Elindult a nyomában s az lebegett előtte, mint láthatatlanul verdeső
óriási lepke… Kinyúlt a keze érte, mintha gyeplőjét tartaná és
futott-futott vele. Az illatban igéret reszketett: most a rétre futunk,
ahol az árvalányhaj dúsabban terem, mint a kasza alá a legsűrűbb mező és
a piros akácból jóllakásig tart a mézszüret –
Rácshoz ért, ott megtorpant a szél is. Repkény bokrétázta fehér villával
állott szemben, az ablakban háttal halovány női sziluett.
Homályosan eszmélt s a szíve nőtt. Mint gyermekkori, tisztafehér
ünnepnapra: lebbent fel benne az emlékre szitált felejtkezés. Egy
farsangi éjjel hallgatag, elburkolt asszonyt kisért ide haza szánon –
… Az illat befordult a kertbe, felszaladt a lépcsőn s a verandán át
bevonta őt a fehérfényű, oltártiszta kis szobába.
Üdvözölték egymást. – A férfi a virágokat kereste, melyek olyan messzi
küldték utána a hívogatást. De a szobában csak egyetlen virág volt –
annak a fehér pórusaiból illant szerte a kábulat.
Fekete árvalányhajkéve húzta-vette fel szelíden, ágyalt meg a férfi
kezének, eleven selyemből az első nagyszerű elnyugvásra.