A kert olyan volt, amilyenné szerelmes asszonyok szokták ápolni
boldogságuk környezetét. Olyan, mint egy titkos ünnepeket szolgáló
kápolna, mint egy áhítattal vetett nyoszolya: rejtett volt, tiszta és
pompázatos.
A kereken háttal forduló házaknak még a vakablakaik szemét is bekötötte
a magasra nyírt thujakerítés. A terrász elé virágágyak terültek, szőke
porondos utakkal, smaragd-fényes füvekkel körülfogott élőszőnyegek,
melyeknek színváltó, megújuló pompája a hóvirág szende-fehér bojtjaival
harangozta be a tavaszt és a salviák tűznél pirosabb máglyáival feküdt a
dér alá.
Mégis a kertben több volt a zöld a virágnál. Már az ágyások közepén és
szegleteiben is yuccák, dracenák, agavék tárták ki délies, merev
szépségüket és rózsaszíneres márványedényeik köré a kövirózsák
tömörültek pozsgás dombokba.
Az ágyakon túl a bokrok zöldvilágú, mindig hűvös folyosókká borultak
össze. Itt már a madarak is otthon voltak, éneklők és kedves
hallgatagok, akiknek zaja halk pityegés és rebbent, lombsúrló suhanások…
Ilyen volt az a kert, amely elé a terrászra legelőször kiültek a májusi
csókváltás láza után, a csillagok alá, hogy ők legyenek tanui az
egymásralelésnek, akik soha el nem múlnak a fejük felől. Ide, a
terrászig sötétlett jobbkézt az a taxus lugas, ahol olvasni szokták a
könyveket, amelyekben saját magukkal találkoztak szembe. Ebben a
lugasban húnyta le szemét az asszony az ifjú Werther valószerűtlen szép
keservein és itt takarta arcát a férfi Baudelairet olvasva abba a
selyemtömkelegbe, amelynek üde illata a meghasított fenyőfakéreg gazdag
balzsamait idézte.
Balkézt fenyőfák közül a hintaágy is idetetszett. Hányszor találta ott
az asszonyt! Olyankor leült mellé és tán sohasem voltak szebb órák, mint
mikor az ébredését várta… Vagy az az óra volt a gazdagabb, amikor az
első könnyét látta? – Nem a szerelmükért esett az ki: egy kis
rokongyermek volt súlyos beteg, akit a férfi sohse látott és akiért most
mégis újra tanulta a gyermekkora óta elfelejtett imádságokat, csak
azért, hogy az asszony mosolyát visszakapja megint.
Az élet olyan szép volt, olyan dús és olyan változatlan körülötte! Ahogy
az évek múltak: a szépsége, a jósága, a bűbája nem szenvedett törést. A
vele való szerelem kultusszá avatódott, elcserélhetetlenné, mint a
vallás.
Ma újra ketten léptek ki a terrászra és kert és asszony sohasem voltak
még ilyen színpompásan szépek. A pázsitszegélyek úgy csillogtak, mintha
alólról világítanák őket. A virágok a tavaszi túlnyomó kék-fehér és az
őszi túlnyomó sárga-piros közt delelőt tartottak. A leggyöngédebb
égperem-színtől a rózsaszín-lilán át a nyári zenit szédítő kékjéig és a
parasztpántlikák kacagó rózsaszínjéig pazarolták a szépséget a
harangvirágok, a gyűszűvirág pedig piros és sárga tűzgerezdeket
gyujtogatott közéjük. Most már értette a férfi, miért állta el az
asszony előle napokig a kertbe vivő ajtót. Meglepetésnek szánta a
delelőre ért virágzást. Ezt a pompát, amely mintha ismétlődött volna
rajta. A homloka folttalan fehérén, a halántéka vonalas kékjein, a
rózsaszínre hevült arcon és a forrópirosra csókolt ajkakon. A ruhájának
is mása volt a legvilágosabb füvek zsenge zöldjében, szemének
bársonyával is megpróbálta vetekedni az árvácskák legfelső sziromlevele.
Csak a hajának nem akadt testvérszíne: sem a Krisztus-szemek vörösbarna
foltjaiban, sem a széteső rózsák sötétreért porzóiban.
A hosszú, néma gyönyörködés alatt az asszony lassan elborult.
– A kert nem tud róla, mondta és szava elbotlott.
– Miről?
Csak megfogta a férfi kezét és vonni kezdte. Könnyű volt vonnia, az ő
kezén a férfi sohsem kérdezte volna, hová viszik. Túl a kert virágos
részén, ahol az első lombfolyosó nyilt, hosszú gallyakban csüggött a
repkény. Dús, kemény, majdnem feketezöld volt a levele, a fehér erekben
akárha tiszta, hűvös vére csergedezne.
Az asszony felnyúlt egy gally után, lehúzta mélyen, elbabrált vele és
aztán megmutatott rajta egy viaszsárga levelet.
– Az első, – mondta csendesen.
A visszaeresztett gally beleakadt halántékán leomló hajába és
felborzolta azt. A férfi gyöngéden akarta lesímítni. És akkor valami a
szemébe szúrt. Rövid, a többitől dacosan, idegenül elálló, göndörebb és
érdesebb hajszál volt. Olyan színű, mint a barna érckövek tellérében
feltetsző ezüstér.