MÁRTA _(reménykedőn)_: Lausanneba?
HUGOCSKA: Márta, én nem Lausanneba, én az Árvaházba fogok visszamenni.
MÁRTA: Oda, ahol grófi szobaleányokat nevelnek?
HUGOCSKA: Házileányokat!
MÁRTA: Hogy az én hugom kegyelemkenyéren nőjön, azután mint házileány
hányódjék? – Milyen szégyen volna!
HUGOCSKA: De nekem csak így, csak ez az élet nem volna szégyen.
MÁRTA: Csak nem akarsz minket rágalmaztatni, hogy nincs szívünk veled?
HUGOCSKA: Márta, ne vágd el minden reményemet az élethez!
MÁRTA: Lehetetlen, Hugocska! Én ebbe soha bele nem egyezem!
HUGOCSKA: Én nem fogadhatok el tőled semmit többet! Én el akarok múlni a
ti életetekből…
MÁRTA: Hugocska kedves, te nem is tudod, mit beszélsz. Hiszen tudnod
kellene, milyen drága vagy nekünk!
HUGOCSKA: Mégis… ezentúl csak egy szomorú fenyegetés leszek nektek.
MÁRTA _(keresi a szavakat)_: Mi úgy szeretnénk – mind – neked… egy szép
életet teremteni –
HUGOCSKA: A világ mégis összeomlott nekem. Egyetlen nagy seb vagyok
Márta, amit nem lehet bekötni… _(fáradtan a szék támlájára dől.)_
MÁRTA: Hogy mondhatod ezt Hugocska?
HUGOCSKA _(nagyon komolyan)_: Márta, igazán… esküszöl, hogy én nem
mehetek az Árvaházba?
MÁRTA: A mi szégyenünk, meghurcoltatásunk nélkül – nem!
HUGOCSKA _(leejti fejét, inkább csak magának beszél, miközben az újján
számol)_: Itt maradni? – Ilyen boldogtalanul… s mindenkinek így az
útjában… _(A fejét rázza)_. Árulkodni – _(undorodva összereszket)_.
Hallgatni, lekenyerezve _(fájdalmasan nyöszörög)_. Árvaház – botrány…?
_(Ismét elernyed)_. Nincsen nekem utam, nincsen sehová –
MÁRTA: Nem, nem Hugocska… hidd el, ha nagyobbra nősz… okosabban
gondolkodol… annyi szép vár még reád!
HUGOCSKA: Én semmit se látok, csak sötétet. – Zsákutakat. – Honnan
vegyem én az erőt, nagyobbra nőni? _(Magába rogy, darabig nem törődik
semmivel)_.