A négyórással kellett a kislánynak megérkeznie.
Kislánynak hívta csak a pár hét alatt, mióta megtudta, hogy van a
világon és hogy találkozni fog vele, hogy köze lesz hozzája.
El is képzelte egészen, név szerint. Bizonyosan szőke, csak szőke lehet!
Nem túlságosan magas, inkább középtermetű, talán annál is kisebb. Nagy,
világos szeméből ámulva, balgatagon kukucskál a gyorsan táguló pupilla –
és sebesen beszél, mindig hirtelen szólva, mintha más utakon járó,
messzi álmokból riasztanák fel.
Ilyen volt az anyja is. Kedves, meleg gyermek, virág a virágai között…
Nem volt a lelkében semmi rosszaság, semmi ingatagság. Benne magában
volt a hiba: a gyáva, gyámoltalan nagy szerelem, hogy nem mert szólani
abban az időben, amikor kinyílt a lány és várakozott arra, aki eljön a
lánysága után.
És eljött a győztes.
Akkor ő már hiába térdelt le elébe egy alkonyatkor a porondos kerti
úton, ott, ahol a labdarózsák eltakarták a fákat nyesegető apát. Hiába
kulcsolta át reszkető térdeit!
Csak egy rémült, menekülő tekintetet kapott. – Elszaladt a lány, a
kislány.
És azon az éjjelen még sokkal messzebb szaladt. Azaz, hogy nem ő ment,
hanem elhúzta a győztes, ahogyan a delej az akaratlan vasforgácsot.
Kiment hozzá a kertbe, mert a győztes úgy parancsolta. És kiment, már
parancs sem kellett hozzá, a kerten át az útra, ahol a hintó várt…
„Ahol megtalálta, onnan már nem kívánta hazahozni.“ Igy szólt a krónika
tovább az öreg igazgató-tanítóról, meg szép, szőke, anyátlan
kislányáról.
Modellje lett, szeretője, esketetlen asszonya a festőnek, aki fekete
volt és biztosszemű, könnyűszavú, amilyen soha sem járt sem azelőtt, sem
azután ott az Isten hátamögötti falucskában.
Mindig azt hitte ő, az alulmaradt, hogy nagy sors várt reájuk,
kettőjükre. Csak most, hogy levelét vette a hajdani „kislány“-nak, csak
most tudja, hogy a halál kettévágta a győztes életet, és hogy a névtelen
asszony egy új, névtelen kislánnyal tért vissza a szamosmenti faluba.
Ott élt szegényen, megvetetten, hogy kibőjtölje a kicsinek a nagyapa
szeretetét, a nagyapai örökséget.
„És amikor már minden jól lenne, énnekem kell meghalnom, kedves Szente
úr. Tudom, hogy nincsen sok oka, hogy jó legyen hozzám, de azt is tudom,
milyen jó szíve volt. Magára bízom a kislányomat, mert akije volna, azok
jó szemmel nem nézik. Számontartottam kedves Szente úr, bár messze
kérezett innen, hogy meg nem házasodott, így nem lesz neki senki a
mostohája. Mert maga – érzem – nem lesz az hozzá soha… Szoktassa rá házi
munkára, ha épen elé is vétetné vele a tanítónői oklevelét…“
A négyórás késett, és a váróterem lassan szürkébe borult. Szente úr, a
tanítóbácsi, nem olvashatta tovább a levelét, mert itt ezen a kis
állomáson nem volt szokás lámpát gyujtani, amíg az emberek az újjukat
látták. De hiszen tudta már könyv nélkül, meg aztán folyton sírva fakadt
úgyis, ha belenézett.
Sohasem hitte, hogy életében még változás történhetik. Megvolt a
házikója, kertje. Nyulat, galambot tartott és szerette a falu
gyermekeit. A kántornénál kosztozott, és paphoz, jegyzőhöz eljárt
ferblire, vagy muzsikálni a táncoslábú kisasszonyoknak.
Most pedig neki is lesz egy ilyen kicsi-kisasszonya. Ugyanhát
elmulhatott már vagy tizenkilenc éves, de azért még mindig kislány
bizonyára: szőke, filigrán és álomból felriadón pergeti a szót.
A birtokocskát, ott a Szamos mellett, majd kiadja bérbe. A pénzt azonban
el nem költi. Bankba rakja, hozománynak.
Itthon pedig új rendet teremt. A belső szobát, amelyet most nem fűt
télen, átadja a kislánynak. Jómaga sem hál többet a nagyszobában, abból
ebédlő legyen, meg nappali. Hanem a kamarát fogja átrendezni
legénytanyának. Állandó asszonyt is fogad a bejáróné helyett s azt sem
valami akárkit, hanem jobbfajtát, aki anyát is pótoljon a kislánynak.
Aztán ki tudja, az új kolléga, aki a papkisasszonyt nem kapja meg
úgysem… De egy ilyen szegény, névtelen kislánynak, aki szelíd és
szeretetvágyó lehet, nagy szerencse volna.
Igaz persze, hogy akkor aztán jobban szeretné az urát, mint a gyámapját.
Féltékenység szorította el Szente tanítóbácsi szívét. Nem, sokáig nem
fogja férjhezadni. Megtartja magánál és nagyon fogja szeretni. Nagyon,
nagyon hálás lesz a kései örömért, amit belehoz az ő magányos életébe.
Mint egy jóságos, boldog édesapa, olyan lesz vele…
Édesapa! A szíve átmelegedett. És egyszerre eszébe jutott az a tekintet,
amelyet akkor estefelé vetett reá a festő, amikor a kislány kikosarazta
őt és ő kimondhatatlan bánatban kullogott hazafelé.
Hanem meg kellett mégis halnia a győztesnek, fiatalon. És a leánya most
az övé, az alulmaradotté.
„Apám“ – így fogja szólítani őt és az igazit nem szólíthatja soha már,
sehogy. A sors visszaadja neki ahelyett, akit a másik tőle elrabolt.
Künt megpendült a jelzőharang ti-teng-je. Parasztok nehéz kopogással
baktattak kifelé. Szente tanító is a nyomukba hágott és kilépett az
állomás kicsiny előterére, ahol egy elkerített virágágyasban
georginakórók rothadtak a vizes hó alatt.
Szürke, szinte piszkos ködből hámlott ki a vonat… Már hallatszott is a
dohogása.
Átalvetős parasztasszonyok ugráltak le, a szomszéd nagyközségből,
vásárból jövet. Most vették meg gyermekeik téli kalapját, némelyiknek
két-három kis kalap volt egymás tetején a fejébe húzva.
Szente megfeszült szemmel kutatott a homályban,… egyszerre
megszólították.
Felfelé kellett válaszolnia a kérdezőnek, mert jóval magasabb volt az
nála. Prémboás, kosztümös, gyászfátylas úrnő, kezében csak egy kis
vászontokos bőrtáska.
– Ön az egyetlen kabátos ember itt, hát nem lehet más, mint aki engem
vár – mondotta a mélyfestésű hang.
– Szente tanító vagyok.
– Jóestét. Ráskai Klára.
Az anyját Kláricának hívták.
A tanító csendes megütközéssel hallotta a nevet.
– Ráskai?
– Apám nevét hordom… némi joggal – felelt a hölgy és a hangja elárulta,
hogy nem restelkedik. – Majd mindjárt beszélek többet magamról, csak
vigyen be innen, ahol a vasútgőz átnedvesít egészen.
A tanító gyámoltalanul érezte meg, hogy ügyetlen és elfogódott. A
legrosszabb helyen állott meg kérdezősködni.
– Tessék, tessék csak kérem – kalauzolt. – A szekér… az a szekér ott
reánk vár. Nem ráz, kötéllel van hintamódon felkötve az ülése.
– Várhat az még egy óráig Önre?
– Reám?
– Mert én az alulról érkező vonattal vissza akarok utazni. Tulajdonképen
másfelé vagyok útban, csupán kerülőt csináltam, hogy a tanító urat
megismerhessem. Nézze, csomagom sincsen.
– Vagyis kegyed nem fog most bejönni velem a faluba?
– Nem, uram, hiszen szó sem volt erről ugyebár a levelemben?
– Akkor hazaküldöm… nem az enyém a fogat, nem várakoztathatom.
Beléptek a váróterem keserűre bepipázott levegőjébe.
A tanítónak, – úgy érezte – igen jó ötlete támadt.
– Menjünk át a főnöki irodába, ott lámpa is ég és meleg is lesz.
– Nem, dehogy! Csakis a tanító úrral akarok együtt lenni. Kinyitom az
ajtót, a száraz hidegtől nem félek.
Leült a homályban, szemben a férfival és beszélni kezdett. Nyugodtan,
minden szót mintha megmért volna előbb.
– Anyácskám szegény – tudja ugye, hogy csak négy hete temettem el –
utolsó napjaiban elárulta nekem, hogy a tanító úr jóindulatába ajánlott
engem. Látja, akárki jóindulatába ajánlott volna – nem kerestem volna
fel szívesen az illetőt. Nem találja különösnek, hogy egy diplomás,
felnőtt leányt rá kell bízni egy férfira, – akihez különben semmi köze?
Ne értsen félre, mert Önt nem számítom azokhoz. Sokat töprengett szegény
anyácskám, hogy kire bízzon. Én nagyon megörvendtem aztán, hogy a tanító
urat kérte gyámomnak. Mert mindig mondta, hogy Ön aranyszívű jó ember.
Igy hát nem is állhat utamba. – Mert nekem „utam“ van. Látja, azért
mondtam az imént, hogy némi joggal viselem az apám nevét. Anyácskám nem
igen akart erről az „út“-ról hallani. Azt mondta mindig: „nincs ott
boldogság fiam, asszonyember számára. Asszonynak otthon jó…“ Ó, nagyon
bohó gyerek volt az én szegény anyácskám!
Egy kicsit elhallgatott.
De a tanító nem felelt. Bámult és nem jutott eszébe semmiféle kérdés.
A lány hangja a gyöngédből átforrósodott.
– Már kicsike koromban festegettem. Apám adta az ecsetet először csak
úgy tréfából a kezembe. A képzőben alig tanultam valamit. Csak a paletta
érdekelt. Aztán a tél elején nagy titokban elküldtem néhány képemet
Pestre… Jablonczay mesterhez. Megírtam neki, hogy kinek a leánya vagyok.
Képzelje, levelet kaptam tőle magától. – Ha tudná, drága tanító úr, mit
írt! Nézze, itt a levél. Mindig, mindig nálam van.
Kihúzta az írást kebeléből.
– Van gyufája?
A sárga fénynél eltáncoltak a betűk a tanító szeme előtt: „Vegye fel a
Ráskai nevet. Joga van hozzá, a legszentebb jogon, mert senki úgy nem
gyermeke az apjának, mint az, aki fényes képességeit örökölte.“
A leány hozzáhajolt a tanítóhoz és rábeszélő, meggyőző hangon
magyarázta:
– Kérem, édes jó tanító úr, Önnek bele kell egyeznie mindabba, amit már
úgyis elrendeztem. Kiadtam a birtokocskát, a házat. Csak jóvá kell
hagyatni a szerződést az árvaszékkel. Pestre megyek a mesterhez tanulni.
Higgye meg, azért születtem, hogy az apám élete folytatódjék! – A
csomagjaim már útban vannak Pest felé… Olyan kevés idő van már… késett a
vonatom és a másik jelez mindjárt…
A várószoba parasztjai újból kifelé indultak. Mozgolódott az iroda is.
Valaki pénzdarabbal verdeste a jegykiadó ablakát.
– Kérem szépen, váltsa meg a jegyemet Budapestig. Ha az megvan, átadom
az írásokat, amelyeket jóvá kell hagyatnia. A címemet is felírom egy
névjegyre. Apám nénjénél fogok lakni… Most már ő is szívesen tud rólam.
Pár perc mulva berobogott a vonat. Ablakaiból fehér, erős, szinte
kegyetlen fény esett ki a vígasztalan kicsi állomásra.
Csak most, a felszállásnál látta a tanító igazából gyámleánya arcát.
Kemény, faragott vonásait sűrű hollóhaj keretezte…
– Minden értem tett lépésért igen hálás leszek; egyébként igyekezni
fogok nagyon kevés bajt szerezni Önnek, – mondta, rövid, friss
kézszorítást adva búcsúzásul.
De fent, a fehér fény teljében már nem figyelt többé a sáros, fénytelen
világra, amely odalent elmaradni készült mögötte. Boldog kipirultságban
gombolta szét kabátját az enyhe melegben és ahogy magasranyúlt a hálóig,
mégegyszer megmutatkozott a tanítónak.
Sugár volt, fekete, biztos mozdulatú, bátorszemű. Olyan bátor, olyan
tisztánlátó volt a szeme, amilyen nyugodt és győznitudó a beszédmódja.
Az apja leánya volt, a győztesé, tetőtől talpig, kívül és a lélekben.
Alul, a süppedt havon, visszaindult a tanító. Hátrahúzódott a
csatlakozni akaró parasztoktól… Egyedül, dideregve kullogott haza az
alacsony házikók között, ahol már csak egy-egy kutyavakkantás
köszöntötte a világtalan falusi koraéjszakában.