Alkonyodott már és szinte szendergésre hajolt minden növény. De közben
nőtt és duzzadott, mint álmában a koránfekvő gyermek.
A fűbe terült és beszívta a föld lehelletét. Vajjon az gyöngyözte
magából az ég alá kicsaló illatot?… Különös: maga nem álmos és a keze
mégis lehúz, külön kíván elszenderedni… Az ő keze, a kalapács-sóvár,
vésőn-kapó, sohasem ernyedő alkotni akarás.
Hosszú, puha szálak símultak a tenyerébe: pihés félgöndörségek.
– Talán árvalányhaj… talán – Óh miért is nem nő fekete árvalányhaj sűrű,
fényes tömkelegben…
Az égből látszott csüngeni a nehéz, piros akácgerezd. Letépte és mint
gyermekkorában a kis zöld csészékből kifosztotta a szirmokat és szívni
kezdte a sziromtöveket. Mézédes volt a kóstoló és mégis csak kivántatás.
Mohóság lepte meg…
– Hazamegyek… tán megéheztem…
A város felé fordult, de újból arculverdeste a szél.
Bodzavirágnak fehér tenyeréből, elejtett asszonyi zsebkendőről… honnan
lepte meg már ez az illat?