MÁRTA: Hogy bántam vele! Attól a pillanattól, hogy mostohaapánk
háromesztendősen a házunkba hozta! Hogy fájt a szívem, amikor apánk
halála után mama kénytelen volt árvaházba adni! Megfogadtam: mihelyt
tehetem, visszaveszem… és –
HUGOCSKA: Miért… miért vettél vissza?
MÁRTA _(keserűen)_: Biztosan haszonlesésből tettem, hogy cselédnek
tartsalak! A cseléd itt a nappalimban stílruhában tölti a délelőttöt; és
estefelé kikocsizik velem a sétatérre – _(Kacag)_.
HUGOCSKA _(fájdalomban)_: Ne hányd föl Márta! Jobb volna nekem a szürke
vászon árva-ingben, mint… hogy _(hangosabban)_ hálás legyen… nekem… egy
idegen – mint a húrlazulásnak!
MÁRTA: Minek?!
HUGOCSKA: Nem érzed, milyen borzasztó szégyen ez?
MÁRTA _(úgy, mint Hugocska, egyre hangosabban)_: Miféle húrlazulást,
szégyent zagyválsz itt össze-vissza?
HUGOCSKA: Hogy én vagyok az ürügy, amelyért hozzánk jár… és te vagy a
cél… az igazi!
MÁRTA: Bolond beszédek! – Van neked fogalmad, mi léhaságot fecsegnek
össze a fiatal emberek a fiatal asszonyoknak?
HUGOCSKA: Óh, Márta, bár ne hallottam volna! – Mit tudom én, miért
vagyok én neked itt kedves?
MÁRTA: Gyalázat, amivel most gyanusítasz! Hogy ő mért jár hozzánk, hogy
ő mért örül neked, az az ő ügye; de hogy én téged azért… azért hoztalak
a házamba – Mondd! merd ezt kimondani!