Rezescsákósok fáklyákkal világítottak a főhadnagy arcába.
– Verzeihung.
Már indultak is sebesen a piacnak. Ott kereszteztek egy másik fáklyás
csoportot.
A főhadnagy fejet csóvált. Elég lehetett volna már.
A Magyar-utca közepetáján megállott saját telke előtt. Két szobán és a
konyhán kívül minden beszakadt volt a tűztől. De már az utcára volt
halmozva a tégla, a cserép, amivel kitatarozza. Maholnap hely kell a
fiataloknak. Ha ugyan nem csak Klaudina kiböjtöléséig jött vissza
Apfler, svalizsérból zsandárfőhadnaggyá változva, és ha nem az a terve,
hogy messze nagy városba kérezkedjék majd, ahol mutogatni, ragyogtatni
lehet egy ilyen asszonyt.
Benyomta a deszkából tákolt kaput és belülről gondosan visszazárta. A
gángablak párkányáról olajmécses szűrte, mint beteg szem, a fényét.
Mégis, majdnem egészen sötét volt a gáng túlsó vége, ahol a kidomborodó
pincefeljárat és a fal között egy kis függönnyel kerített kamra volt,
benne az asszonyok ruhatartó sifonérja.
– Édesapám?
Klaudina szobája küszöbén állott, köszönt és visszafordult, megnyugtatni
anyját, hogy az apa jött meg.
A főhadnagy ismerte a felesége esti félelmeit, most azonban jómagát is
megállította valami. Tisztán hallotta, hogy a gáng végében fojtott szó
hívta.
Pár lépést tett a függönyig, félrehúzta. Érezte, hogy valakivel
szembekerült. Teljes sötétben voltak és olyan szűkön, hogy majdnem
érintette arc az arcot.
A főhadnagy két kézzel marokra fogta az idegen két kezét, hogy
tehetetlenné tegye. Sokan gyűlölik őt, tudta.
– Ki van itt? – súgta rekedten, nehogy a nőket megrémítse.
– Krizbai.
A szorító kézkapocs meglazult.
– … Miklós?
– Krizbai Miklós, igen.
– Fiam, te… jurátus úr!
– Nincs semmi rangom… Általában Senki vagyok… E percben: menekülő.
– A fáklyás zsandárok…?
– Engem vadásznak.
– Mit akar itt?
– Menedéket.
– Nálam?
– Az egyetlennél, aki adhat e városban.
– Bárki elrejtené.
– Egyedül itt nem keresnek. Császári ház.
– Nem fél, éppen azért?
– Mitől?
– Hogy itt bűn az, ami másutt irgalom.
– Nem félek.
– Hogy meri így megsérteni a hivatalnoki becsületem?
– Ön nemcsak császári hivatalnok. Hanem magyar is.
– A magyarember jó alattvaló.
– Jobb embernek, mint alattvalónak.
– Kötelességem kiadni Önt.
– Magyarember a kutyát sem bántja, ha hozzámenekül.
– Tartozom császáromnak.
– Az Istennek nagyobbal tartozik.
– Tudja-é, hogy miért quietáltam?
– A liberális polgárok eltörték a lábát, mert az utcán megjegyzést tett
a tüntetésekre.
– És tőlem kér irgalmat… a deákság hajdani vezér-liberálisa?
– … A praeceptor, aki az Ön nagybeteg gyermekét annyiszor megkacagtatta.
– Ágnes… kicsi Ágnesem…
– Ön nem fog kiadni engem… legfeljebb kikerget a házából és sorsomra
hagy. De ha innen most kilépek – elvesztem.
– Mit akar hát?
– Tartson itt hajnalig.
– Két szobánk maradt. Cselédünk van…
– Pincében, kútban, hombárban… Óh, mihez vagyunk mi szokva!
– S hajnalban?
– Átöltöztet… maszkíroz…
– Hasztalan. Minden út el lesz állva.
– Vezesse félre a zsandárokat.
– Mit mer kiejteni?
– Enélkül hiába rejt el.
Pillanatnyi dermedt hallgatás. A főhadnagy hangosan – a menekülő nem is
lélekzik.
– … Nyomában voltak…?
– Majdnem elfogtak.
– Kicsoda?
– Egy zsandárőrmester… szász ember, idevaló.
– Hol?
– Miriszlón innen, a Göblöhömben.
– Felismerték vagy csak gyanúsnak találták?
– Nem tudom.
A gángra fénykéve ömlött, a fényben Klaudina ment végig a gángon. A két
férfi önkénytelen átfogta egymást, nehogy megmukkanjanak.
A sötét újból rájuk nőtt.
– A kezét valamire, Krizbai.
A főhadnagy erősen eldurvult, cserepes tenyér szorítását érezte. És
mintha a kéznek két újja rongyban volna.
– Ebben a házban senki meg nem sejtheti, hogy Ön kicsoda!
Egy percre elakadt a menekülő lélekzete, tán a feje is lejjebb esett.
Miyen jó, hogy sötétben vannak. Hogy éppen hallgatni kell. Mert a
hajadon ismét elment előttük, visszatért a konyhából.
A városfőhadnagy egy-két pillanatig még töprengett, de már erre alig
volt ideje. Az udvar piros, gőzös fényt kapott az utca felől.
– Ne mozduljon – szólt sebesen, azután kiugrott a függöny mögül és az
asszonyoknál termett.
– Be vannak téve az utcára a fatáblák?
– Be, édesapám… mi az?
– Semmi… semmi… Engedelem!
Vállon fogta a két asszonyt és arccal a falnak fordította.
– Nehogy megmozduljatok.
A gángon már hallatszott, hogy zörgetik a kaput. Kézen fogva ragadta be
a menekülőt a szobába. Feltépte a kéményajtót. Krizbai szó nélkül is
értett. Már nem is volt sehol, már a kéményajtó is be volt téve, csak a
lehulló korom pergése hallatszott, csak a keze tapogása, ahogy
felkapaszkodott a kürtőn.
Czinege kikiáltott a szolgálónak, hogy kaput nyisson.
– Vizet a szoba-kemencébe! – Utasította Klaudinát.
Apfler zsandárfőhadnagy jött, két fáklyással. Már a gángon előadta
kérését. Magyar szövegezés és a városi magyar hajdúk kellenek.
Lármadobszó mellett akarja az őrnagy kikiáltatni, mi büntetés vár arra,
aki az üldözöttet befogadja vagy bármimódon megsegíti, és milyen jutalom
a kiszolgáltatóra vagy nyomravezetőre.
Apfler azután Klaudina szobájának küszöbéig lépett és onnan szalutált a
hölgyeknek.
– Kisztihand.
Az anya a kelméket fogdosta össze, Klaudina tüzes vaskanálon
levendula-szeszben eltett rózsabimbót égetett füstölőnek. Illatos fehér
felhőben, boldognak tetsző háziasságban tettek-vettek.
– Köszönd meg a születésnapi bouquet-t, súgta az anya Klaudinának.
Klaudina engedelmeskedett.
– Köszönöm Eugène, a szíves figyelmet.
– Mi szépben foglalatoskodnak a hölgyek?
– Éppen ruhát választottunk.
– Áh, ez fontos ügy…
Mintha kellemes zavarba jött volna.
Az apa Klaudina elé állott:
– Egy zsebkendőt, fiam.
Míg átvette:
– Rágondolni se merjetek, ami történt! –
Az utcán Czinege megkérdezte:
– Haramia?
– Rebellis. Őrmesterem megesküdött, hogy felismerte. Csak egy pillantást
vethetett ugyan arcába, mert ahogy rákiáltott, lefutott a Göblöhöm árkán
a gazba.
– Az őrmester honnan ismeri?
– Itt volt diák… Később is látta, mint honvédtisztet. Ha csakugyan ő az,
akit gondol, jó fogást csinálunk.
– Neve?
– Krizbai. Rég keresik, listán van. Torda óta nyomában vagyunk.
Hirtelen észbekapott:
– Megálljunk csak… Alighanem én is ismerem. Csak nem az, akivel bálokat
rendeztünk –
Elhallgatott, az arca el is komorodott. Nehezen szánta magát a szóra:
– De, ha úgy is volna… kötelesség.
Czinege most érezte csak, hogy az egész testén elömlő jéghideg felenged
különös, ellenszegülő forróságba.
– Hátha be se jött a városba? Mehetett Csombordnak, Apahidának.
– A Tordai-úton nem futott keresztül.
– Egy ember eltéveszthette szem elől a tengernyi gyomban.
– Csakhogy az őrmester végigkergette a Hosszún, s a Kápolnán át a
Milotay-kertig követte. Ott zörögni hallotta a bokrokat és utánalőtt a
borostyánba.
– S aztán?
– Mikor odaért, a serkedő füvön pár csepp vért talált. Onnan pedig
csakis a Magyar-utcai kerteknek vehette magát.
– Vagy az Őrhegynek…
A városháza elé értek; a kancellista még dolgozott. A gyertyafény
kiszűrődött a kőgrádicsra. Apfler egy rongynak látszó zsebkendőt vont ki
mundérja zsebéből. Széjjelrázta. Rózsaalakú, piros foltok festették azt,
közben sár is pergett le róla.
– Mi ez?
– Ezzel törölte fel a vért a sáros fűről, hogy megmutassa.
Czinege sok vért látott már. És most mégis: gyermekkorának irtózata
lepte meg. A piszkos zsebkendőbe szívódott, tiszta vér láttán valami
jutott eszébe, amit a bibliában az ártatlanok kiontott véréről tanult.