HUGOCSKA _(növekvő zavarral)_: Én, Márta? – Én?… Hogy én hittem volna,
hogy melletted számbajövök? –
MÁRTA _(gyöngéden)_: De talán beleszőtted őt első álmaidba?
HUGOCSKA: Nem, Márta! ne hidd, sohase hidd! – Én Hugocska vagyok, én
kisleány vagyok, – én nem is tudok még álmodni.
MÁRTA: Édes, szegény kicsi Hugocskám!
HUGOCSKA _(idegesen)_: Légy szíves és ne sajnálj engem! _(Pillanatra
elveszti magát és kétségbeesetten felzokog.)_
MÁRTA: Hát már a jóságom sem kell, Hugocska? _(Hugocska nem felel,
próbálja összeszedni magát. Pár lépést tesz a szobában, azután megáll
Márta előtt.)_
HUGOCSKA: Esküdj meg, hogy nem gyanakszol! Hogy nem gyanusítasz – afféle
álmokkal.
MÁRTA: Hugocska szívem soha többet erről szó nem lesz. – Csak azt mondd
meg most, hogy mit akarsz, mit tehetek érted?