Ketten voltak, az asszony és a május.
Az ablaknál állott mindakettő.
A május befelé ólálkodott: rezgő fényekkel nyúlt a karszékekbe,
tapogatott végig a fehérprémes heverőn.
– Nincs nálad?
Az asszony kikémlelt a májusba.
– Hol rejted őt, nem most jön-é, keresztül rajtad?
A május tagadón rázta szőke lombjait, lemutatott az út gereblyélt,
töretlen homokjára.
– Hozd el őt nekem. Olyan rég várok reá.
– Ha olyan rég várod, miért nem csalogattad ibolyával húsvéti öntözőnek?
Verted volna meg áprilisi csalfa bolondsággal.
– Húsvétnál régebb várom…
– Hát kérted volna a selyemálarcos, részeg Karneváltól, farsangi lázra.
– Régebben kérem én őt magamnak.
– Betlehemi csillagtól esdekelted volna, a karácsonytól, a legnagyobb
ajándékozótól.
– Már akkor is lankadt voltam a sóvárgásban.
– Az ősz öledbe dobta volna, mint almát az éhes cigányleánynak,
feltartott köntösébe.
– Milyen vak vagy, milyen siket. Csak a szóból hallasz, csak a könnyből
látsz… Én az első hajadoni hajnal óta őt lesem. Sorvadok érte azóta is.
– És minden nyíló rózsához hasonlítasz.
– A szépségemet ünnepi köntösnek viselem a fogadtatásra. De alatta a
lelkem jaj nélkül szomorú, mint a régi gyásznál, amikor már csak befelé
fordult a bánat, háttal a világnak…
– És mi lenne, ha jönne.
– Próbáltam jöttét valaha is? Láttam a napot a földre ereszkedni
ölelésre? – Mi lenne?… Még elgondolni sem bírom.
– Azt sem tudod, mit kérsz és kéred.
– Térden.
– És éppen tőlem? Én a pünkösdi királyságot osztom, a háromnapost.
– És ha csak egynapost, – ha egyetlen órást… Az ölelés törvénye a
mulandóság.
– Bölcs vagy, sokat szenvedhettél már.
– Bölcsebb is vagyok: tudom, hogy ami az enyém volt, az az enyém.
– Óh, látlak, ahogy asszonyok szoktak. Kapaszkodol, átkozódol, sírsz és
leveted a szépséged, az ünnepi köntöst, ha az ünnep elhervadott.
– A királynék nem járnak büszkébben anyaságuk első tudott napján, mint
ahogy én fogok járni ünnepem után.
– Honnan veszed az erőt?
– Abból, amit azután el nem vesz senki többet rólam, tőlem. A keze
simogatásának selyméből, a csókjának örök elégültségre eljegyző
édességéből.
– Miért nem kérted, amikor a tavaly álltam ablakodnál, tavaly előtt?
– Akkor még csak a lelkemben találkoztam vele.
– És most?
– Láttam test szerint.
– Hol?
– Egyszer, egy farsangi éjjelen.
– Szóltál vele?
– A bálterem bejáratát a tömeg ostromolta. Társaim elsodródtak tőlem…
Ott tétováztam egy fenyőgirlándos boltív alatt… Fehér krizantémot
viselt. Odalépett hozzám, ragyogó, magabízó ifjúságában, mintha csak a
szívemből lépett volna elém… Azt mondta, bízzam reá magamat, elvezet.
Megfogta a kezemet… Olyan kemény, meleg, tisztatapintású keze volt, mint
a napsütött, hajlós, fiatal faágak… Keresztül a forró gyúródáson. Mentem
a kezén, mint csillag után.
– Álarcban voltál?
– Mikor nem viselünk mi álarcot? Ha a végzetünkkel találkozunk, akkor a
leginkább.
– Miért nem néztél kihívón, igérőn a szemébe?
– Elgyengültem, mint leszédülni készülő szirom.
– Hullottál volna elejébe.
– Hogy megtaposson?
– Se elszántan, se nyomorultan – hát akkor, hogy akarod megejteni
magadnak?
– Óh május, nem érted? El vagyok szánva mindenre. Futni vakon vele,
ahová sodor, ez a bátorságom. Megnyitom szerelme előtt az
engedelmességem sorompóit, ez az alázatom. De neki nem szabad tudni,
hogy én akarom így! Hogy én sóvárgok régebb, hogy én halok meg hamarabb
érte… Neki úgy kell jönni, mintha ő hozná magát, mintha térden csúszna,
mintha levetné a koronáját a lábam zsámolyául… Segíts május, óh segíts!
– Te az asszonyok barátja vagy. Te elhiteted a férfiúval, hogy ő akar,
amikor ő a fonálon húzott báb – hogy ő a rabszolga, amikor a térdére
hull a fejünk.
Megértőn bólingattak május fürtei, a szőke lombok.
– Tudom, tudom mi az asszonyok örök parancsa. Dicsőnek maradni a
megadásban. Hanem most titkaidba kell beavatnod engem.
– Nincs más titkom, csak ez az álom.
– Minden nő csupa titok. És a titka csupa kész fegyver… Hajolj ki hozzám
az ablakon, hogy jobban ismerjelek. Hogy tapintsam ki újjammal a hajad
fogását, igyam az illatodból, kóstoljam meg a szájad ízét… Milyen okos
vagy, milyen igazad van! Hogy kértél volna az ősztől: hiszen te
szégyelled feltartani a ruhád, s kacagó szemmel kilesni a percet, mikor
az alma leszédül… Angyalfiára sem várhatsz: éjjeli misén nem durvult a
térded s az apácák fehér szerelmében fáznál. Farsangkor nem vagy
pillangó: nehéz a szíved és lehúz… Te az én húgom vagy: pazar a bűntelen
üdvösség sugárzásában – hanem az utad az szeméremkővel van kirakva. Buja
vagy és sohasem kacér, áhítat vagy, de profánok az imáid.
– Hanem fecsegő nem vagyok, május, te pedig csacsogsz és nem sietsz,
hízelkedel és nem cselekszel.
– Milyen bolond vagy. Sértegetsz, amikor én a titkaidból kelepcét
fonogatok.
… A férfi térdig vízben állt, a márványlapokat csiszolta. Sokkal
pompásabb volt, mint mikor krizantémot viselt. Meztelen karján, mellén
kivert az erő harmata, a szeme csókolta a munkát, mint a szeretőt még
nem ismerőké.
Egy sor ablak nyitva volt a műhelyben, szél osont be ott és kifeszegette
a szembenlévő sor ablakot.
Friss volt a szél és babra, meg-megcsapó, mint táncban repkedő asszonyi
köntösnek szegélye. Fűszere a sápadt virágoké, gyengéd, lassan lebíró…