Egy rothadt-meggyszín kázsmért választott ki az újmódi, fínom kelmék
halmazából és a két ablak közötti tükörhöz lépett. Gyászruháját
eltakarta vele, az arcához próbálta a színt. Kezét leejtette, a kelme
lecsúszott a földre. Két sebesen támadt könnycseppen keresztül kivetette
tekintetét a didergetős alkonyatban elmálló utcaképbe.
A füstmocskos házcsonkokon, a kaputlan küszöbökön nőtt öles burjánon
csak az nem ijedt meg, aki már szomorúbb képeket is látott, vagy még
szomorúbb dolgokat hordott magában.
… Levetni a feketét, amikor a multból ez az egyetlen, ami megmaradt? Nem
moccan-é meg kicsi testvére a gyaluforgácsderékaljon? A mészgödörbe
hordott négyszáznak csontálla nem csattan össze vádra? Hát az, akiről
nem tudja: halott-é, rab-é, vagy csak elfelejtette őt – és akit éppen
azért három rend feketében szeretne holtiglan meggyászolni?
– Ez mind a multé – mondta anyja az imént, mikor ő még nem akarta azt
sem, hogy a házaló belépjen és a kelméket kibontsa.
– Ide s tova elmátkásodol, csak nem fogod feketében húzni fel a gyűrűt.
Szegény lelkem Ágnesemnek megváltás volt a halál s még az elpusztultak
leányai közül is van, aki levetette már a gyászt.
– És a város, anyám?
– Hiszen te vagy a tudója, mi mindent tett már apád érette. Neked van a
legtöbb jussod, hogy vigasztalódj rajta.
– És az, akiről még azt sem tudom…
Elhallgatott, mert nem szerette, hogy a hangján hallszódjék a belső
zokogás. Anyja szigorú jósággal szólt rá:
– A te gyászköntösöd már hálátlanság az élőkhöz. Akik a tenyerükön
hordanak…
… Hiszen ha valaki látta volna meghalni. Ha maga, ha más olvasta volna
nevét a foglyok listájában. Ha hűtlenségének vette volna hírét, ha
bujdosásból izent volna.
Kijárná a szabadságát, megvárná, utána bujdosnék – vagy hamvadt szívvel,
nyugtató kötelességből adná kezét a másiknak… De másfél év mult és semmi
jeladás. Egyetlen kósza hír – hazatért közvitéz hozta –, és annak is
csak rémlett: hogy kolerásan kikérték Vécsey táborából. Meghalt, mi
történt volna egyéb véle… De a szív, ha szeret, nem hisz a halálban.
Lélekemésztő váddal engedelmeskedik így, temeti el a multat. Azt a
multat, amely több volt szerelemnél: bűvösszép újvilág volt, új nappal,
holddal és csillagokkal. Új szívvel, az új csillagok alatt…
Ki lopta őt be abba a világba?
Daróckabátos, vitézkötéses székely szolgadiák, forróbeszédű,
messzitekintetű. A sánta Kicsi-Ágnest tanította kátéra, egyszeregyre.
Később aztán, leckén kívül, egy történelem-könyvet is hozott. És közben
beplántált a házba egy csomó új szót, amit itt addig sohasem ejtettek…
Egyen fel is kacagott az apjuk: honleány…
Pedig ezen nem volt mit kacagni: ez volt a jeligeszó, a titkos új
világba, ahol magasztos méltóságot lelt a szűkös-hivatású asszonyi élet.
De az apa legyintett:
– A „hon“ a férfiak dolga.
Évek multak: egy báli estén, a tükrös toalett-asztalon élethalálharcot
vívott két csipkemansettás brust-bouquet. Símaképű, szőke svalizsér
küldte az egyiket, a másikat a keménykötésű, bajuszos jurátussá fejlett
hajdani kis praeceptor. És ő egyiket sem tűzte fel. A svalizsért nem
volt szabad – a jurátust nem akarta, nem tudta megsérteni.
– Remis… mosolygott a halvány Ágneske a lócáról, ahonnan végignézte
Klaudinának édes izgalomban folyó készülődését.
Azon a télen egyfelől cifra uniformisok, másfelől fekete tógák szegték
az életet… és azon a tavaszon már több volt, mint féltékenység, ahogy
svalizsér és jurátus egymásba fúrta a tekintetét…
Először a lelkek gyúltak meg, aztán a házak… Azután… csak a cifra
uniformisok tértek vissza a halálos pusztulásból alig éledő városba.