– A kert nem tud róla, mondta ismét az asszony, hogy az ősz benne
páholyt nyitott magának.
Kiigazította magát.
– Nem is páholyt, csak egy kis leskelő nyílást, ahonnan végignézi még a
színek színjátékát és aztán avarba sepri össze őket!
Míg beszélt, lehajtott fejjel előrement, a férfi utána. Az a kis
ezüstszál reszketett a jószagú nyári szélben, amely a szökőkút harmatát
fújta rájuk.
Leültek a fehér padra. – A férfi sápadt volt, mint a viaszsárga
repkénylevél.
– Kicsit fáradt vagyok, mondta az asszonynak. Végigfeküdt a padon és az
ölébe hajtotta a fejét, aztán behúnyta a szemét, hogy ne kelljen
beszélnie… Egy kép kezdte gyötörni. Az asszonyt látta a tükör előtt,
amikor találkozik az első ősz hajszálával. Az asszonyt, aki nem kívánta
tőle – legalább is sohasem szólt róla – hogy elhagyja érette nyugalmas
otthonát, feleségét, gyermekeit. Hogy megadja neki is azt, ami halandó
szerelemből kinő, bele az örökkévalóságba: a gyermeket… Az asszonyt,
akinek a szerelmén kívül egyebe nincs, aki az első ősz hajjal való
találkozástól kezdve reszketni fog soha be nem vallott reszketéssel,
hogy elveszíti azt az egyet, amiért mindent feláldozott.
Vergődni látta ezt a pompás, nyugalmas embert, akit úgy ismert meg, mint
a töretlen harmóniát. Vergődni és tán egy nap kimagyarázatlan búcsút
venni, egy csak magában elvégzett leszámolás után, hogy feleség és anya
lehet valaki dérütött halántékkal, de a szeretőhöz, a nagyszerű
szeretőhöz ilyenkor a panasztalan elbúcsúzás talál.
Óh, fájt a szíve és csak egy vígasztalása volt. Elmálló, alig
kielemezhető érzés: hogy nem magamagáért, hanem az asszonyért fáj jobban
a szíve. Érte, akit már maga elé lát apácaszínű köntösében, ahogy nem
maradt már semmije, csak a multak örökös temetési szertartása. Míg ő, a
férfi a kisleányát fogja majd homlokon csókolni esküvőre indultában és a
fiának fog életbeindító kézszorítást nyujtani. És unokák fürge trappja
ver talán taktust háza örömeihez, amikor leesik a hó az asszony udvarára
és nő, nő süppedetlen egyszintesen, mert meg nem tapossa senki, hogy
hozzá belépjen, s csak a madarak fínom lába ír csillagforma nyomokat a
küszöbére…
Az asszony elborulása nem volt több, mint a futófelhő árnyéka a kerten,
amely alatt a színek mélysége még erőteljesebben kiviláglik. A mélabú
fínom, szinte jóleső ernyedtsége csak akkor ért nála döbbenetre, amikor
a férfit sóhajtani hallotta. És meglátta a hanyattfekvőnek szemszögében
a lefolyni nem tudó könnyeket.
– Az Istenért, megbúsítottalak, csak nem az első sárga levéllel?
A férfi alig felfogható arcrebbenéssel intett igent. És már érezte is a
szemén egy zsebkendő puha érintését.
Csendes szóval, anyásan intette az asszony, ahogy a betegek füle elől
lopják el a szomorító dolgokat:
– Rejtsük el a könnyeidet. A kertnek nem szabad tudni róla, hogy máris
megsirattad. Hadd virágozzék jó darabig gondtalan, nem sejtve, hogy
szépségén karcolás esett…
A kis patyolatkendőbe belefogta a felitatott könnyeket és mintha a
legdrágábbjáért fakadtak volna, eldugta őket jól még forrón, gazdagon
lüktető kebelébe.