A tükör most hosszabb időre elborult: a londoni éjtszaka a holdat is
elfogta ködkezével. A fiatal tudós holtmereven feküdt, mintha egy
moccanása elűzhetné a felidézett varázsképeket. Ajka egymásraszáradt,
pupillája sóvár, sötét üreggé tágult… A hold sápadtan, mint lábbadó
beteg kezdett előbontakozni ködlepedőiből és vele együtt a tükör arca is
újra elevenné vált…
Az aranybarna csarnok reggeli fényözönében drágakőszínű madarak
röpködnek, a márványmedence hónaposrózsái egész áradatban nyílnak. A
szökőkút szivárványosan járja gyöngyös táncait, a kandeláberek
rózsaszínű gőzzel füstölögnek… Kandazé halványpiros fátyolköntösben,
vállán papagályával, feje fölött lengő csodamadaraival a hurik táncát
lejti.
Az emir szakállát simogatva gyönyörködik benne.
Kandazé táncol. Karját a mennyezetre tárja, keringőző madarai ékszerek
gyanánt lepik el repülő haját és ő táncol… Táncol, míg ajaka vérré, arca
rózsává, szeme szikrázó csillaggá hevül a tánctól. Mintha a tánccal
őrjíteni készülne…
Hirtelen, legszédítőbb keringéséből, legcsábítóbb felnyulánkozásából
alázatossá, megadóvá, mozdulatlanná válva földreborul… Csodamadarai
rajban lepik el és csőrükkel magasbaemelik homlokpántját és abból
alácsüggő fátyolát… Szenvedélytől izzó arca, mint az üdvözítő nap a
felhőkből: előragyog, hogy elvakítson.
Aztán egészen elhanyatlik: apja felfogni készülő karja helyett a nyitott
alkóv selyemvánkosaira.
– Kandazé… győzhetetlen leszek… leszel. Nincs férfi, akit ez meg ne
őrjítene.
És az emir megáldja leányát. Kandazé térdel, mosolyog és kér.
– Meg vagy elégedve?
Az emir bólint.
– Szabad ezért nekem is kérni tőled valamit?
– Kívánj és meglesz.
– Add nekem a varázstükröt… egészen.
– Egészen? Hisz egészen a tied.
– Nem, mert a kalifa is belenézett. És ha meghalok, talán más férfiszem
fogja egyszer nézni belőle arcomat. Ez bűn. Engedd meg, hogy nászom
estéjén… összetörjem.
Az emir megdöbben.
– A tükör egy vagyonba került. Kérj akármit, leánykám.
Kandazé esdve néz.
– Csak ezt tudom kérni.
– Az emir szava nem játék. Legyen. És most jőjjön Ungo.
A vak szerecsen a hívásra egy gyöngyházzal beeresztett rózsafaládát emel
be a függöny mögötti ajtón.
– Ime, Kandazé, a felséges kalifa itt küldi a nászruhákat. Tied a kínai
biborselyem, a prófétazöld kaftán az ő nászi pompája lesz. Arra kér,
hogy saját kezeddel terítsd azt majd rá a holnapi nászlakomán, hadd
lássák az ország nagyjai hozzávaló szerelmedet. Egyébként pedig ma nem
látlak többet; sirasd meg, amint illik, leányságodat, senki sem fog
megzavarni.
Kandazé semmit se szól. Szeme lehúnyva, nagyon sápadt és úgy mosolyog,
mintha egyszerre nagyon boldogtalan és nagyon boldog lenne.
Alkonyest izzik be a csarnok ablakán, a csarnok falain sötétrózsaszínű
virágfűzérek. A padozat is csupa szirom: Kandazé tele marokkal hinti egy
háncskosárból a rózsapelyhet. A kandeláberek aranyfüstöt lehelnek.
Kandazé halványpiros fátyolruhájában a tükör előtt áll, átkarolja azt és
ujjong:
– Tükröm, kincsem, világom. Enyém vagy, egészen az enyém. Drága
foglalat, mely fölittad, magadba zártad az ő bronzszín mosolyát… És föl
fogod inni, magadba fogod zárni a fölémhajlását, a fátylamra szórt
csókjait… Kimetszlek tükröm a drága keretből és elrejtelek, falba,
földbe, vízbe, ahol más sohse lát és én lopott éjféli órákon
belédláthatok…
Tekintete megelevenedik: odahajol, egészen közel a tükörhöz és forró
csókokat lehel a lapjára. Aztán hirtelen tovarepes, az ablak iránt. – A
legény most veti át magát a párkányon. A medence szélére, a rózsák
hűvösébe ülnek.
– Timur, suttogja Kandazé, fájdalmamat szívem fenekére zártam érted.
Örvendeni akarok ma, mert holnap engem eltemetnek. Parancsolj velem
életem utolsó boldog napjáért, Timur. Szólj, mivel vendégeljelek meg,
szólj, milyen ruhába öltözzem; kívánd, hogy ellejtsem násztáncomat…
– Ebben a ruhában fogsz esküdni?
– Nem, ebben csak táncolni fogok… ha magunk leszünk a szent kalifával…
Hangja elakad, arcán láng fut át.
– Hát öltözz az igazi nászruhádba.
– Az súlyos, abban nem tudok táncolni.
– Akkor hagyd a táncot.
– Nem, azt látnod kell, mert abban teljesül egy régi kívánságod… a végén
majd meglátod… És aztán átöltözöm a nászruhába. De először téged akarlak
megtisztelni…
Kandazé egy kis rózsaolajos üvegcsét vett elő, azzal megkente Timur
haját, a fejére tiarát, vállára pedig a zöldselyem kaftánt adta.
– Fatma, súgta az öregnek, készítsd elő leghűsebb sörbetedet, legízesebb
halvádat, mert mi ma ujjongani és vendégeskedni akarunk, ma mi vagyunk a
menny és föld urai.
Kandazé halkan dalra nyitotta ajkait, tapsra kezecskéjét. Az oszlopok
közt függő kalitokból tarka lepkerajként rebbentek elő a madarak. A
leány fátylat vett a kezébe és táncra ringott…
Timur alig figyelt rá. Inkább a tükörhöz fordult és belesuttogta:
– Mindjárt végzi a bohó és öltözni megy és mi magunkra maradunk és
akkor…
E pillanatban azonban, épen a tükörből: a leánynak egy oly lebilincselő
mozdulata lepte meg, hogy önkénytelen visszafordult… A vérszínű gőzben
imbolygó virágalak, az arc sűrűn elfátyolozott és mégis sejtetett
szépsége a legény fiatal vérét hajtani kezdték. Szeme mohón tapadt a
leány meztelen lábfejére, mely az utolsó szédítő ütemeket lejtette… A
lepkekönnyű madárraj a leány fejére szállt s amint tanítva volt a kalifa
gyönyörűségére tenni azt: csőrével megragadta és magasbaemelte Kandazé
arcfátyolát. A leány álmodhatatlan szépsége láttán Timur
összereszketett. Soha se látott szépséges fínom főúri nőt
szemtől-szembe, fátyol nélkül; nem volt képzete se, mi egy gyönyörű nő.
És most a föld legszebbje vakított reá. Mintha villám érte volna,
megtántorult és odahullott a leány elé, hirtelen viharként kerekedett,
szörnyű szenvedelemben.
Kandazé hozzáhajolt:
– Mit parancsolsz… vegyem a nászruhámat?
A legény megérezte a leány tánctól áthevült testének, hajának illatát.
Keble vadul emelkedett, agyában szédült gondolatok kergetőztek:
– Vegyed… a nászruhádat… de az igazit – a legigazibbat.
– Mire gondolsz? – suttogta Kandazé, gyönyörrel fürödve a legényből
áradó vágy hullámaiban. A sárga napruhámra? A csillaggal varrt
türkizleplemre? A redőzött indus muszlinuszályomra? A vérszínű
hajnalköntösömre?
Timur átölelte Kandazé térdét:
– Annak a ruhának a színe, mint a drága gyöngyé, érintése mint a
pihebársony, redője nincs, Allah remekbe szabta… Eredj, kérd meg Fatmát,
vetkeztessen téged abba a pompába…
Kandazé szívére szorított kézzel, mintegy megbabonázva suhant a zöld
függöny mögé. Timur káprázatban állt pillanatig a terem közepén. Mintha
szédülne vagy viaskodna, megragadta saját homlokát. Aztán körülnézett…
most megpillantotta a tükröt. Odarohant, megfogta mindkét kezével és
nehéz lélekzettel vallott neki:
– A prófétára… hiszen én e tükörért jöttem… mit akarok?… mit várok?… Itt
vagyok, egyedül vagyok végre, én és a föld legnagyobb kincse,
győzhetetlen fegyvere: a tükör… Tükör, halld imádkozó szavamat, hiszen
imákat töprengtem ki sóvárgásomban, amiket belédsuttogjak… Enyém vagy és
veled együtt rabszolgám minden ember, nekem, aki eddig mindenkinek
rabszolgája voltam… Ahova én felfüggesztelek, beloplak… Ismerni fogom az
összesküvők jelbeszédét, a királynék bűneit, a pénzcsinálók titkát; ott
leszek az ellenség és a jóbarát legelrejtettebb óráin: ahova beférkőzöm
veled, ott nincsen többé titok… Ah, pénz, hatalom és gyönyör fog
lábamhoz hullani – és kéjjel és örömmel fogom gőgös gazdáimat, kegyetlen
volt úrnőimet kipellengérezni… Elfuthatok most, most…