– Nem… nem bírok. Nem, amíg azt a kart magamra nem kapcsoltam, azt az
ajkat ki nem ittam, abban a hajban meg nem fürödtem… Van, még van idő a
teljes sötétig… S ha nem maradok többé magamra a tükörrel?!… Vinni fogom
őt is… az asszonyok asszonyát… és a tükröt, a kincsek kincsét… Soha
ilyen zsákmány!
És Timur, félkézzel a tükröt markolva, félkarját mint a szerelembeteg
ragadozó nyujtotta az alkóv felé… Kandazé fehér virágként emelkedve a
függöny zöld hullámaiból: egyetlen patyolat-shawlba burkolózva, lassan,
lehajtott fejjel jött előre. Oly néma alázattal jött, hogy Timur
megértette. A liliomszínű leplet csak egy kapocs tartotta; törékeny,
remegő opálkapocs: Kandazénak szívére szorított keze.
Timur szemére vérfátyol borult. Elengedte a tükröt és megragadta
szerelmese kezét.
A tükör újra elvakult: a vitrinás csarnok ijesztő feketeségében
félhalottként fekvő tudós homlokára szorította kezét. Úgy érezte, hogy a
kép többé soha folytatódni nem fog és hogy önmaga, félőrülten a
kibogozatlan történet és a tükör soha meg nem fejthető talányos
mibenléte miatt, mint egy mániákus fogja hátralévő esztendeit leőrölni.
Szívében vad, gyermeki szorongás támadt, sőt félelem, sőt rimánkodás:
tovább, tovább! Mint enyhülő megváltásba merült aztán újra a sebesen
felbukó képözönbe.
Sötétlő estét látott, a medence szélén Fatmát és Timurt.
– Vigy el engem is, – könyörgött az öreg.
– Ha maradsz, árulónk, ha jössz, terhünkre lehetsz…
– Ha maradok, árulóvá gyötörnek, ha viszel, mindig megölhetsz, ha
terhetekre válok.
– Ehhez tartsd magad és figyelj. Teremts kenyeret és valami italt,
ezekre szükségünk lesz. De perc alatt. Sietnünk kell, mint a halálnak.
Ah, hosszú volt a szerelem… Ha az éjfél a városon belül talál, veszve
vagyunk. A partőrök aludni térnek és a víz fölé leeresztik a rácsot… Már
pedig csak a folyón szabadulhatunk. A csónak odaát van a lótuszok
között: magam tákoltam. Először Kandazét fogod kisegíteni hozzám a
tükörrel együtt az ablakon…
– A tükröt is?
– A tükör mindent látott és árulónk lesz, ha visszahagyjuk. Egyébként
pedig ne kérdezz, ne sóhajts és ne nyögj, mert…
És a legény megmutatta keskeny damaskusi pengéjét.
– Irgalmazz és mondd, legalább azt mondd, hova… nem magamért, a
tejgyermekemért, a szememfényéért kérdem, mit akarsz velünk… vele?
– A világ ura leszek és őt a világ úrnőjévé teszem.
– De hiszen a holnapi hajnal látni fogja, hogyan kötnek gúzsba az
üldözők engem meg téged és a holnaputáni a vérünk tócsájában fogja
megnézni orcáját…
– Ne fecsegj, ne rémüldözz. Mielőtt a hajnal hasadna, a Tigris-folyó egy
kimosott, csak a víz felől megközelíthető titkos barlangjában leszünk.
Ott maradunk rejtve, míg az országot átkutatják. Onnan aztán napkeletre
megyünk, túl a Ganga-folyón, ahonnan eladtak engem s ahová már nem ér se
az emir, se a kalifa keze…
Kandazé belépett. Egyetlen mosoly volt, egyetlen ragyogás: arca, válla,
karja az opálfény helyett korállrózsaszínben tündökölt, maga volt a
megdicsőült szerelem. Nem nézett sehova, nem látott meg semmit, szemét
Timuréba veszítette.
Timur hozzáfordult:
– Nos, Kandazé, te nem kérdezed, hova megyünk?
– Ahova viszel.
A leány odahajolt a legény boltozott vállára, mint galamb, aki együtt
akar a sassal felrepülni. Timur azonban elhárította:
– Nincs több időnk. Sietni kell. Készüljetek és úgy, hogy végig a vizen
megyünk, különben az emir ebei kiszimatolnák lépteinket.
A legény kivetette magát az ablakon, Fatma Kandazét az alkóv függönye
mögé kísérte. Pillanatra a csarnok üresen maradt. Ekkor a szerecsen
függönyajtója gyengén szétnyílt: a vak tapogatózva, neszelődve az
ablakig vergődött és kezét rémülten dugta a rácstalan tátongó
ablaknyílásba. Aztán gyorsan visszasompolygott a függönye mögé.
Az aranybarnán stukkózott terem álomszerű körvonalakban tetszett ki…
Egyetlen olajlámpa szűrte fényét a nehéz selyem függönyökre, a medence
fehér faragványaira, a szendergő rózsafejekre… Kandazé az ablaknál
remegett, a tükröt ölelve. Fatma egy váltottnak arcával jött, ment: néha
a kezét tördelte… Az ablaknál, a csillagos éjbe rajzolódva, megjelent
Timur. Kandazé ajakáról örömsikoly lebbent el: Timur kiölelte az
ablakon.
A tükörlapban most alig kivehetően sötétkék árnyékból és ezüst
derengésből szőtt keleti éj bukott föl; keréknyi, vérvörösen fellebegő
holdtányérral, diónyi csillagokkal, pálmák és minarettek fantasztikus
körvonalaival, aztán egy acélszínű, fenségesen tovaimbolygó folyón
himbálózó kis lélekvesztő.
Timur beléhelyezte Kandazét és pár pillanat mulva Fatmát is odavezette.
A kötél eloldódott, Timur kézbekapta az evezőt: karján az erek finom
zsinegekként dagadtak. Kandazé melléje símult: a tükröt maguk elé
tartva, abból bámulta a város elúszó képébe rajzolódó Timurt. Néha –
ilyenkor a vízre árnyék eshetett – a tükörlap egész éjbe borult, aztán
újra megderengett.
Egyszerre Timur arca eltorzult. A csolnak a város falához volt érkezőben
és íme, a folyót áthidaló kőívből a vaslécezet a víz fölé volt bocsátva.
– Elkéstünk, – hörögte a legény.
Egy percre behúnyta a szemét, számot vetett. Arca oly kemény volt, olyan
elszánt, hogy Kandazé szíve elállott. A csolnak épen a rácsba akart
ütődni…
– Húnyd be a szemed, parancsolta Timur Kandazénak.
Azután Fatmához fordult:
– Emlékezz. Itt csak kettő menekülhet. Vissza pedig nem hagylak…
– Kandazé nélkül csak a halál jó, bólintott az öregasszony.
Mégegyszer Kandazéra vetette s aztán némán lehúnyta a szemét.
Ekkor Timur torkonfogta Fatmát és a víz alá nyomta, hogy a rács fogai ne
engedjék föl a testét. Néhány hörgő bugyborék szállt a víz színére…
Timur öklével hatalmas léket vert a csolnakba, aztán átölelte a leányt.
– Fogd jól a tükröt, ki ne nyisd a szemed és ne végy lélekzetet, amíg
nem mondom.
Azzal lebukott a víz alá, mélyre, ahova a rács már nem ért… A tükörbe
sötét-zöld álomvilág festődött, amelybe végtelen magasból szűrődött alá
a csillagok ragyogó hálózata. Aztán a fekete-zöld világ ismét oszlani
kezdett… Timur a víz fölé emelkedett. Az erősbödő holdfényben folyó
ezüstté vált az ár: ezüstben úsztak tova, a tükörben pedig lassan álommá
mosódott a városfal, a pálmák, minaretek csipkézete.
– Végy lélegzetet és ujjongj, – suttogta Timur. Az akadály gyors
letiprása, a friss, elszánt gyilkosság mintha borzadalmas mámorban
megkettőzték volna a legény erejét: baloldalra feküdve, oldalvást
úszott, hogy Kandazét majdnem egészen kiemelhesse a vízből. A leány
vonagló ajakkal, halálraréműlt szemmel Fatmát hívta, kereste…
– Sohase kérdezd, hol van, ezt akarom.
És Timur hatalmas ívekben szelte a vizet. Sokáig ringtak így az ég és a
feneketlen folyómélység között. Ekkor Timurnak a tükörbe eső arcára
fekete felhőnél ijesztőbb árny borult. Valami hang ütötte meg a fülét…
Messze, de a városfalon már innen, a folyóparton apró aranygőzös
csillagokként fáklyák rajzottak… A fáklyafüstben imbolygó, előresuhanó
árnyak: lovasok. Timur tudta, hogy a lovasok a víz sodránál és a
legsebesebb úszónál is gyorsabban jönnek… jönnek. Összeszedte minden
erejét, úgy haladt előre kétségbeesett, merész ívekben.
Az ég, a bársonyfekete csillagos ég, – mintha ijedtében – sápadozni
kezdett. A lovasok egyike íjjához kapott… Hosszú nyíl szisszent a legény
válla mellé a vízbe, de a lövöldözőnek íjját egy másik elrántotta,
nyílván észrevette a Timur karján aléló Kandazét.
A tükör újra zöld selyemárt mutatott, a hold ijedten tekintett a
hullámfátyolon át… Aztán újra fel és újra alá… Ruháikat az ár tovamosta,
csak Kandazé palásthaja úszott velük. A legény homlokán, nyakán pattani
készülő érkötelek dagadtak: de úszott és élt Kandazé és vele volt a
tükör, a tükör…
A parti üldözőkből kettő leugrott a lóról és a vízbe vetette magát.
Timur összerándult: újra alábukni készült, ezúttal hosszabb időre.
– Hadd engedem el a tükröt… esdekelt a leány.
– Fogd, mintha az életemet tartanád!
– Nem bírom…
De azért fogta, szorította, míg újra a víz színére buktak. Szorította,
míg tagjait zsibbadó görcs húzta, míg újjait nem érezte többé… Timur
látta, hogy a leány ájulóban van, hogy keze meglazul a tükrön… Lelkében
pillanatnyi őrült tusa kerekedett: a tükör, vagy a leány, a lány, vagy a
tükör… Egyiknek veszni kellett.
– Allah a nőt a férfiú terhére teremtette.
Behúnyta a szemét, nehogy a leány huriszépsége, nagy, szomorú, a percek
agóniájában mindent megsejtő szeme megtéveszthesse. Őrjöngő mozdulattal
kapott a tükör után, a leányt pedig eleresztette. Óh, milyen könnyen
vált le róla: mintha tehetetlen ájult lenne, vagy mintha mindent
megértve, örömmel feküdne a halál hullámaiba. Az úszó hajpalást egy
iszalagja még lábújjába ölelőzött a legénynek: és Timur lerúgta azt…
Mindegy. Most alábukik és vele van a tükör, – a tükör és a tükörrel
együtt mérhetetlen szerencse, hír, gazdagság és a huriknál tündöklőbb
asszonyok, akiknek ölén Kandazét el fogja felejteni.
De abban a pillanatban, hogy a leányt elengedte, megszünt számára az
irgalom. A katonák nyilai rajban villámlottak feléje… Ahogy alábukott,
vörös vércsíkok húzódtak utána a víz hajnali fénytől világosodó
zöldjében; balvállába minden tempónál hasogató szúrás nyilallott.
Még egyszer felbukott, hogy lélekzetet és irányt vegyen. Ekkor a tükör
utolsó képet vett föl a partról, az ég piros kárpitja alatt két térdelő
katona egy szétbontott fehér turbánba göngyölgette Kandazé tetemét.
A vízben csupán egyik üldöző volt Timur mögött, de az is messze oldalt
maradva. Az ujjongás pillanatnyi fellobbanását a legény lelkében szörnyű
bizonyosság oltotta ki: üldözője elmaradt, mert önmaga a víz alatt
úszva, egy örvény sodrába került. Ha elengedi a tükröt, talán még
kivághatja magát így, sebektől hasogatva is. De nem: a tükröt soha,
semmiért! Sőt belekapaszkodott, sőt rátapadt a testével, hogy
vérszalagok futottak le a tükörlapon… És az örvény, mint vaskéz ragadta,
húzta le a semmibe: a tükör őrületes, zöldebb, zöldebb, sötétebb
kavargást mutatott…
A fiatal tudós verdeső szívvel felült a kereveten. Mégegyszer a tükör
fölé hajolt: felhördült a képtől, ami rámeredt. Hullámtalan zöld
végtelenségből egy halottkék arc rémített elő: szeme kidülledve,
szederjes ajkát a halak lakmározták… A tudós irtózva taszította el
magától az elborzasztó képet… A zuhanó csörömpölésre magához tért. Az
ablakon a halavány londoni reggel sápadt, most oltva ki a hold utolsó
ezüst fénykévéjét. A bálványok hozzáférhetetlen, megfejthetetlen
mosollyal köszöntötték. A húszezer frankos tükör a parketten hevert,
hátlapjával fölfelé. Pillanatig nem merte fölemelni: nem tudta, miért:
attól félt-e, hogy összetört, vagy hogy nem és hogy ismét azt az arcot
fogja rávetíteni.
Végre lehajolt. A tükörlap ezer kis szilánkra volt zúzódva, mintha
sok-sok fínom lemezből lett volna összeróva, a szilánkok fehérek és
foltatlanok voltak, mint a sűrű tej.
– Több dolgok vannak, oh Horatio… villant át a tudós zaklatott agyán. –
Soha egy lélek se higgye magáról, hogy fölötte áll egy-egy bűvöletes óra
kísérteteinek.
És ez éjszaka óta örökre eltörlődött ajkáról az a fölényes, ifjú
mosolygás, amellyel valaha a stambuli régiségárushoz belépett.