Sápadtarcú, kicsit fölényesen mosolygó európai állott az ezüst-arany
hímzésekkel mennyezetig zsúfolt bazárban. A bazáros zagyva franciasággal
esküdözött egy nászutaspárnak, hogy e diónyi boltocska milliókat ér, –
közben a száz frankra tartott vállkendőt odaadta tíz frankért. Magukban
maradva, a sápadt idegen törökre fordította a szót:
– Van régi holmid?
A török kezével intve, félrebillentette a boltocska hátsó függönyét.
Beléptek az ablaktalan, csak egy olajlámpás fényétől megderengetett
kamrába: a földön ott volt a csibuk, a fejpárna.
– Te itt szoktál aludni?
A török bólintott és az olajlámpást felcsavarva, sorban odatartotta
néhány szétteregetett függönyhöz, szőnyeghez, majd a boltozatról
aláfüggő rézampolnához… Az európai szeme azonban egy, a falnak hanyagul
támasztott tükrön akadt meg. A tükör kerete a magasból jövő derengésben
alig csillogott, mintha vasból vagy nagyon elpiszkolt ezüstből volna.
– Frenki, a szemed biztos, mint a sólyomé a zsákmányra, – szólt a török.
Az európai e bókra a tükör után hajolt; de az lehúzta a kezét, amint
könnyedén akarta fölemelni. Csak most tűnt elő: mily gonddal voltak
kivésve, mily hibátlanul megőrződve a keret sűrű, liliomfonásos
arabeszkjei. Maga a tükörlap vak volt, semmit se mutatott.
– Mit adjak érte?
– Százezer frankot, uram.
– Szóval… tízezret? – kérdezte az európai fínom gúnnyal.
– Tévedsz uram, a függöny mögött vagyunk. Ibraim ben Abdullah nem őriz
olyan portékát az álmával, aminek árából alkudni lehetne. Ha nem jössz
igaz török szóval, nem is hoztalak volna ide be. Nézd meg frenki jól azt
a tükröt, nem vas, nem ezüst az. Nem tudom, hogy hívják az ércét, de
rozsda nem fogja és többet ér, mint a vertarany. A tükör lapja pedig…
– Az, megengedj derék Ibraim, aligha ér valamit…
– Tisztelj meg frenki azzal, hogy leülsz fejpárnámra, valaki bejött a
bazárba, ha visszatérek, elmondom neked, mit ér a tükörlap.
Az európai maga mellé állította az olajlámpást és kutatva vizsgálta
kiszemelt zsákmányát.
– Ha platina – mert annak néz ki – mindenesetre megér húszezret. Hát a
munka rajta… A tükörlap azonban… a vén ámító csalni akar vele, jó lesz
hát felülni a meséjének, hadd higgye, hogy azt fizetem meg; különben ha
rá jön, hogy magában a keretet taksálom húszezerre, mindjárt külön
fizetteti meg a meséjét…
Az öreg visszatért és leült a földre.
– Bezártam odakint, esteledik. Siessünk a vásárral, ha a mezarthim
csillag feljő, nem hoz több szerencsét a pénz. – Figyelj, frenki. A
tükröt egy vándordervistől vettem, aki Bagdadból zarándokolt Rumba. A
Tigris-folyó partján vetette ki lábához a víz, midőn egyszer reggeli
áhítatmosdását teljesítette. Megvettem tőle, mert láttam, hogy régi és
hogy nagy kincs… Később hallottam, hogy a bagdadiak ezer esztendeje
keresik Kandazé emirleánynak a Tigris-folyó hullámaiba veszett
varázstükrét…
– Varázstükör? Miben áll a varázslata?
– Óh uram, e tükör a világ hét csodáját múlta felül csodálatosságában.
Egy a nyugatról keletre tért mór aranycsináló kezéből ered az – talán
hallottad, hogy azokra bizatott valamikor a világegyetem valamennyi
titka. A tükör üveglapját ő úgy állította össze, hogy az minden beleeső
képet magába szívott és mindazt, amit valaha látott, időnként
visszasugározta. Rahman emir csináltatta e tükröt, hogy felitatva
leányának, Kandazénak hasonlíthatatlan szépségét, azt a kalifának
megmutathassa, anélkül, hogy a szent hit törvényeit, mely megtiltja a
menyasszony bemutatását házasság előtt, megszegné.
– És tart még a varázstulajdonság? – kérdezte az európai kicsit
türelmetlenül.
– Nem tudom, uram. A tükör akkor is csak annak mutatta képeit, aki
értett a varázslat nyitjához. Ezt pedig Rahman emiren, a kalifán és
Kandazén kívül csak az emir egy rabszolgája tudta, aki állítólag
kihallgatta az emir meg a mór alkuját a tükör felett és aki azután –
– Elég, elég, legyintett az európai. Csak egyet még. Te, derék Ibraim,
ismered-é a tükör nyitját?
– Nem én, uram.
– Persze, persze. És az európai nevetett. – Ma is élnek a csodák,
csakhogy mindnek elfelejtődött a sézámja. Siessünk a vásárral, emlékezz.
A mezarthim éppen nyitni akarja szemét… Húszezer frankot adok.
– Adj uram ötvenezret.
– Húszezret.
És az európai letette a pénzt.
– Igen vagy nem?
– Igen uram… nagy ugyan a veszteségem, de, mert hogy törökül köszöntél…
Az európai ismerte az árleengedés ilyen naiv megokolását. Hallgatva egy
darab Timesbe csavarta a nagyocska tükröt és hóna alá fogta, aztán
kifelé indult a stambuli ótörök városrész nehézillatú, sikátorszerű
utcácskájából. A mezarthim éppen akkor nyílt ki, mint szikrázó
ezüstlótusz az ég végtelen bíbortengerében…
A babona órája volt: szinte éjfél. Sötét, mélybenyúló terembe holdfény
szivárgott: töredezett kőreliefeket, érempénzes vitrinákat, mereven
mosolygó, aranyozott bálványokat cirógatva végig, akár mennyei uszálynak
földetseprő vége. Időnkint a holduszályba ide-oda imbolygó árnyék esett:
fiatal férfifej, egy a kezével kebléhez szorított ovális keretre
hajolva…
Már sok mindenen túl volt, mióta az olajlámpa gőzéből a stambuli
aranyporos alkonyatba lépett… Túl volt azon, hogy a vén török meséjét
hazugságnak vegye: hiszen egyik arab alkimista papirusán rábukkant egy
följegyzésre, mely Kandazé tükrét említette… tehát volt valami, valaha,
valahol…
És miért lenne tisztára képtelenség valaminő ismeretlen szerkezet, mely
a beleesett fénysugarakat megőrizze és bizonyos külső hatás alatt
visszavetítse a világba…?
Az árnyék némán, merőn bámulta a holdfehér tükörlapot. Néha
fölszisszent: óh, balgaság, észvesztő ostobaság az egész – ő, aki a
tudomány megtéveszthetetlen fáklyája mellett hatolt előre az elült
századok, ezredek sötétjében, ő indul el egy oktalan mesén, bizonytalan
ingoványok fölé, mintegy lidércfény után…? És mégis. Az a vakszemű
tükörlap a babona hatalmával sugározott rá: régi, hüvös, józan
mérlegelésekkel nem tudta beleosztályozni fölhalmozott, vignettázott,
kor, érték, hitelesség szerint mesterien elrendezett régiségei közé. Nem
tudott napirendre térni fölötte, nem új problémához menekülni tőle… agya
és keze szüntelenül visszanyúlt a tükörhöz, mint behúnyt szemhez, amit
föl akar nyitni, amibe bele akar pillantani…
Künn a távoli tornyok sorban elütötték az éjfélt. A holdvilág egy könnyű
indus sállal letakart kerevetre siklott, figyelmeztetve a merengőt. A
fiatal tudós, kezében a tükörrel, végigterült a nyugágyon, nem volt
ereje valóban nyugalomra térni.
A tele hold éppen a tejfehér tükörlapba esett: egyszerre a síma,
hályogszerű vak semmiség mélyülni kezdett, perspektivát kapott; valami
feltükröződött benne… Ah, nem a könyvekkel, vitrinekkel zsúfolt terem,
hanem egy csipkeszerűen stukkózott, ívekbe boruló oszlopos csarnok
barnaarany mennyezete… De ez csak távoli, elvesző háttér gyanánt, –
mindjárt elől egy fej hajolt a tükörhöz: két nagy, mérhetetlenül
tudatlan, sóvárgó, titokzatos és szomorú szem, parányi összecsukott
gránátvirág ajak, nehéz, sötét hajfelhők alatt vakító homlok… A
fiatalember szíve elállott. A tükörből tekintő arc egyszerre abba a néma
extázisba ragadta, amibe minden férfit beleejt az igazi női szépség és
az igazi női szomorúság. Örökre elnézte volna, de a fej hirtelen, mintha
szólítanák, megfordult: helyette az egész pompázatos, falvánkosokkal,
szőnyegekkel ékített csarnok képe hullt a tükörbe. Közepén
ezüstgyönggyel omló szökőkút. Medencéjét a nyíló fehér hónapos-rózsák
fonták körül.
Az oldalfal nehéz aranyhurkolásos függönye széttárult: egy békaszerűen
rút öregasszony csúszott befelé, karján ragyogó ruharakással, lapos,
hervadt szájáról le lehetett olvasni a szót:
– Kandazé…
A tudós szíve őrületesen kezdett verni. Az öregasszony óarabul beszélt
és ő ezt a nyelvet értette…
– Kandazé, kicsike leányka, gyorsan öltözz fel nappali díszedbe.
Most előtünt a lány egész alakja: csak könnyű, de szemérmesen hosszú,
fehér muszliningben volt, karján, lábán semmiféle ékszer. Az öregasszony
azonban nehéz zöldselyem köntöst, csilingelő kösöntyűket aggatott rá és
megcsókolva lábacskáit, parányi szattyánpapucsba bújtatta őket.
Már lebbent is az átellenti függönyajtó. Komor, behúnytszemű szerecsen
ajtónálló lépett be.
– Kegyes és szépséges Kandazé úrnőm, legmagasabb atyád, az emir akar
megtisztelni látogatásával. Beléphet?
– Gyermeki alázattal várom a kitüntetést, – felelte a leány.
Magas, derékigérő szakállú, zöldturbános férfi jelent meg, lassú
méltósággal közelítve és hirtelen térdet hajtva az elősiető leányzónak.
– Kandazé, gyermekem, életem tavának legfehérebb lótuszvirága. Én jöttem
ma hozzád, mert mán kezdve te vagy az úrnőm, én pedig csak alázatos
alattvalód…
A leányka megütődve bámult apjára, ölelésre emelt karja reszketni
kezdett.
A hatalmas emir gyönyörködve nézte a gyermekét. Aztán egy elébeterített
bársonyvánkosra magamellé vonva őt, az öregasszonyt egy kézintéssel
kiparancsolta.
– Ne ijedj meg, sőt ujjongj, Kandazé, tündérszép gyermekem. Nagy hírt
hallasz, nagy dicsőséget aratsz. Tekintsd ama tükröt, melyben, mint
parancsolám, egy esztendő óta naponta megnézed magadat, e csodatükör
felszívta huriszépségedet. Az elmult éjjelen – ép holdtölte volt –
tudtodon kívül a kalifához vitettem azt, isteni szeme elé tárva, ki
vagy. A felséges kalifa belésápadt látásodba, átölelte a tükröt és
Allahra esküdött, hogy még a mai szent napon eljegyez és mához
harmadnapra feleségévé teszen, rangban minden eddigiek felett álló
nejévé és születendő fiadat örökösévé… Leánykám, e perctől fogva a
kalifa mátkája, az én felséges uralkodóném, a szent hit és szent
birodalom leendő kalifájának kiválasztott anyja vagy, én pedig csak a te
és a te férjed szegény szolgája…
A leányka szeme mind riadtabban tekintett, virágajka összezárult, keble
reszketve emelkedett, arca elfehérült…
– Ungo, háremem leghívebb őre, ki éberségedért nyerted legkedvesebb
gyermekem őrizőjének tisztét, lépj elő!
A vak szerecsen a kiáltásra újból belépett és Kandazé lábához térdelve,
ezüsttálcán egy smaragdos karkötőt tartott elibe.
– Ime, vedd atyád kezéből a fényes kalifa jegyajándokát; a perctől
fogva, hogy azt kezedre zárod, a kalifát magadnak a szerelemben, nekem
az uralkodásban kezesünkké tetted.
Az emir megragadta leánya karját és rácsatolta az ékszert. A leány
azonban, mintha jéghideg kígyó csavarodna rá, hirtelen halottfehéren,
lekaszált virág módjára végigesett a padozat tarka márványkövein…
A tükör most elhomályosult, mintha kendővel takarták volna le, azután
újra derengeni kezdett…
A csarnok hátterében, nehéz bíbortakarók között Kandazé aludt: lábát a
déli arany verőfény melengette. Az öregasszony egy bronzkandeláber
lángjába gallyakat hintegetett: a lángból kék és sárga füstbodrok
szálldostak a leány halántéka felé… Kandazé fölébredt.
– Fatma, – súgta halkan, úgy, hogy alig lehetett leolvasni ajkáról a
szót – hűséges öreg Fatma, mondd meg nekem, láttad-e valaha a szent
kalifát?
– Bizony láttam, mikor a szerencsés háború után a népnek mutogatta
magát.
– Mondd Fatma, fiatal-e még a szent kalifa?
– Miket gondolsz, galambkám. A felséges kalifa nagy bölcsességét hatvan
esztendő alatt gyüjtötte.
– Úgyhát mondd… nincsen bronzszínű arca és a szeme nem ég, mint a parázs
a kandeláber mélyületében…?
– Óh nem, nem. A felséges kalifa arca sárga, mint a tudós pergamenek.
– Nagyon rút, Fatma?
– Rút? Honnan tudnád te galambkám, mi az a rút, mi az a szép? Hát láttál
te már férfit atyádon, meg a szerecsen Ungon kívül? Hiszen te úgy nőttél
fel, mint gyöngy a kagylóban, a tenger fenekén… Ha egyszer kalifa, akkor
ő a férfiak elsője: szép, bölcs és jó.
– Mégis… a fiatalok szebbek.
Fatma megdöbbenve nézett a leányra.
– Szeplőtlen arab szűz ilyet nem gondol, nem hogy mondana, leánykám. A
férfiban csak a vétkezni vágyó nő válogat. Igaz mohamedán hajadonra
nézve nincsenek férfiak, hogy összehasonlítsa őket, csak egy férfi van,
akinek odaadják. Hogyan is lehetne boldog egy nő a világon, ha
észrevenné, hogy az övénél szebb férfiak is vannak? Allahra, téged
valami megbabonázott, hogy ilyen gondolatod van. Megmondta már egy álom
ezt nekem, tudtam, hogy fájdalom, betegség vagy romlás lesz belőle.
– Álom… miféle álom, Fatma?
– Tegnap alkonyatkor, ahogy a zugolyomban elbóbiskoltam, – ott láttalak
az ablakrostélynál állani és óh, szörnyűség, mintha egy fiatal párduc
hajolt volna feléd a rácson keresztül… Azért jajgattam, mikor hirtelen
felébredtem; és te hajnalló arccal, mintha jó és nem gonosz jelek
környékeznének, futottál felém az ablak mellől… Mi az, galambkám, miért
vacogsz? Ne félj, ne higgy az öreg Fatma babonáiban! Vagy füstöljek a
kísértésoszlató szent fahánccsal?
Kandazé megragadta az öregasszony cirógató kezét.
– Fatma, hű öreg Fatma, szeretsz te engem? Jobban, mint emirapám?
– Mióta anyádnak élte árán a világra jöttél, – őt is híven szolgáltam,
Allah juttassa a hurik kertjébe, – egy nap se hagytalak el, egyetlen
galambocskám. Belőlem szívtad az életet… miért kérded hát, hogy
szeretlek-e.
Kandazé arcán biborvérfelhők gyűltek, szeme emésztő tűzben égett.
Lehajtotta fejét Fatma kezére és sírni kezdett…
A tükör újra elborult és újra megnyilatkozott.
Ugyanaz a csarnok, csakhogy a déli világosság helyett esthajnali
rózsafény könyökölt az ablakokra. Fatma Kandazé lábánál aludt. A leány
megmozdult, felkelt… Arcára fátylat, vállára könnyű sált vetve, mezítláb
lopózott az ablakig… A tükör az ablakon át a kertet is visszaverte:
haragos thuják, ezüstgyászos olajrengeteg, lángszínű rózsamezők
hátterében mint valami fiatal ragadozó: sudár, kékkaftános legény
bukkant fel… A teste bronz, a haja sörény, a szeme parázs. Amint
Kandazét megpillantotta, hirtelen, mintegy imádkozón, karját
keresztbevetette vállán. Aztán gyors, könnyű macskalépésekkel surrant
közelebb; megragadta és kiemelte az ablakrácsot. Kandazé kihajolt, mint
a forró szél alatt lengő virág.
A szép idegen ajkához szorította a leányka kicsüggő fátyolát. Kandazé
karját is aláejtette… A legény csókolt, csókolt és mégis: szemét az
ablakon keresztül, mint kutató tőrt, mely prédát keres, villantotta a
csarnokba.
– Kandazé, azt beszélik, holnapután lesz a lakodalmad, a kalifa már
megtekintette a rózsaberkeket, tömérdek rózsát szedet a város
díszítésére. Az édességárusok üstökben főzik a rachatot, tízezer narancs
leve csurgott már a sörbetesek hordóiba, szegfűbors, szerecsendió és más
drága fűszerszámok illatától részeg a város; a mecsetek belsejéből a
legszentebb szőnyegek kerülnek elé, a pálmalombokból a legüdébb sarjak
kaszálódnak le az utak ékítésére, ahol a nászmanchyn körülhordoznak
téged… Nekem csak a sötét szegénység marad. Mennyit rimánkodtam, hallván
szépséged földöntúli voltáról, hogy ablakod alatt, a rózsakertben
szolgálhassak. Mennyit lapultam, míg rámtévedt tekinteted át a rácson;
hány éjtszakán át játszottam a halállal, míg az ablakrácsot
átfűrészeltem… most imádkozom hozzád, könyörülj rajtam, csak egyszer
engedd meg, hogy megtekinthessem a mennyei csarnokot, melyben lakol,
láthassalak téged tetőtől talpig.
– Oh, nagyon nagyot kérsz tőlem. Ha Fatma alszik is, az ajtónálló…
– Hisz az vak.
– De hall, mint a vadállat.
– Csöndesen leszünk, mint a titkon adott csókok.
A legény alakja emelkedni kezdett és hirtelen besiklott az ablakon. De
földet érve, nem Kandazéra, hanem a terem falaira vetette szemét és
pillanatra vadul meredt a tükörbe. Kandazé bámulva nézte… A legény
észbekapott:
– Óh huriszép Kandazé, tükreidet akartam legelőször látni, mert hisz ők
bitorolják a gyönyört, ami nekem elérhetetlen üdv: fátyol nélkül
láthatják arcodat.
– Csak egy tükröm van, az ott a falon, abba is csak apám parancsából
tekintek.
A legény szeme villant, mint a fegyver a napsugárban. Hirtelen amaz
egyetlen tükörhöz lépett.
Kandazé megragadta:
– Allahra, ne mutasd arcod e tükörnek…
De már késő volt. A legény arca belemetsződött egész vad szépségében a
tükörlapba.
Kandazé pedig, mintha ijedtsége váratlan boldogsággá hajnallana, maga is
belemosolygott a legény vállán át a tükörbe.
– Hát úgy legyen… hát nézz bele jól… – suttogta. – De aztán… eredj,
eredj. Siess, nagyon félek.
A legény gyorsan az ablakhoz ugrott. Mozdulata oly heves volt, hogy a
márványmedence szélén álló üvegecske csendülve, cserepekre törve gördült
a medencében alá. Fatma felriadt, száját kiáltozásra tárta.
– Igérj valami drága ajándékot neki, – hördült a legény.
– Fatmának nem kell ajándék, Fatma soha árulója nem lesz az ő
tejgyermekének… – makogta az öregasszony.
– Vesd magad a földre és úgy esküdj meg erre.