A hó új volt és könnyű, a szán talpa mintha csak a levegőben suhanna s a
csilingelés ezüst hullámokra bodrozta a kristálytiszta levegőt. A vaskos
házak nekikönyökölve gyönyörködtek a soraik között vérkeringésként
rohanó színes életben.
Mint a hó és mint a csengetyűszó, fehér volt és ezüst a Franciska
szánja. Takarói, prémjei is fehérek voltak, csak a bundája volt
fényeszöld brokát, a capuchonja s az orcája volt halovány karmazsin.
A bakon, szemben a sötétlilában pompázó Madame Muglennel, egy bencés pap
ült, aki sietett a gáláns adóval:
– Franciska kisasszony ma valóságos hóban feslett patyolat-rózsabimbó.
Célttévesztett nyílvessző módjára hullott le a bók. Franciska nem
ügyelte. Ő most éppen oldalthajolt és úgy nézett el a kocsis repkedő
libériája mellett, előre.
A pap kérdőn pillantott a társalkodóné kendőzött képébe, de az csak
vállát vonogatta:
– Wass weiss ich.
… Talán egy paradicsommadaras turbán, amely módisabb az ő capuchonjánál,
talán egy gazdagabb nyeregtakaró, hetykébb tartású kocsis izgatta?
Kettővel előttük siklott a barnára pácolt, éppen nem hivalkodó úri szán,
amelyben hátat mutatott egy barnabársony braganzai köpenyeg. És fehér
cilinder alól világított a fényes hullámot vető aranyhaj.
– Pardon – rebbent vissza Franciska az elkalandozásból – csak rózsa,
főtisztelendő uram.
– Miért?
– Mert ha rózsabimbót mond, úgy tizenöt évet késett a komplimentuma.
Ismét előrepillantott, szinte zavartan mosolygott és elékereste a prém
alól gyönggyel varrott ridiküljét. Könnyű illatfelhő színesítette belőle
a nyersen üde levegőt.
Lehúzta kesztyűjét, úgy keresgélt ki zsebkendők, üvegcsék és más
apróságok közül egy kis, selyembe kötött hölgykalendáriumot s fellapozva
odanyujtotta a papnak.
A főtisztelendő igen jámbor, de csinos verset látott belemásolva,
Franciska saját kezeírásában.
– Ki írta ezt a verset?
Franciska rejtelmesen mosolygott.
– Nőszemély?
– Nem.
– Tehát férfi. Hm… Ezt?
– Sem nő, sem férfi.
A főtisztelendő hamiskásan csóvált fejet.
– Meglátja. Ma este.
Franciska kivonta a kalendáriumot a pap kezéből, nehogy az tovább
lapozhasson benne.
– Tehát egy új akvizició… bravó!
– Rövid időre szól.
– Gyorsan fog a körmére verni?
– Menjen… diák, vakációra jött csak haza.
– Szóval mégis csak férfi, jól gyanítottam.
– Gyermek… Jó vers, mondja? Mert szépnek szép, én úgy találom.
– Hány éves gyermek?
– Tizenhétben jár.
– Tizenhét éves koromban én sem írtam jobb verseket.
Franciska eltüntette a ridikült. Előrehajolt és ráparancsolt a kocsisra,
hogy vágjon elébe a többi szánnak és forduljon ki a Vágduna mellé, a
szabad mezőkre.
… Az aranyhajú fiút pillanatra szembe látta. Éppen oda volt az fordulva
Konkoly-Thege főbíróhoz. A főbíró pedig ott babrált az ifjú
kabátgombjainál.
– Jó melegen van tartva a melled, fiacskám? Meglátod, jót tesz a
tüdődnek a mindennapi friss levegő. Nekem is rendelve van, egész
vakáción szánkáztatlak.
– Köszönöm, kedves keresztapám, a figyelmet.
Most csillogott el mellettük a kagylóalakú, fehér-ezüst száncsoda.
– Hát ez a világszépe merre kavillál el megint?
A kérdés rosszaló volt, szinte ingerült.
Az ifjú nagy virágkék szeme a meghatott köszöntés végeztével utána
tágult Franciska szánjának.
– Mint mindig, külön utakon jár.
A keresztfiú nem érezte a szó élét. Szemére visszaereszkedett az álmatag
fátyol.
– Az gyönyörű út, amerre ő jár.
A főbíró gyanakodva pillantott keresztfiára.
– Ismered az életét?
– Az irodalom, a művészet ragyogják be azt. Imé, Győrből is
visszajáratja a költőpapot, hogy a kalendáriomot népünk számára
léleképítő olvasmánnyá csinosítsa.
– Úgy… igazad van, fiacskám. Az irodalom szép dolog. És főleg jó dolog…
sok mindenre.
– Igen is, keresztapám. A boldog nemzetnek büszkeség, a boldogtalannak
fegyver.
– Ezt persze így tanultad az iskolában.
– Petrovics Sándor diáktársamtól tanultam még Pápán.
– Sed datur et tertium.
– És micsoda mégpedig?
– Szép hölgyek ürügye… a szórakozásra.
Az ifjú kinyíló lelke visszacsukódott. Igen ügyefogyott volt, másra
terelni át a szót, hát hallgatott. A fehér-ezüst szánt elveszni látta
Vágduna-menti lilaszínű esthajnalban, s benne a két titkon rajongott
embert: az ünnepelt poétát és a nagyszerű maecenásleányt.
Ugrált a szíve, mint egy kirepülni készülő madár. Ha ez a puritán
keresztapa tudná, hová hivatalos ő ma este! De nem szól. Nehogy
lebeszélje a még puritánabb édesanyát az engedélyről. Hiszen olyan
fejcsóválva, bátyjával, nénjével, sógorával tartott családi tanács után
adta meg azt:
– Hogy éppen meg ne sértsük, egy órára!
Ezt az engedékenységet is csak a jó Eszter csikarta ki.
– Édes anyám, a mi kis fiúnk nagy ember lesz, nem szabad elterelni a
szent utakról.
Vály sógor igen komoly volt, de nem érvelt se pro, se kontra. Mintha
egyrészt küldené, mintha másrészt féltette volna is.
A diák önkénytelen tapintotta meg a mellényzsebében dédelgetett bilétát,
mint drága útlevelet, s ismételte el magában az írást:
„A múzsák ifjú kegyeltjét ismerni óhajtja és ma este 9 órakor irodalmi
soiréera várja – Weinmüller Franciska.“
Ezen a névjegyen nem volt sem címer, sem korona. Rézkarcban egy kis
görög templom állott rajta, hátterül babérliget és előtte az áldozatra
tüzet serkentő múzsa.
*
Enyhén fénylő selyemgobelinek, antik aranyra festett bútorok.
Csipkefínom porcellán jardiniére-ekben drága illatokkal locsolt selyem
és bársony művirágok lehelték a könnyű kábulatot. A kandalló szinte
túlmeleget árasztott, hogy a hölgyek mélyen dekolletálva is forrófehéren
viruljanak.
Madame Muglen a rikító színekből összeapplikált foulard-toiletteben már
a legnagyobb karosszékben ült. A fehérpártás szobaleánnyal maga elé
csúsztatta a lábtevő párnát is, az asztalra pedig odakészítette
legyezőjét s a portubákos szelencét magának. Ezek voltak főmulatságai az
irodalmi soiréekon is.
A szomszéd szobából, Franciska „kredencéből“ halk csörömpölés
hallatszott és a főtisztelendő poétának házigazda módján bizalmas
utasítgatása:
– Mit spóroltok a tejszínhabbal? Csak aztán ne legyen elég hideg a
fácánpástétom: fülhúzást rendezek!
Madame Muglen ezalatt a vendégeket fogadta.
Legelsőnek egy szép fiatal asszony jött meg: nefelejcskék kendőben,
nefelejcskék bodrozott kasmirruhában. Hajába is kékszínű girlandocskák
voltak elfűzve.
Azután csupa férfiak érkeztek és végül a boudoir felől maga Franciska is
belépett. Szárnyszerű, vállraöltő canezoukkal, remek shawlokkal
utánozhatatlanná varázsolt toalettjei helyett ma bíborral szegett görög
chitónban volt, de a ruhát derékban szorosan hordta, hogy el ne
tagadódjék a karcsúsága és a vállán is jobban le volt az csúsztatva,
mint ahogy a stílus előírta. Kökényszínű hajában gyémántokkal villózott
a háromsoros aranyabroncs. De arca most már nem volt karmazsin, hanem
bársonyfehér.
– Édes kis művészném, csókolta össze a fiatalkát, s minden férfit
kitüntetett valami bon-mot-val.
Egy sárgafrakkos gigerlinek megjegyezte:
– Még mindig bajusszal, mon deserteur?
Mindenki értette a tréfát: Franciskáról szerették azt regélni a
komáromiak, hogy hadserege kizárólagosan símaképűekből áll: színészekből
és papokból… Lenci úr pedig, bár sem pap nem volt, sem színész, egyideig
bajusztalanul lebzselt Franciska körül, most aztán, valami bosszúformán,
megnövelte férfiúi díszét.
– A mára igért akvizíciónál azonban nem kell tartani a bajusztól,
huncutkodott a főtisztelendő.
– Egyelőre… nevetett Franciska. – Boldogan, melegen izgatódott a
diákifjú elvártában. De már-már szinte ideges is volt: szikrázó
társalgás közben rápillantott egyszer a kandallón álló lábasórára. Ő,
akinél társasági parancs volt, s áthágása nyílt sérelem: órára sohasem
nézni!
… Egy pillanatra meghökkent és elpirult a küszöbön. Szőnyegtelen,
súrlott padlóhoz és kálvinistafehér falakhoz volt szokva. Csillár alatt
nem ült soha, csak a színházban. És itt süllyed a lába, mintha puhább
talajra ért volna és szemben a falon egy Ámorkát oktató meztelen Vénusz
mosolyogta meg a gyámoltalanságát.
Előkerültek a közelgő újesztendőre szóló kalendáriom irodalmi részének
kefelevonatai. Egy imádott asszonyt pongyolában látni, semmi ahhoz
képest, ami most fogta el a diákot: így kezdetleges formában
pillanthatni bele az ország legnépszerűbb könyvének készülő lapjaiba.
Egészen magába veszett és olyan hallgatag volt és ünnepélyes, mint az
első úrvacsoránál. A társaság észrevette, hogy neki ez a stílusa és
hagyták úgy viselkedni, mint a virágot, amely némán issza a napsugarat.
Csak Franciska fogott fel tőle később egy tekintetet, amikor kredencezés
után maga a zongorához lépett énekelni.
A főtisztelendő karját nyujtotta a kékruhás porcellánbabának.
– Kicsi asszony, nagy művésznő! – s a fiatalkát most placcra vezette.
Lendvainé a _Falusi Kislányt_ szavalta. Hanem ilyen édes libuskát még a
főtisztelendő poéta sem képzelt el versének írásakor – mintha
elfelejtené a reverendát, összecsókolta a harmatos asszony kacsóit.
A diák ámult, hogy a múzsákat ilyen melegen is szabad ünnepelni. Ő
bezzeg még a bűbájtól sem volt felocsudva, hogy meghajolhatott előtte,
akit csak mint csillagot látott eddig a nézők névtelen sorából.
Lenci úr, a sárgafrakkos, bajuszos gigerli már fészkelődött és hogy
mindenkit lefőzzön, hatalmas páthosszal hazafiast szavalt.
Erre azután kitört a politika. Micsoda szép dolgokban hittek ezek az
emberek! Független hazáról zsibongtak és világraszóló hazai irodalomról.
A diák azt hitte: felsőbb lények zsinatán van, ahol a jövendő dogmáit
szabják meg. Most már mégúgysem mert szólni, nehogy ügyetlent mondjon…
bár hiszen ők is próbáltak ilyesmikről álmodni a képzőtársaságban.
Petrovics Sándor kivált szeretett gyönyörűket jósolni. De hogy azokban
az álmokban a hon nagyjai is bíztak… ez egy kis kóstoló volt az
üdvösségből.
Pont tizenkettőkor a kandalló-óra vidám pásztornótát pengetett. Az ifjú
észbekapott, hogy tizenegyre hazaígérkezett az édesanyjának.
– Nem maradhatok már egy percig sem, mert édesanyám fentvirrasztva vár.
De csak most gyűlt meg a baja.
Hohó, ifjú múzsabarát, ingyen nem lehet ki- és bejárni Helikon
berkeiben. Fizesse meg előbb a maga obulusát!
– Semmi sincs nálam – szabadkozott a diák, igen boldogan, hogy ez így
van.
– Csakhogy van ám nálunk!
A főtisztelendő levette Franciska ridiküljét a kandallóról. A diák
tűzpiros lett, tudta, hogy Eszter nénje dobraverte a városon egy versét,
amely a Petrovics Sándoréval együtt díjat nyert Pápán a
képzőtársaságban.
Hát még mikor megismerte a kezébe nyomott hölgykalendáriomban a bűbájos
maecenásleány kezeírását.
– „_Mi ez?_“ – dadogta a címet s akkor egyszerre megnémult, mint rossz
diák a beszekundázáskor.
Aztán megváltódott. Mielőtt a szégyen teljes lett volna, Franciska
hozzája lépett. Egyik kezével a kalendáriomot fogta le, a másikkal a
szolgálatot felmondó ajkakat.
– E poéma nagyobb nyilvánosságra van szánva. A hazamenés váltsága: hogy
átadja nekem a Komáromi Kalendáriom friss kötetébe.
… A diák úgy tébolygott haza, mintha berúgott volna a tokajitól. Pedig
éppen csak az ajkáig vitte a poharat.
Ahogy kihúzta a lábát, Lenci úr rosszmájúan akart sebezni:
– Ennek nincs ugyan bajusza, de azért nagyobb deserteur nálam, Franciska
kisasszony!
– Mit tudja azt Kegyed?
– Ez az első férfi, aki meg tud szökni Kegyedtől, mindjárt éjfél után.
A főtisztelendő úr friss töltést praesentálva hozzátette:
– S milyen bevehetetlen bástya mögé: a mamuska szoknyájához!
– Csak Komárom vára bevehetetlen, – replikázott Franciska és sötétszürke
szemén áthullámzott egy titokzatos, bujdokolón meleg sugár.
– Úgy hát akkor Móric diák városunk ékes szimboluma!
– Még nem volt próba alatt, kedves Lenci úr!
– Ki meri a próbát? Művésznő kedves, – Lendvainéhoz fordult –, azt
hiszem, Kegyed az ő zsánere: világos fürtök, nefelejcskoszorú,
szendeség.
Lenci úr felkapott egy poharat.
– Én iszom a vár bevehetetlenségére!
Franciska gőgösen vette a magáét és koccintott.
– És én az ellenkezőjére!
– Aki vádol, az bizonyítson!
– Előre mit bizonyítsak?
– Előre csak – fogadni lehet –, tréfált a tisztelendő.
– Hát fogadjunk!
– Velem? – ajánlkozott Lenci úr.
– Nem – hűtötte le Franciska –, hanem magával Gergely.
– Mibe? Csak borsos árat ne kérjen!
– Sőt… Paprikásat kérek.
– Hogyan?
– Ismét ír, mint Komáromból való távozta előtt, egy „paprikás verset“ a
kalendáriomba.
A tisztelendőnek láthatóan nem tetszett ez.
– Hm. Az asszonyok mindig jó árt szabnak. És mit kapok én, ha veszít?
Franciska kinyitott egy rakott, gazdag vitrint. Ékszer-tokot vett ki
belőle, amelynek elfakult zöldbársony ágyában brillánsokkal kirakott
jókora kereszt feküdt.
– Sokkal kevesebbet ér egy versnél?
Rápróbálta Gergely főtisztelendőre. Csak úgy villózott az a fekete papi
köntösön. Aztán kezet fogott a poétával.
– Vágja el, Megyeri úr!
A művész nem sietett.
– Hohó, mire fogadnak tulajdonképen? Vagyis: miben is álljon a
kapituláció?
– Egy pásztorórában, természetesen – ízléstelenkedett Lenci úr.
Franciska összeráncolta a szemöldökét, de csak annyit felelt:
– Egy csókban, amit ő fog kicsikarni.
– Vagy kikönyörögni, – enyhítette a szót Lendvainé asszony.
– Terminusra! – fenyegetett a főtisztelendő. – Nekem két hét mulva
Győrben kell lennem a katedrámon.
– És a színtársulatnak is oszlania kell a „Sas“-ból, a farsangolók
miatt.
– Máskép nem is lehet. Móric diák is visszamegy Kecskemétre.
– Kedves Franciska, a legnagyobb nehézséggel nem vet számot –
aggodalmaskodott Lendvainé.
– Mennyiben, kedvesem?
– Hogy… ilyesmit nehéz bizonyítani.
– Könnyű, igen könnyű! Tanut kerít. Megbujtat minket a szomszéd szobába.
– Piha, Lenci úr, büszke vagyok, hogy… hogy megnövelte a bajuszát.
Tóth Lőrinc az ajkába harapott.
Ez a szó jól büntetett, más egyebekért is, Franciska most hát
megbocsátó, derűs komolysággal jelentette ki:
– A dolog, hölgyek és urak, becsületszóra megy.
– Hogy hallgatunk róla?
– Erre nem kell becsületszó, ez természetes. Hanem én adom szavamat,
hogy őszintén beismerem a sikert vagy a vereséget. Tíz nap mulva,
ó-esztendő éjszakáján ugyanitt találkozunk. Vagy paprikás vers lesz a
frissen nyomott kalendáriomban, vagy Gergely főtisztelendő fogja a
keresztet hordani.
– Ez már fínom! – örvendezett Lendvainé asszony.
– Tisztában van, hogy ez a fogadás mit jelent az üzletre nézve? –
kérdezte most Gergely pap szinte szigorúan. – Már is késik a
kalendáriom.
– Azzal is tisztában vagyok, mit jelent az üzletre, ha kegyedtől újra
verset hozhatok.
– S ha mégsem hozhat? Szép summát játszik el a késedelemmel!
– Annál nagyobbat is veszítettem már – akkor… tudniillik: mindent
legyőző varázsomnak nimbuszát.
Szinte szomorúan indult a mondás, de utolsó hangsúlya átcsapott a
látszat kedvéért a játsziba.
– Szóval, Kegyetek akkor hallgatagon tudomásul veszik, ki nyert, ki
vesztett, és soha többé szó se essék róla… Ha kudarc, azért, ha siker,
épp azért –
Franciska elpirult és kikerülte Gergely pap tekintetét.
… Móric diák most érkezett éppen haza. Anyja bibliázva virrasztott.
Lehet, hogy szemrehányásokra készült, de ahelyett, amikor most
visszakapta, forrón, megmentetten ölelte magához kisfiát.
*
Franciska lement a nyomdába, hogy maga nézzen utána parancsai
teljesítésének. A nyomdakormos munkások úgy húzták ki magukat előtte,
mint tették volt édesapjának. Az öreg Weinmüller szigorát leánya
bűbájjal pótolta és ötletességgel – s az üzlet jobban virágzott most,
mint valaha.
A nyomdamester szolgálatkészen állott meg előtte.
– Megkezdték már az áttördelést, Schnack mester?
– Megkezdtük, ahogy a főtisztelendő úr a reggel megparancsolta.
– Látni akarom, hova tétette a „Mi ez?“ című verset.
– A második ív elejére.
– A másodikra? Mutassa… nem, ez így nem jó, komáromi szülöttet az első
ív elején mutatunk be.
– Óriási munka. Az egész literaturai részt át kell tördelni.
– Nem számít. A vers lesz az első közlemény. Mikorra kaphatok levonatot
róla?
– Holnap délre, tettes kisasszonyom.
– Szólt a főtisztelendő úr arról, hogy még egy versnek hagyjanak helyet
valahol?
– Nem szólt semmit.
– Ej!
Megcsóválta ékes fejét, izgatottan befelé mosolyogva.
– Csak hagyjanak ki akárhol…
– Mekkorácskát körülbelül?
– Mint a „paprikás versek“ voltak annak idején.
– Mikor kapjuk meg a manuscriptumot?
– Mikor?… Igyekezni fogok… hogy mire az első ív készen van… mikor lesz
készen?
– Bizony csak holnapután.
– Holnaputánra – igen, megkapják, vagy… másképen intézkedem. Szóval:
hagyjanak helyet a második ívben!
Nagyon szórakozott volt. Alig jutott eszébe a második dolga.
– Ha már összeírta, adja ide az alkalmazottak karácsonyi kívánságáról a
listát.
… Délután kihajtatott és oly gazdag bevásárlásokat csinált munkásainak,
háznépének, mint soha. Pedig eddig sem kímélte a pénzt. Hanemhát ömlött
az, mintha beléje szeretett volna Franciskába.
Madame Muglen-nek régi álmát vette meg: a gyűrűkarkötőt. Impraktikus,
méregdrága bolondság volt az, a kezet minden komoly munkára
alkalmatlanná tevő: az egy stílusban tartott két ékszert a kézfejen át a
karig finom lánc kötötte össze.
És míg alku nélkül válogatott, gondolata másfelé járt. Kikocsizás előtt
levélkét küldött el Móric diáknak, melyben holnap délutánra magához
kérte a korrektura megtekintése végett.
Olyan izgatott volt, akár az első légyott előtt. Minden fejtörést
okozott: mit vegyen fel, milyen füstölővel illatosítsa szobáját, fényt
teremtsen-e vagy félhomályt –