelemnek ilyen töretlenül

tiszta sugarú is lehet a tekintete.

… A délelőtt már meghozta a maga örömét.

„Nagyrabecsült kisasszonyom! Ma délután négy órakor tiszteletét teszi

híve Ásvai Jókay Móricz.“

… Kint lassan, ünnepélyesen foszlott alá a hó és a bethlehemjárók éneke

már átszőtte az ünnepi szürkületet. Bent a nesztelenség szőnyegén

ábrándok suhantak, megboldogították, benépesítették a pazarszép

termeket…

Nem volt már kérdés, sem a fény, sem a füstölő: az új módi szerint

Franciska fenyőfát hozatott le Tótországból és a szalonban karácsonyfát

állíttatott. Az bevilágította, beillatosította a termet. Csak a

boudoirban égett néhány szál gyertya.

Ismét a görög ruha volt rajta, hanem aranypánt helyett most méla

gyöngyöket fűzött a hajába. A tükörbe nézett: virágzó napja volt ma,

ilyenkor tudta, szédül és szédít…

Jött-ment, álmodott, hogy karjai közt pihen a gyönyörű gyermek, hogy

kifoszlik az elérhetetlenség, a bírhatatlanság hófehér lepleiből…

Végre jött a diák és úgy mint a multkor: a szembekerülésnél

vadrózsaszínt váltott.

Franciska a boudoirba vezette. Ott leült a kínálásra és csak azt mondta:

– Eljöttem…

Ismét széthúzódtak szeméről a szinte bántó, a közel valóval szemben

közönyt mutató álomfátylak. Tisztán nézett, érdeklődőn, várakozón

Franciskára.

Azonban váratlanul bejött a szobaleány. Nagyobb puccban volt, mint Móric

diák Eszter nénje odahaza. Jelentette, hogy a munkások boldog ünnepet

akarnak kívánni a tettes kisasszonynak.

Franciska egy kérdő pillantást vetett Móricra.

– Bejőjjenek?

Hogy erről megfeledkezett intézkedni!

Érezte, hogy most már tapintatlanság volna a fiú mimózaságával szemben,

ha elutasítaná őket az egyedüllét kedvéért.

És értetlen, megsértődő csodálkozással vette észre, hogy az ifjú szinte

boldogan honorálja az ünneplő küldöttség megjelentét. Jobb szeretné így,

mint kettesben?…

Mind ünneplőben voltak, mind kimosdva, kifésülődve. Schnack mester

előlépett és ékes szavakkal éltette Franciskát, ki „árva honunkban a

nemzeti nyelv pallérozásának támogatásában fényes példával jár elől.“

Végigcsókolták az úrnő kezét és átvették a szobaleánytól a karácsonyfa

alá halmozott csomagokat.

– Ne zavarjon többet senki, – intette Franciska a leányzót, – Jókay

úrral a korrekturát csináljuk.

Visszatértek a boudoirba, ott Franciska átnyujtotta az ifjúnak a durva

papírlapot, amelyen a kefelevonat állt. Móric tán az evangéliumot sem

fogadta volna szebb mosolygással és ez a mosoly kibékítette Franciskát

az előbbi sértődéssel.

– Van plajbásza? Úgy jőjjön az íróasztalomhoz.

Melléült Móricnak és tanítgatta, hogyan jelölje ki a sajtóhibákat. Néha

megfogta a kezét és vezette azt, mint gyermekét. Óh, ez a Schnack

mester. Olyan akkurátosan dolgozott, úgy akarta a kedvét a

kisasszonynak, hogy alig lehetett hibát találni. Pedig, hogy reszketett

az a keskeny, leányosan előkelő kéz, amikor Franciska gyöngéd

irányításának engedett.

Most újra eltűnt minden kétség Franciska szívéből.

Úgy reszketett az a kéz, hogy kuszán írt, hogy elküldte a szívig a

remegést – és mint a karcsú torony a félrevert harangtól, az egész fínom

férfitest reszketni kezdett: a leheletkönnyű arany hajcsigák szinte

összepengtek.

Franciska érezte: fényes ár sodorja őket. Nem nehéz megmondani, megadni

semmit többé. Minden következik magától…

– Elfelejtettünk valamit egészen.

A gyermek csak nézett, de olyan tekintettel, amely egészen

kiszolgáltatta.

– A honoráriumot.

– Óh… én nem akarok… semmit.

– Gyermek, tanuljon meg sokat kérni az írásaiért, nagyon sokat.

– Amennyit az ember szívének érnek, annyit úgysem lehet fizetni.

Amennyit másnak ér, az igen kevés summa.

– De én szeretnék e költeményért annyit fizetni, amennyit a költő

szívének ér. Nevezze meg az árat –

Mintha vakítaná a leány tekintete, az ifjú szeme olykor összerebbent.

– Nincs rája szó.

– Van. Én tudom.

Franciska még mélyebben nézett. Ide már nem ért a szavak ereje: itt

kötött szó nélkül üzent a lélek a léleknek. Csillagok serege tündöklött

fel az égmélységű szemekben.

– … Kérj.

A fiú behúnyta a szemét, lélekben térdreomlott.

– A legnagyobbat?…

– A legnagyobbat.

Odanyujtotta magát a leánynak… Franciska bezárt szemmel a száját

kereste… s a homlokával találkozott. Ahogy ajka megérintette: érezte,

hogy a gyöngéd bőrt fínom verejték üti át, amint a lehelet futja meg a

tükröt.

Télutó · 第 73 / 78 题