A nyár nem tett jót Druzsiánnának. Az úrfi igazán elment most már.
Mihály gróf nem is igen hagyta Simonfáján időt tölteni, aminthogy
leveleivel is bennelakott, mióta Zéfi tánt a konfirmáció után valami
képtelenséget árulkodott be Mihály grófnak, egy nefelejcsbokrétával,
nemzetiszín szalaggal kifestett levélben, mit „alkalommal“ küldött ki
Simonfájára.
Druzsiánna megvilágosodott, elfehérült, mint a vas, ha minél jobban
izzik. Álomjárónak tetszett, nem aludt, nem evett, valami messziségbe
nézett.
Pólika néni volt az egyedüli, akihez át-átment. Az anya nem bánta már,
tegyen, amit akar, úgy kezdett fájni a szíve leánya pusztulásán.
Ki hitte volna, hogy az idő nem mindig orvosság, s hogy az ő leányának
nincs lelkiereje?
Egy napon Pólika néni komoly szóra vonta Dobokainét.
– Édes lelkem, Kalim, engedj meg, de sírba jut így a te Druzsiánnád.
– Hát mit tegyek, az Isten szerelmére? Hívjam Baricz kirólgust?
– Nem segít az, csak megijeszti az ilyen szívbéli bánatosokat. El
kellene vinni a leányt valamerre. Ne lássa ezt a helyet, ahol minden
arra az emberre emlékezteti…
– Tudtam én azt, hogy nem jó az ilyen úrfiakkal szóba állani! Ugye, hogy
nincs bár egy sor írása a szegénykém számára! Kell is neki magunkfajta
örökre! Igen, legyeskedni, minden helybe mással! Aztán a
mágnáskisasszonyok… Itt persze Druzsiánna volt a legszebb. De azután…
Pólika néni idáig zavartan lapult, – szokása ellenére. De most már
felpattant:
– Na, már az én keresztleányomnál szebbet a hercegkisasszonyok között se
kap az a… hogy verje meg az Isten!
Hirtelen elhallgatott, más vízre tért:
– Kali. Hallgass rám. Én azt mondom, engedd azt a leányt velem. Tudod,
jön az ősz, megyek Mokányiába, betakarítni holmit. Magammal vinném
Boicára, a lelkemet. Hátha jót tesz az az áldott havasi levegő…
A máskor sziklaerős anya ráborult a mozgékony kis Pólikára.
– Ahogy gondoljátok… ahogy ő akarja… Te Pólika, _azon nap_ óta senyved
egyre…
– Milyen nap óta?
– Jaj, Pólika… Nyár elején egyszer… mit mondom, egyszer. A fiam halála
napján. Csillagos estére jött haza. Meg voltam rémülve, hogy
veleszökött, vagy neki ment a Marosnak… Persze megréguláztam, pedig
megfogadtam azelőtt egy perccel, hogy én Istenem! csak még egyszer
életben lássam! Feladtam neki a leckét, ahogy mi hallottuk, hogy hát a
leánynak a disznócsordával kell egyszerre hazajönni… De olyan zavart
volt, mintha nem volna helyt az esze. A hajában száraz cserelevél, a
válla felett egy piros vércsepp. Mintha valaki vérző újjal érintette
volna. Nem akart felelni, hol volt, mit csinált, hogy mocskolta be a
drága konfirmációs köntösét. Makacskodott, hát én is kifogytam a
békességes tűrésemből és… konfirmált létére… de megütöttem. Egyszer…
kétszer… de az furcsa volt, hogy tűrte az a verést. Az arcát ütöttem…
Mintha csak jól esnék neki, szinte odatartotta a fejét, mikor
félbehagytam. S Istenem, Istenem, csak a javát akartam, hiszen csak
azért tartottam kordában, mert azt akartam, hogy a hajnalcsillagnál
fényesebb legyen… Aztán tudod, a biblia is azt mondja, aki az ő
gyermekét szereti, az megveri… S lelkem anyám úgy tartotta, hogy az anya
veréseitől gyarapszik a gyermek… S az enyém összement azóta, mint egy
kicsi kesztyű… Az… anyám sorsától féltem…
Pólika néni régen sírt már. Utoljára hangosan.
– Ne mondd, lelkem Kalim, mert megszakad a szívem. Hídd bé a drága
gyermeket, kérdjük meg, akar-é velem jönni?
Druzsiánna bejött, mint szép, fehér kísértet. Akart, mindent akart, amit
Pólika néni tanácsolt.
Egy hét mulva ökörszekérre ültek és elkocogtak Boicára, ahol Pólika
néninek anyai része volt, egy kis két szobás, tapaszos udvarház, néhány
mokány zsellér vagy harminc holdon. Elég messzi volt a városhoz, még
csak falu sem volt; szétszórva guhadtak a földből a gomba formájú
viskói. Lóháton jártak le népei a városba és egy szót se tudtak az urak
nyelvén.
Úgy novembertájt, mikor már a torma is ki van ásva, Pólika néni egy
hajnalban, rakott ökörszekér tetején, megérkezett. Nagyon jó híreket
hozott. Druzsiánna épül. Segített a szilvaszedésnél, szilvaíz főzésnél.
Ott volt a krumpliásásnál, kukoricafosztásnál. Most már azonban nem
mozdul ki a házból, mert nagyon erős a levegő. A kedve is jobb. Csak egy
baj van: nem akar hazajönni. Ő, (Pólika néni) eléhozta neki tegnap a
hazajövést, de csak sírt mint a záporeső. – Hát az anyját nem kívánja
látni? – Csókoltatja, s engedelmét kéri, hogy nem tud hazajönni.
Megszakadna a szíve. Meg aztán fáj neki az a verés is. Minek felizgatni.
Pólika kiköltözik hozzá télire, úgyis fonatni, szőtetni akar. Tavasszal
aztán visszajönnek.
Vissza is jöttek május közepére. – Most derült ki, milyen lecsperdi
perszóna ez a Vesmásné Csontt Apollónia. Hogy csak a szája jár
örökkétig. Druzsiánna semmit helyre nem jött, sőt a nagy fehérsége
szinte ijesztett. Vagy egy fél esztendeig lábon húzta, azután ágynak
esett. Fehérségébe hamúszín vegyült, és lett belőle szegény, mozdulni is
alig bíró, eleven csontváz. Mindennek fejébe az anyjától végkép
elidegenedett. Nem nézett vele soha szembe, igent-nemet szólt csak
hozzája. Félt tőle, vagy megutálta? Mikor egyszer álmában az anya
megcsókolta, felébredt és rémülten sírni kezdett. Dobokainé össze is
perelt Vesmásnéval, hogy ő forgatta ki leánya szeretetéből, azon a nehéz
télidőn, mikor lóháton se lehetett Boicát megközelíteni. – Vesmásné
nyelt és hallgatott.
Druzsiánna kihúzott még egy telet. Fehérborostyán hullásakor temették. –
Dobokainé először megvadult a fájdalomtól. Hónapokon át sírt és
éjszakánkint kifutott a temetőbe, a leánya sírjára. Aztán elnémult és
összement. Olyan volt, mint a magát sorvasztó, elrogyó rőzserakás. Régi,
rendes házatája zülleni kezdett. Kis vagyonkájával nem törődött. Miért?
– Lopták, csalták. Garmadákban rothadt a gyümölcs a kertben, a fák
alatt. Szép matróna külsejét az asszony koszladozni hagyta. Eljárt
szakadt köténnyel, frissítetlen főkötővel. Hát itt se gyógyított az idő.
Pedig két kerek esztendő múlt a Druzsiánna temetése után.
Pólika néni sírva beszélte a romlást mindenfelé.
Dobokainé aztán fogta magát egyszer, lefeküdt az ágyba és elküldött
Vesmásné után. Pedig elhültek volt egymástól, a Dobokainé sok
falángatózásai miatt. Hogy így, úgy, csak akinek soha se volt gyermeke,
csak attól telik ki az, ami Vesmásnétól kitelt…
– Póli… Te mégis, mindig jó voltál velünk… Megmondom én: nem akarok
tovább élni ezen a világon. Ne ijedj meg. Nem akarok én elkárhozni, mert
akkor odaát se találkozhatom a lelkem halottammal. (Nem is gondolt már a
többire, csak Druzsiánnára.) Máskép akarok én elpusztulni. Isten
kegyelméből. Épen azért kérlek tégedet, valamire. Menj el a tiszteletes
úrhoz, s kérd meg, könyörögjön érettem vasárnap. Hogy az a szent Úristen
könyörüljön egy nagy betegen – mert a lélek betegsége a legnagyobb
betegség – és vegye magához…
– Hát nem akarsz te élni semmi szín alatt, Kalim lelkem?
– Nem én többet ezen a világon. Mert látod, mindig egy van a lelkemben:
hogy olyan szigorúra fogtam, pedig hát most már tudom, mindent rá
kellett volna hagynom, mert Baricz kirólgus megmondta, hogy ne vádoljam
magamat, mi tette tönkre, mert így se, úgy se maradt volna meg… Én csak
nyomorgattam… Iszonyú dolog ez, hogy nincs mód, a halotton valamit
jóvátenni… Minek éljek én ekkora kereszttel, Krisztus urunk is elesett
alatta…
Pólika néni felhagyott a sírással. Gondolkozott egy kicsit. Pedig nem
volt kenyere a tünődés.
– Jól van, Kali. Még máma elmegyek a várba, mert zsendül a tavasz, s
holnap indulok Boicára veteményeztetni. Vasárnapra megrendelem a
könyörgést.
Következő vasárnap az egész templom sírva fakadt, oly szépen könyörgött
a nagypap:
„Uram“ mondta, „tedd a te kezedet az ő szívére, mert ha te csak
kisújjaddal érinted az emberi bűnös, beteg szívet: a paradicsom
virágainak balzsamával telik meg az…“
Kérdezgették zsebkendős pukéták megől a vénasszonyok: ugyan kiről lehet
szó?
Vesmásné aznap szürkehajnalon jött meg Mokányiából. Délutánig ki se
bújt. Tán ismét volt valami a rovásán Dobokainéval szemben? De nem, mert
délután átizent hozzája:
– Kali, lelkem, jere, mert nálad is betegebb vagyok.
Tudta, csak erre mozdul ki komaasszonya.
Dobokainé töpörödötten, árván, de sietősen jött be az udvarra, nyitott
be a középső házba. Hiába, hogy még szükség van rá, ez visszahozta
valamelyest az erejét.
– Mi az, mit ijesztesz te engem, mikor semmi bajod, a dívánban ülsz?
– Jobban vagyok már, de te ülj le Kali, fúdd ki magadat. Nagy szóm van
ma veled.
– Na, nekem is. Ma templom után vizitában volt nálam Reoli Pepi. Azt
mondta, a helyreálltomért imádkozott a pap… Mit csalafintáskodol? Nem
lehet bízni egy szavadban sem?
– A pap az Úristen akaratáért és nem a mi gyarló kívánságainkért
könyörög. Gyere most velem, az első házba.
Előrement és felnyitotta az ajtót… Egy karosszékben – furcsa, hogy
kerülhetett oda, – katrincás mokány menyecske ült, igazi havasi, még a
haja is a félfüle köré volt vastag varkocsban odakanyarintva. Különben
takaros fehérnép volt, s az ölében még takarosabb gyermeket tartott,
mintegy háromesztendőset.
– Tedd a földre, Vironyika.
A kicsi lecsúszott az ölből, de ijedten fogózott bele a katrincába.
– Kali… nézd jól meg azt a gyermeket.
Dobokainé úgy volt, mint aki viharba került és nem tudja, mi lesz vele.
Kínosan, mereven nézte a ragyogó fejet: angyalénak tetszett, akit látott
koporsóba, földbe téve és aki hihetetlen csodából visszareppent az
égből.
– Kihez hasonlít…?
Gyötrelmes jaj:
– Druzsiánnám…
– Na látod Kali. Ez a kicsi leány a Druzsiánnáé. A te unokád… Ne nézz
rám, mintha bolond volnék… Lelkem, el ne szédülj…
Leültette egy karosszékbe a holtraváló asszonyt, ki szemét is eltakarta,
mintha attól félne, hogy megvakul. Gyehennatűzbe, vagy felkelő napba
látott?
Pillanatig hallgatott Vesmásné, aztán a tőle telhető higgadtsággal szólt
tovább:
– Igazat beszélek. Most már tudod, miért imádkoztattam a gyógyulásodért.
Nem mondhatod többet, hogy nincs kiért élj és hogy sohase engesztelheted
ki Druzsiánna lányodat. Légy anyja a gyermekének…
Vesmásné felvette s a hidegrázva reszkető anyának ölébe tette a kicsit.
Mintegy álomban, mintegy tébolyultan nyúlt az utána… Belekapaszkodott,
mint fulladó a vízre hajló vadrózsagallyba, mely sebez is és mégis:
élet. Nem merte nézni a gyermeket, csak a puha kicsi, meleg kicsi
valóságát érezte, a havasillatú, ropogóshúsú friss tagjait… Mintha szíve
helyett szívet tettek volna kebelébe.
Félkézzel a kicsit fogta, fejét beléjefúrta, másik kezével Pólika kezébe
fogózott.
– Kalim lelkem… hallgass meg csak… Nagy bűnösök voltunk mi a te lányod
dolgában. Te üldözted, én kerítettem őket… S a mi fekete bűnünkért Isten
a legnagyobb jóval szégyenített meg… Mert tudod lelkem, most szinte azt
hiszem, ennek így kellett jönni… Druzsiánna a halálé volt, születése
óta… Szedett szőlő volnál te most, a gyermek nélkül… Hogy lányod helyett
lányod legyen, nagy nyomorúságok kerülőjét járatta veled az a fentvaló
Úristen…
Az anya könnyei bővül hullottak a gyermek szép, síma gesztenyeszín
hajába. Mintha szárító, puha selyemkeszkenyőbe.
De Vesmásné utolsó szavainál felpillantott, körülnézett, keresett
valamit. Egy képet, amelyen sápadtan ragyogott a tavaszelői nap.
Törékeny leányt ábrázolt az, konfirmációs ruhában, kezében imakönyv,
emléklap, homlokán gyógyíthatatlan két szenvedés koronája.
Az anya felkelt s karján a szorosrafogott gyermekkel eliberogyott a
képnek. Mint tél oszoltán az újból forrni kezdő bor sikoltva tépi fel a
pecsétet: zokogva hördült ki belőle a szó:
– És én téged megütöttelek! Én téged megütöttelek!