MÁRTA: Öltöztettelek, taníttattalak, mint az édes húgomat! És ezt mind
csak azért? Mondd, merd azt mondani, hogy azért tettem.
HUGOCSKA _(lesüti a szemét)_: Én ezt nem mondom – nem mondhatom.
MÁRTA _(egészen közelből, tagolva)_: Hogy-egy idegen-férfi-a
házamba-jöhessen!… Szégyentelen!
HUGOCSKA: Nem… nem! – Hiszen te jó voltál… és én téged nagyon, de nagyon
szerettelek – _(a szeme, a hangja könnyes)_. A fehér violák… épen ez a
borzasztó…
MÁRTA: Mi a borzasztó?
HUGOCSKA: Hogy én nekem ezt most már mindig, amíg élek, tudnom kell…
hogy szégyeljem magamat, amikor az az ember a házunkba lép – amikor
visszaköszönsz neki az utcán…
MÁRTA: Gondoskodom róla, hogy ne lásd. Te ostoba kölyök vagy, aki nem
ismered a dolgok jelentőségét. Egy gombostűt láttál és elefántokról van
lidércnyomásod. – Mit tudod te, mi a flört?
HUGOCSKA: Ha ez flört – akkor meg kellene tiltani a tizenegyedik
parancsolatban…
MÁRTA: Két hét mulva Lausanneban leszel és ott maradsz, amíg kacagni
fogsz ezen a histórián és a saját értelmetlenségeden.
HUGOCSKA: Én ezen nem fogok soha sem kacagni… _(konokul)_ És Lausanneba
nem megyek.
MÁRTA: Az előbb gyanusítottál, hogy céljaim vannak ittléteddel. Most
mivel gyanusítasz?!
HUGOCSKA: Én nem megyek Lausanneba a férjed pénzén!
MÁRTA: Én – küldelek.
HUGOCSKA: Az ő pénzén!
MÁRTA: Reá mi a panaszod?