Zárt kocsiban jött a temető kapujáig. Ne lássa meg senki, hogy csokrot
hoz, amikor nincsen itt senki törvényes halottja.
Pedig ekkora városban ki ismeri őt és ki tudja, merre temette el az
övéit. De ahogy restellte valaha, hogy kandi szem felismerje rajta a
csókok piros nyomát, úgy szégyelte volna most, hogy rábámuljanak
gyászának fehér rózsáira.
Esett a hó. A fenyővel szegett széles úton előttejárók lábnyomai
barnállottak az újjnyi fehérségben. Egy kicsit formátlan, sűrűnlépő női
lábé a középen, jobbfelől apró leányka cipellői, balfelől egy serdülő
fiú szeges bakancsáé. És a fiú nyoma mellett valami kendőrojtnak súrlása
a havon.
Ösztönszerűen az útszélre húzódott, mintha nem illenék belegázolnia a
három lépés összefogózó rajzolatába…
Sohasem volt ilyen szép a temető. Halottaknapja után a sok virág még
feldombolva állott a sírokon. A hóréteg, mint tapadó lepedő,
nagyvonalúvá, faragványszerűvé nemesítette formáikat. Mintha
márványsírok között menne fölfelé. Nem sietett. Az enyhe hószag, a
világfelejtette csendesség lefogta vergődő fájdalmát és szent mélabúvá
szenderült el az a lelkén.
A halálnap évfordúlóján a tavalyi nyárra emlékezett vissza. Az utolsó
nyárra.
Már betegeskedett, olykor láza volt szegénynek. Az orvos leküldte
Abbáziába. Ő maga a Balaton mellett egy éjszaka erre ébredt:
– Légy mindig jó, amikor jó lehetsz.
Másnap hajnalban már a Karsztról látta az Adria tojásdad tükreit
felcsillani. Szelíd, olajozottan síma hullámok hátán vitte a hajó…
A villa alsó lépcsőin zölden villámlottak a gyíkocskák.
– Ach, die lieben Eidechsen! Die bringen uns das schöne Wetter!
Fehérfőkötős, friss leányzó mondta ezt, a verandán ülő férfinak uzsonnát
szolgálva fel.
A férfi, mint aki egy biztosra vett reményt lát teljesedni, meglepődés
nélkül ragyogott fel, ahogy a leány vállán át megpillantotta őt.
… A nyár után alig látták egymást, de ilyen gazdag emlékekkel lehetett
várni nyugodtan az új örömre.
Nem jött soha több öröm. – Járvány támadt, amely alatt az emberek
irtóztak elmenni egymás temetésére. Azokban a napokban odaadta volna az
életét, hogy a szolgálója lehessen. Hogy megkenhesse a fejét, hogy
hidegrázta testét melengesse. De az mind a más joga volt: neki be
kellett érnie a szédült szavak s a csókok emlékével… Az asszony még
ápolónőt sem engedett a küszöbön belépni.
A cselédlépcsőn járt fel kérdezősködni a házba, mely előtt egy éjjel
addig sétált, míg a rendőr megszólította… Hogy kellett magát
összeszednie, hogy csak a jóismerős szimpla érdeklődését mutassa és ne
vegye észre a cselédség, hogy lesi, hogy kap a szó után.
– Ma jobbacskán van… ma rosszabbul… Meghalt.
Sohasem fog tudni visszaemlékezni: mit felelt erre, hogyan került haza.
Csak azt tudja még, amikor a koporsóhoz lépett. Részvétét rebegte az
asszonynak, aki úgy sírhatott és úgy sírt, mint aki az életénél többet
vesztett. Ő pedig csak a szemével csókolhatta meg a homlokát.
Azután a járvány kitört rajta is és feküdt hónapokig, míg a tavasz
visszatette az életbe.
… A temető széles útja most két keskenyebbre ágazott. Ő a jobbfelé
vivőre fordult. Furcsa, a három pár lábnyom is arra. Gyanút fogott, kis
oldalösvényre tért ki… Milyen jól is tette. A sűrű thuják mögül
megpillanthatta látatlanul a törvényes gyász ünnepét. A még sírkőtelen
domb elé a kicsi asszony leterítette a fiú karján hozott plaidet és arra
térdepeltek. Tiszta feketén a tiszta fehér temetőben. Az asszony sírt, a
hozzáboruló gyermekek mély áhítatban imádkoztak. Előttük a behavazott
hanton egy sárga krizantémcsokor szinte égett.
Igen. Az ő virágjuk messzevilágíthatott, a fekete gyászuk mint szobor
plántálódhatott a sír fölé. De neki, mint ma egy éve a
cselédlépcsőházban: úgy kell kerülő utakon közelítenie és az ismeretlen
sírok közt kószálnia, míg amazok kisírják előbbvaló könnyeiket… De hát
kisebb az ő kínja, nagyobb az ő árvaságuk? Ki maradt úgy vissza, mint a
fa, melyről az utolsó lombot is letépte a szél?…
Csak ment, ment a nyomtalan fehér ösvényeken és már nagyon fázott. A hó
kezdett hidegen lehelni, az ég fent kivetkőzött a puha fellegekből és
szívni kezdte a még lent felejtett kis enyheséget.
Sokáig didergett a tetőn, míg végre a temetőkapun kifordulni látta a
három gyászolót.
… Egész nyáron, egész őszön át visszahúzta a kezét minden virágtól. A
szobáiba nem kívánta: olyan szép ünnepekre díszítette hajdan virággal a
házát, hogy most fájt volna egy bimbót is látnia. S a temetőbe nem
vihetett bár egy szálat is. Nem akarta, hogy az özvegy megütközzék,
eltünődjék egyszer az idegen virágon… Most már lehet. Halottak napja
lejárt, a halál évfordulója is. Leesett a hó: ki jön még ezután a
temetőbe?
Nem térdelt amazok nyomába, még a rózsáit is csak a sír lábához tette és
odahullott a fedetlen hideg hóra és forró fájdalommal érezte át a halott
közellétét.
Ezen az éjjelen csendes elnyugvás borult reá. Úgy tetszett neki, hogy a
halott felnyúl az ő virágaiért, lehúzza magához a kebelére, úgy pihen.
Olyan épnek, romlatlan szépnek látta. Nem mint akkor, utoljára, a
koporsóban: kékfekete ajakkal, elaszott arcéllel, alig összeérő
szempillákkal. – Hanem úgy, ahogy elaludt néha: a feje az ölében, az
arca kipirulva, szinte kitelve a boldog pihenésben. Álmában köszönt
ezért az álomért a jóságos Istennek.
Aztán riadt a szelíd enyhülésből.
… A temetés évfordulóján… A temetés évfordulóján holnap. – Ha az özvegy
ezt a napot szánta utolsó látogatásnak az esztendőben! Talán hó esik még
addig. Talán eltemeti a többi virághoz…
Egész nap leste a havat, de az ég sápadtan ragyogott. Estére csupa
csillag volt, csupa kegyetlen őrszem.
Nem tudott elaludni.
Hiába mondta: És ha meg is látja és ha el is töpreng rajta!
– És miért nem mertél mégsem átgázolni azok lábnyomain? Miért nem
térdepeltél a térdük nyomába?
– Én őt egyetlenemül szerettem, ő tőlem tanulta meg a boldogságot!