– Na, hiszen ő is, szegény feje!
Igy sóhajtgattak a nagynénik Imre unokaöccsük felett. „Valóságos Ázsia“,
mondogatták néha összefoglalóan a háza tájáról, de annak egyes eseteit
is gyakran beleszőtték példálózgatásaikba.
„Már én csak azt az egyet tudom mondani“, így kezdődött a szó, de hány
ilyen „csak azt az egyet“ tudtak!
– Hogy némely milyen könnyen él!
– Padlót festet, hogy ne kelljen súroltatnia!
– Kockacukrot vesz és cukorport, ahelyett, hogy vágná és törné a
süveget.
– Poronyú almásbélessel vasárnapozik! Igazi restasszony tészta.
– Ágyban kávézik, a haját csak szalaggal köti át, úgy hillérkedik
napestig!
Ez a „némely“ az Imre felesége volt. Vézna húszesztendős madárka, bizony
nem sok komolysággal bélelték meg odahaza. Pedig lett volna rá okuk,
mert afféle templomegere-tanítóemberek voltak. Belé is pusztultak korán
a nyomorúságba és itt hagyták az életre nem nevelt egyetlenjüket.
A fiatal asszony esetei így valóságos családi csemegéül szolgáltak új
rokonságának. Imre testvérnénje, egy örökké horgoló, időtöltött
kisasszony hordta a pompás beszédtémákat a tempós délutáni kávézásokhoz,
a „fúdd el s elrepül“ könnyűségű kalácshoz, a sűrű bivalytejhez és a
drága mérgekkel illatozó, nehéz fekete kávéhoz.
– Tegnapra például… egy, kettő, három… (Eszternéne a láncszemeket
számlálta) odarendelte a mosónét… egy, kettő… s mikor az neki akar fogni
a dörgölésnek, kisül, hogy az este elfelejtettek áztatni – egy… kettő…
Persze az asszony nem ért rá facsarni, teregetni és másfél napszámot
kellett kifizetni neki… egy, kettő… egy, kettő.
– Szegény Imre – túrhatja az orrával a földet! – sóhajtott a jólelkű
Józéfa néni.
– Akit az Isten megvér, elveszi az eszét! – mérgelődött a kemény fajtájú
Johonka.
Az egész házasság egy nagy „fuccsal“ kezdődött. Imrét „megütötte az
ördög a lapátjával“ és ahelyett, hogy gyüjtött volna, amivel önálló
irodát nyisson, leszerződött irodavezetőnek a principálisához. Eladta az
eszét, élhetett a más kutyája módjára ezentúl. A fiatalasszony, akinek
nem sült ki a szeme ezt az áldozatot elfogadni, hamar leszerepelt a
család előtt. A mézeshetek után levizitelt a rokonságban és mindenkit
visszahívott egy délutánra. Két napig erre készült. Tortát sütött,
sandvicheket kent, almát fényesített. A pohárszéket megrakta minden
jóval, az edény és asztalnemű is odakészítődött jóelőre. Ki akart tenni
magáért „Cunci asszony“. (Imre így becézte feleségét és ezt a nevét némi
csúfondáros akcentussal az egész család felkapta.)
A vendégek megjöttek. Mind rokon volt, mind idősebb Cuncinál és mind
kézimunkát hozott. Szégyelhette magát a menyecske, hogy csak kibabázta
magát nagycifrán, de bizony nem volt mit előrángatni kézimunka fejében.
Olyan zavarban volt, annyit próbált kedveskedni a komoly, szigorúan
szóló néniknek, hogy teljesen elfelejtkezett a csemegékről. Eszter
oda-odavágott a szemével a kredencre, de hát hogy szólt volna! Nem az ő
dolga, hogy eszébe jusson a kínálkodás.
Mikor a nénik már túl voltak a kapun – sértettségük diadalérzetében
sopánkodva hazafelé, akkor rémült rá Cunci is a felrakott pohárszékre.
Sírni kezdett kegyetlen szégyenkezésben, úgy elengedte magát, hogy az
urának kellett ágyba fektetnie, mint egy kis lányt, aki kőre csapta a
porcellánbubát.
Egyetlen szerencséje az volt Cuncinak, hogy Eszter néne nem ütötte be
mindennap az orrát hozzájuk, ámbár erősen „jó sógorasszony“ volt, „hű
rokonság“, ahogy a családi szó járta. Igy aztán sok minden titokban
maradhatott. Például a Cunci zeneszerzése is. Volt neki egy rozoga,
hosszú-hosszú zongorája. (Nézd a lelkemet, gárniturja nincs és
klavirozik!) Hát versbeszedte egyszer az ura becenevét, akit ő Babunak
szólított. A verset meg is zenésítette. Egész délután, késő estig, a
zongoránál ült, szólamokat komponált és kottázott. Imre holtfáradtan
jött meg az irodából:
– Vacsorázunk, fiam?
– Jézusom… nincs egy falat kenyér a háznál.
Mitévő legyen? Rázendítette a szerzeményt, énekelt és zongorázott teljes
erőből. De úgy kacagtatta a férjét a fura, nagyképüsködő dalocskával,
hogy az könnyekig volt és beérte a délről maradt mákos laskával.
Már megint „pálám et publice“ történt Cunci másik híres esete. (Imre
családjában a nők is latin szólásokkal éltek.)
Az esküvő után néhány héttel a nagynénék csak kezdték odadugni a
szájukat Eszter füléhez:
– Nincs semmi újság a fiatalasszonynál?
– Nem úgy viseli az magát! Szökdös egész nap, le a lépcsőn, föl a
lépcsőn, legtöbbet az ura nyakába.
– Hivass hozzá, aki megvizsgálja.
– Mondtam én már, mert émelyedett, de a párnába dugta a fejét és azt
mondta, ne beszéljek ilyenekről, a kútba ugrik, úgy szégyeli magát.
Két nap mulva Cunci függönyt tett az ablakra, leszökött a párkányról és
többet nem volt mit szégyenkeznie. – Hiszen csak akkor csapott
spektákulumot! Annyit pityergett, annyit esküdt az ura fülébe, hogy
máskor ilyenkor olyan jó lesz, mint az angyal az égben.
Igy folyt az élet „Babu és Cunciéknál.“ Történt ezer visszás dolog, nagy
és kicsi. Egyszer az összes befőttek peshedtek meg, máskor a kész új
ruhát bontotta szét Cunci és nem sikerült összeteremteni többet. Azután
asztalfutó nélkül terítettek, vagy vasárnap varrták a gombot a
kikészített fehérneműre.
Ott laktak a város lenézett Porond-utcájában: három úgyahogy berendezett
lyukban, de ha pénzhez jutottak, hát Cunci azaleát vásárolt az ebédlőbe
és hálópyjamát az urának. Johonka csak a kezét csapta össze:
– Hogy mit nem tud a kántorkisasszony!
Megesett az is, hogy színházat béreltek s hogy berándultak Kolozsvárra.
Azután pedig a hónap végéig „éhkoppot ettek sóhajtott lére.“
Amellett nyavalyás kis fehérnép volt Cunci: hol egy nátha tette ágyba,
hol egyébért feküdt, amivel más asszony akár disznót öl a családban. A
félénksége pedig egész kacagás volt! Örökké nyügölődött vele az ura
nyakán, még az egértől is visítozva rohant.
Szó, mint száz: Imre olyan „virtsaft“-ba került, hogy már siratgatni is
szokták a híres uzsonnákon.
– Beh jó, hogy meghalt a szegény anyja, legalább nem látja ezt a
züllést.
Ami azonban két táborra oszlatta a néniket, az Imre viselkedése volt. A
szentimentálisabb párt nemesnek, mártirosnak minősítette a férfi finom
tempóját: hogy nem panaszolt soha egy árva szóval.
– Ritka nagylelkűség – mondotta Józéfa néni. – Mindig mosolyog, még az
utcán, magában-mentében is és ha az ember kérdi: hogy vagytok otthon,
azt feleli: jól, kezit csókolom, köszönöm, nagyon jól.
– Ez a legcsúfosabb kétszínűség, megengedj, édes Józéfa. Ezért
hopocálhattam kicsi korában! Ahelyett, hogy mint anyjához jönne hozzám,
kipanaszolná magát és megkérne, hogy oktassam egy kicsit azt a
habhajdánét!
A kis habhajdáné pedig egyszer csak fogta magát és meghalt. Ezt is olyan
önfejűen csinálta. Mikor Józéfa és Johonka néni éppen rászánták magukat,
hogy „lecsapnak“ valami rosszul beütött disznóvásár után. El voltak már
készülve a bevezetéssel.
– „Nézze lelkem, a maga ura korán árván maradt, mi vájtuk ki a
nyomorúságból, anyja helyett anyja voltunk, hát csak van jogunk…“ stb.
De mikor beállítottak, Cunci keservesen nyöszörgött és Babu rakta az
ecetes ruhákat a boldogtalanra. Persze télvíz idején kimelegedve
berohant a konyhából a fűtetlen első szobába, hogy lesse a katonazenét.
De azért a nénik elővették a jóságukat – az ember nézi, amit néz – és
felváltva ápolták. Azonban Cunci még az ágyban is udvariatlan volt,
folyton az urát akarta magánál; belefogózott a kezébe és ha menni akart,
karikára nyílt a szeme a kétségbeeséstől:
– Ne hagyj itt magamra… ne hagyj itt magamra!
Szegény elkínzott embernek semmi nyugtot nem engedett és mire behúnyta a
szemét, az összes néniket megsértve hagyta vissza.
Imre szépen, komolyan viselte a gyászát. A nagynénik ki nem fogytak a
dícséretből. Hogy megbecsüli még holtában is! Soha egy rossz szót nem
beszél felőle. „A szegénykém“-nek emlegeti, ha szó van róla.
Időt hagytak Imrének – ne szólhassa meg senki, hogy ők milyen fajta
familia – egy teljes esztendeig a fekete karszalag viselésére. Ekkor is
csak okkal-móddal kezdődött, hogy:
– Hiszen szép, szép, de utóvégre is –
Egyszer aztán Johonka mégis csak kirukkolt s a halál óta Imrénél lakó
Eszter is elkezdte a nótát, hogy ő nem bírja már a háztartást kétfelé.
(Nem oszlatta fel a magáét, ő tudta, miért.)
Szegény Imre pedig már egészen elhelyezkedett ilyenformán az életbe:
hogy Esztike főz és uralkodik és ő minden vasárnap délután kisétál a
temetőbe. Hanem azután addig-addig hallotta a néniktől, hogy „ez így nem
élet“ és addig szenvedte az Eszter duzzogásait, amíg kezdett puhulni.
Csak annyi terminust kért még, míg elkészül a szegénykének a sírköve.
A jó nénik ezalatt újjra szedték a város eladó leányait. Családfát,
hírnevet latravetettek, no de szalmájában is megválogatták és azt is
kinézték, hogy legyen egy pár sustákja. Főleg árva leányt kutattak, aki
azonnal kézhez kapja az övét s nem böjtölteti az urát az örökségért.
Pompás új asszony került. A másik még a kis újjával sem ért fel. Más is
az, ha a tapasztalat válogatja meg a feleséget, mint ha diákbálon
akadnak össze a fiatalok, ahol a cingár boka és csiri-csáré száj szédíti
az ifjú embert.
Az új asszony erős volt, tán szebb is a másiknál, mindenesetre jóformájú
fehérnép. Símára fésült fején, komoly kontyán csak úgy pihent a szem.
Híres gazdasszony-anyának a leánya: három évig hordott egy kötényt és
minden ruháját maga varrta.
Még a házasság előtt kivette Imrét a principális körméből és saját
irodájába, saját házba segítette. A rokonsága pöreit is elhozta
hozományba. Azután túladott férjének szedett-vedett bútorain, szép kész
garniturákat hozott ő azok helyett. Már az első héten leltárba vette az
ura fehérneműjét. Be is stoppolta az első asszony után maradt sok likat
a harisnyákon. Egyebet is átrendezett. A hálószoba nevetséges, sőt
Johonka szerint „orcátlan“ rózsaszínű lámpájáról lehúzta az ernyőt.
Könnyű munka volt: cafatban jött le a vázról, úgy meg volt évődve a
selyem.
Imre csodálkozva állt meg este a józan, fehér világosságban, mintha
elszállt volna valami a rózsaszínű fényben.
– Hol van a lámpaernyő?
– Ott, – mutatott rá Ilona, egy marék elporosodott rongydarabra.
Imre nézte a cafatokat. Ezek árasztották a meleg, andalító világosságot?
Lassanként minden megváltozott körülötte. Nem is volt már, ami Cuncira
emlékeztessen. Épen csak álom-alakban járt még vissza. De ha Imre mélázó
kedvben ébredt és az álmokat emlegette, az asszony legyintett:
– Álom s esős idő!
Ilona mestere volt az életnek s az élhetőségnek. Ment is körülötte
minden, mint a karikacsapás. Bezzeg nyugodtan tehette most próbára
Johonka a tisztaságot Imrééknél. Felrakhatta a feketebársony kalapot a
sifonér tetejére: nem volt azon egy mákszemnyi por, amikor levette.
Honnan lett volna? A háziasszony jeggyel jelölte meg, hogy meddig
jutottak, ha netalán félbehagyta volna a cseléd a portörlést. Máskor
„meglepték“ a fiatalasszonyt, de ugyan nem jött az zavarba. Olyan
kamrája volt, mint az édenkert. Csak lekötött három szál füstölt
kolbászt a rúdról, forró vízbe dobta, tormát reszeltetett. Aztán kivette
a pohárszékből a mindig készentartott édestésztákat és olyan vacsorát
rögtönzött a váratlan vendégeknek, hogy aki jobbat kíván, az hazudik.
Jöttek is gyakorta most már a nénik. „Végre van, ahová az ember néha
elmenjen.“ „Ez már talál a családba!“ Még a neve is. Nem is tűrte, hogy
kitekerjék, ő se sületlenkedett a férje nevével. Nem kínozta Imrét soha
semmivel. Igaz, hogy Imre néha szerette volna, ha több szükség van
reája. Ha este belefogóznék egy meleg kis kéz:
– Kísérj végig a folyosón, úgy félek!
Csakhogy nem félt ez az asszony semmitől.
Mikor émelyedni kezdett, akkor szakkönyveket hozatott, eljárt doktort,
vénasszonyt. Mint az óra, olyan pontosan élt rendelet szerint. A
végnélküli csipkék helyett most már rékliket kötött, fásli-szalagot:
egy, kettő… egy, kettő.
Két héttel a nagy esemény előtt már az utolsó szalag is be volt fűzve a
kis kelengyébe. Azután minden derendócia nélkül pompás fiúcskát szült.
Azt kívánt, az lett: az ilyen nagyszerű teremtés az Úristen dolgába is
bele tud szólani. Nem is folytatott olyan zöld beszédet, mint Cunci, aki
leánykáról ábrándozott, mert azt szebben lehet öltöztetni.
Hat hét mulva fényes keresztelőt csaptak Imrikének. Huszan ülték körül a
lakomát. Az asztalfőn a fiatal anya, a család ünnepeltje, balján a
pappal, jobbján Antónia nénivel, a keresztmamával. Ez gyermektelen,
gazdag konziliárusné volt. Brassóból, az asszony rokonságából.
Fogyott a sok nehéz étel, folyt a drága bor, egymást szégyenítették meg
a „tartalmas“ felköszöntők. A banda is felzendült a verandán, csupa
hivatlanul.
Szép hallgató nótákat húztak, a vidám ember szereti úgy távolból a
szomorúságot. Imre is jól beléjük hallgatózott. És úgy csodálkozott,
hogy ez mind érte van és az övéiért. Az elégedett, tisztes rokonság, a
jó mód, a vigalom… olyan furcsa volt ez, még mindig olyan hihetetlen.
Józéfa néni ábrándozott, de Johonka odasúgott a fiatalasszonynak s az
kapott a szón és továbbadta Imrének:
– Fizess fiam, sok lesz a mulatság ára, ha ilyen sokáig engeded, hogy
húzzák.
Imre felkelt és bement pénzért a hálószobába. Kitárta a vasszekrény
nehéz ajtaját és kihúzott egy fiókot. Gummiszállal átszorítva feküdt ott
a sok rendezett bankó, mellettük a pénztárkönyv és a ceruza. Milyen
pompás dolog ez, milyen zavarban is voltak egyszer Cuncival. Imre-napot
jött a banda megmuzsikálni és alig tudták a forintot a tükörfiókból,
mellényzsebből összevakargatni… Beh ijedten is nézett szegényke, hogy
nem tudják kiszurkolni. Mikor aztán megvolt az utolsó krajcár, átölelte
az ura vállát, táncra perdült vele:
– Hadd húzzák még, ne siess!
… Künt a banda már érezte, hogy illő lesz a frissbe fordulni. Abból is
már elzengett jó nehány, de a házi úr késett. Ilona asszony
nyugtalankodott: „Ez nem illik, rendetlenségre, szegénységre vall;
mintha keresni kellene nálunk a pénzt.“
Már mozdult, de Józéfa néni visszanyomta.
– Te csak maradj, fiam, nem illik felkelned.
Átment a nappalin, onnan nyílt a háló. A feléje szolgáló ajtó nyitva
volt. Imre nem hallotta meg, hogy valaki belépett.
Úgy maradt arccal a kasszára dőlve, a válla össze-össze rándult. –
Józéfa néni megérintette.
– Mi az, Imre fiam?
A férfi mozdult, de nem volt még ereje visszazökkenni a rendes
mivoltába. És most az egyszer életében igazán úgy szólt a nénihez,
mintha az anyjának mondaná, őszintén, gyámoltalanul, kicsordulva:
– Hagyjon el, Józéfa néni. – Én is voltam valaha boldog –
Az arca nedves volt és piros, még a kassza oldalán is fényes, földig
futó csíkok íródtak a könnytől.