Milyen szomorú volna, ha ezzel zárulna az ő tisztán megőrzött szerelmük
története… Mint az óceánból futó hullám, amely kristály talppal ér a
partig és ott, miközben megtörik: felveri a szennyet… Pedig ez lesz a
vége, ha megakad egy szem a virágjain, ha meglátja valaki leborulva… S
ha csak a temető-őr, aki a sírokat gondozza.
Szinte imádsággá foglalódott lelkében a szó:
– Istenem, ne engedd, hogy miattam valaha is színt váltson az ő bánata.
Nagyon sápadtan kelt. Alig reggelizett, kocsit hozatott és kiment a
temetőbe.
– És ha tudnám, hogy minden éjjel utánanyúlsz és a szívedre veszed.
Szakadtak a könnyei.
– Az élet ünnepe az enyém volt, a halál ünnepét: a gyászt hagyjuk meg
neki csorbítatlanul! Vagy beárnyékolhatjuk, én kedvesem, az ő
boldogságos gyászát? A fájdalomnak azt a drága harmóniáját, amelyben,
mint egy fehér templom boltjai alatt, nőnek fel a gyermekeid! Mondj le
róla, hogy koporsódban megérezd térdeplésem melegét és én lemondok a
boldogságról, hogy a sírodat melengessem.
… A virágok mintha kővé fagytak volna. Talán igazán ott pihentek két
éjszakán a halottnak kebelén.
Felemelte a csokrot, még a havat is elsimogatta, ahol beroskadt a rózsák
nehéz feje alatt. Rátette egy virágtalanul maradt távolabbi halomra és
megindult, vissza az üres életbe – csendben, elnyugodtan, mint aki
megnyert egy szomorú csatát.