Csak felülkerekedtek. Kint, az országszéles csatamezőn. Bent, a
szívfenekén régen elbuktak… akkor, amikor Klaudina titkos cserében
háromszínű kokárdát adott egy csákó mellől nyujtott rózsaszálért.
„Nefelejtsrózsa“ volt akkor a neve az ilyen emlékvirágnak.
… Lehajolt a kelme után, leült vele a lócára, térdére simította, szokni
próbált hozzája.
– Hálátlanság a gyászruhám…
Mélyen, keserűen érezte ezt. Szülein kívül egy embert tudott csak, akit
valamivel még megajándékozhatott. Egyéb érzéseit elrabolta, elfecsérelte
a végzet. Testvéri gyöngédsége a menekülésben elhalt Kicsi-Ágnessel
feküdt egy koporsóban, szerelmét a kokárda alatt lobogó szív ragadta
Isten tudja, hová – csak a csöndes hála él még benne és az annak jár ki,
aki a legnagyobb jót tette velük.
Akkora jót, hogy mikor a menekülés után Kolozsvárt viszontlátták
egymást, Kicsi-Ágnes ezzel fogadta:
– Nem remis többé, Klaudina! Én és az Isten választottunk neked!
Igen, minden nékiek ítéltetett: a diadal, a föld, és ő is… a „honleány“.
Klaudina felállott, a szégyen égette. Jól tudta, hogy leánybarátnéi
közül egyse indult volna meg – még az utcán sem – egy császári tiszttel,
hát még zsandárral! Óh, de azok közül egyiket sem kötötte el a sors
olyan adósságlevéllel, mint őket. Egyikért sem szökött meg Losenau
alezredes parancsa ellenére egy császári tiszt az obrázsai táborból,
hogy mentőangyalnak érkezzék…
Mégis: – Nem a császár emberei hozták fejükre a vészt?
Apja azt mondta, minden a rebellióra megy vissza. Az éljent ordítozó
mesterifjakra, a bőrükben nem férő diákokra, a másföldjét kiosztó,
másjobbágyát felszabadító prókátor-basáskodásra… Ők idézték fel a
háborúságot. És a háború nem válogat az áldozatokban.
Hogy döntsön ő benne, ki itt a hibás, mikor a férfiak sem tudják. Ő csak
egyet tud: hogy megég a keze, ha kinyujtja elégetni a kokárdát, a
nefelejtsrózsát, az önként bevonuló jurátusok daguerrotypjét… mind a
kincset, amit a halálban sem felejtett, amit a szívén mentett meg a
futáskor.
Pedig el kell égetnie, ha kedves a húga emléke, az apja állása, ha
tiszteli önmagát és másra való gondolás nélkül akar a templomba menni
esküvőre.
El kell égetnie mindent, ami tűzhalált tud halni, és ami nem tud?…
Körülnézett, mintha félne és feltűrte a ruhaújját. Felsőkarjára a könyök
fölé széles vaspánt volt kapcsolva. Ugyanolyan, amilyet más hölgyek
mostanában a csuklójukon hordtak. Nagy elgyűrűződés volt ez. Rabbal,
halottal, vagy ennél is többel: a legszentebb gyásszal, fájdalommal.
Elnézte a bilincset, aztán lassan leeresztette a ruhája újját reája.
Mi lesz a titkos, neki kétszeresen tilos ékszerrel? Ez meg nem ég.
Mint a cövek, állt a szoba közepén, úgy töprengett. Ugyanazt érezte,
amit Ágnes halálvergődése felett. Most a „honleány“-t kellett eltemetni.
Csakhogy, úgy tetszett, ez keményebb haldokló, kegyetlenül viaskodik.
– Hogy néz majd a templomban reád az öreg Juliusz néni… akinek fiát…
kötéllel… Patkós Simonné… Az ura Spielbergben… És mind a többi, akikkel
egyszerre vette Kolozsvárt a ternót, hogy szülővárosukat gyászolva
fekete processzióban vonuljanak a menedéket adó kollégiumból a
Farkas-utcai nagytemplomba… Akikkel ő tépést vitt a Redoutba, mikor azok
a megvarrt „kommiszt“ szolgáltatták be. Hiszen már akkor volt, aki sanda
szemmel nézett rája. Aki elsajnálta tőle az ilyen örömös szókat, hogy
Piski, Nagyszeben. Senkisem tudta, hogy leste pedig ő a beszédet a 11-ik
zászlóalj minden lépéséről…
Szegény, alázatos koldusa volt ő a honleányi örömünnepeknek. Aztán néma,
jajnyelő ünneprontója. Mert apja sötéten szólt egy győzelmi
kivilágításkor:
– Ezeket a gyertyákat az északi szél fogja kifújni.
Attól kezdve nehéz bűntudatban ült az örvendezők között. Hogy ilyen
titkot tudhatott meg az apjától.
Az apjától, a quietált császári huszárkapitánytól, aki nem engedte meg
leányának, hogy honvédfehérneműt varrjon.
– Tépés: az keresztyéni kötelesség. A kommiszvarrás a rebellió
támogatása.
Aki hangosan, keserű elégtételben kacagott fel Világos után:
– Sokat akar a szarka…!
… Azon a vasárnapon egy öreg polgárné a templom előtt fölfenyegetett az
égre:
– Te is az ő pártjukon vagy, Öregisten!
És három fiáért viselt gyászával visszafordult a templomajtóból.
„Te is az ő pártjukon vagy…“
Nehéz, kegyetlen ige, ami mégis, mintha az ő fogalmazni gyáva lelkéből
szakadt volna ki.
– És azért, mert az Ég amazokat vette tenyérre, te is –
Hallotta újból az anyja szavát:
– Ki is venne el más, mint császári, téged? S kinek is adná Czinege
István városfőhadnagy a leányát? A rebellisek mind földönfutók, se föld,
se tisztség.
Néma daccal vitázott most:
– És én ezért… adjam egy császárinak az életemet, a szívemet?
Tiltón mozdult.
– A szívemet nem!
Sírt. Félredobta a meggyszínű kázsmért, felvett egy vadgalambszínűt.
Félgyászt.
– Az életem egyé, a szívem másé. Kétszínű köntöst, félgyászt veszek
magamra. Kétszínű leszek egész a sírig.
Anyja jött be.
– Gyujts gyertyára, fiam, egész sötétben vagy. Választottál?
– Választottam, édesanyám. A vadgalambszínűt.
A gyertyához látott.
– Sápasztani fog. Úgyis halovány vagy. Hanem hát illik, átmenetnek.
– Kérem szépen édesanyám, segítsen összefogni a kelméket.
– Nézz ki fiam egyszer, jön-e már a házaló. Ez aztán jó vásárt csinál.
Talán-talán megnyílik már egy valamirevaló singes bolt is. Rettenetes,
hogy így ne jussunk portékához. Apád tyúkkal, kaláccsal csalogatja ide
az örményeket.
Klaudina az ablakhoz állt. Ember nem járt kint. Csak a házak rémei
lettek ijesztőbbek a homályban. És mégis gyorsabban fordult meg:
– Jött valaki. A gángajtó csattant.
Vette a karosgyertyatartót és kivilágított. Megrázta a fejét: „Senki“.
Betette az ajtót, de a szoba közepén megtorpant: mintha lépteket
neszelne. Kezében reszkettek a gyertyák sárga lángnyelvei.
Anyja magához vonta a lócára. A hangja elrekedt:
– Ne rémíts… Tudod, hogy félek… hogy mindenki fél itt esténként… azóta…
– Én nem. Óh, ha visszajönnének a holtak!…
… Az apa nem jöhetett.
A városkancellárián most summázta mégegyszer a mondanivalóját:
– Ha sem a gazda, sem egyetlen családtagja nem kerül elő, a termés
negyede a városé, az ingyen vetőmag fejében. Ha a tulajdonos előkerül,
úgy féltermés az övé, fél a megművelőé – a város lemond minden igényről
a megtérő polgár feletti örömében.
A gazdátlan telkek megművelésére jelentkezett polgárok lassan
kihúzódtak. Meg voltak elégedve, szinte meghatva. Ez hallatszott a
tisztességgel ejtett köszönéseken, az ühmgetésen, ahogy a kőgrádicson
lekanyarogva összetanakodtak.
A városfőhadnagy még meghagyta a kancellistának, hogy munka végeztével
térképet, terveket, listákat gondosan zárjon el az iratos almáriumba.
Azután felállott, felvette civilköpenyegét. Mindig civilben járt, mióta
egy rémes napon semmit sem segített nekik a császári uniformis. Vagy tán
úgy érezte, hogy a meggyötört polgárság inkább szenvedheti őt és inkább
bírható rá, hogy szolgálja saját javát, ha nem sérti a szemét a keserű
emlékezetű habitussal.
A kancellista gyertyával világított utána a lépcsőre.
Kint az este már fekete kezet tett a városra. Csak itt-ott szűrődött
soványka fény az épenmaradt szobák ablakaiból.