Feri. – Hogy én megszűntem közönbösnek lenni? Nagyon is összefügg ezzel,
mert én tulajdonképpen ekkor láttam magát először, legalább is, ekkor
néztem meg magát először érdeme szerint. Az arcza lángolt; az orrczimpái
remegtek; a szeme villogott, ragyogott… Huh, be szép volt! Nem is
képzeli, hogy milyen szép volt! Nyomban beleszerettem magába. Vagy, hogy
minden túlzás nélkül beszéljek, a legtökéletesebb nyiltsággal, a
legteljesebb őszinteséggel: attól fogva egész nap maga járt az eszemben.
És később is minduntalan arra kellett gondolnom: milyen gyönyörü lehet
maga akkor…
Elza. – Mikor? Csak ki vele!
Feri. – Nos, akkor… ha talán mégis vannak olykor szerelmes gondolatai!
Elza. – Szóval maga egy húron pendül Bokrossal!
Feri. – Ohó, nagy különbség van köztünk!… Mert én csak akkor mondok
ilyeneket, a mikor felhatalmazott rá, sőt kötelességemmé tette a
nyiltságot. Különben, ha folyton a teljes igazságot kell beszélnem:
akkor is gyanakodtam, és most is gyanakszom, hogy kegyelmesebb lett
volna a kis Bokroshoz, ha ez véletlenül másféle alak.
Elza. – Magának Apollónak is megmondtam volna, hogy nem szeretem a nagy
társaságban való illetlenkedést. Azt megengedem, hogy a kis Bokros
különben is a begyemben volt. Egy nyomorult kis nem tudom micsoda, a
kinek minden vagyona és minden jótulajdonsága egy pár tiszta ingből áll,
s a ki társadalmi pozicziót, partit vagy nem tudom mit akar szerezni
tisztára a szemtelenséggel, mert a szemtelenséghez még csak elméssége
sincsen!… És hogy ha még úgy szomjaznám is a kétértelmüségeket… tegyük
fel, hogy iszonyuan meg volnék szorulva e tekintetben… pedig öt
forintért annyi kétértelmüséget olvashatok, a mennyit akarok… már az
igaz, hogy a kis Bokros volna az utolsó ember, a kinek az efféle
bizalmasságot megengedném!… Mit akar?! Egy ember, a ki selypesen mondja
el a kétértelmüségeit!… Ne is beszéljünk az istenadtáról! De maga
csalódik, ha azt hiszi, hogy másnak nem mondtam volna oda. Akárki
megkaphatta volna tőlem ugyanezt, a ki úgy viselkedik, mint ez a kis
pikáns. Például maga is, pedig magát mindig szíveltem. De isten látja
lelkemet, lehet akármennyi hibám, sőt lehetnek olyan gondolataim is, a
melyeket a gyóntatómnak se mondok meg, de az a hiba nincs meg bennem, a
mi sok asszonyismerősömben, hogy tudniillik közönség ide, közönség oda,
ők bizony nem restellik elárulni, akár egy egész piacz előtt se,
akármilyen vidám és akármilyen merész gondolatukat. Arra nem merek
megesküdni, hogy soha senki előtt se fogok kiejteni ártatlanabb
illetlenségeket, és arra még kevésbbé, hogy soha senkinek az
illetlenségeit se fogom meghallgatni, de ilyen ember csak egy lesz, és
ez is csak a legnagyobb titokban érheti el ezt a szerencsét, miután az
anyakönyvvezető és a püspök előtt velem szemben a legsúlyosabb
kötelezettségeket vállalta magára, ezért a kis bizalmasságért. Másvalaki
előtt, pláne egy harmadik személy jelenlétében beszélni efféléről, vagy
hallgatni efféléket!… fuj, erre a perverzitásra nincsen bennem semmi
hajlandóság!
Feri. – És lássa, mikor megbántott szemérmessége erre a kitörésre
ragadta, nekem is, a többieknek is, mindenfélére kellett gondolnunk,
arra a mindenfélére, a miről Bokros beszélt… Sőt többet mondok. Mert a
teljes igazság az, hogy: éppen ez keltette fel az érdeklődésemet…
Elza. – Vagyis irányomban való jobb hajlandóságait éppen annak
tulajdoníthatom, hogy akkor, velem kapcsolatban, mindenfélére kellett
gondolnia?!… Köszönöm szépen! Igazán megszégyenít. Most már belátom,
hogy kifakadásom nemcsak illetlen, hanem ostoba is volt… hogy nem ez
lett volna az eljárás, hanem ott hagyni a kis pajzánt, az első szóra…
ebben az esetben persze nem lett volna szükség semmiféle kifakadásra.
Feri. – Néha a rosszból is származhatik jó. Lehet, hogy ez a kifakadás
hiba volt; de eszem ágában sincs, hogy hibáztassam, mert ez rám nézve
áldásossá vált.
Elza. – Ne folytassa. Már kezdek félni a tökéletes nyiltságtól.
Feri. – Nincs miért. Igaz, hogy az első gondolatom az volt: »Nini,
milyen szép ez a kis lány!… és még milyen szép lehet akkor!… még csak
akkor lesz igazán szép, a mikor csókolni, ölelni fogja azt, a kit
szeret!…« De a hogy ez a gondolat akaratom ellenére is egyre jobban,
egyre gyakrabban foglalkoztatott, lassankint eszembe jutott sok minden
egyéb. Hogy maga tulajdonképpen nagyon okos és nagyon jó kis lány… hogy
milyen derék és édes dolog volna, ha ezt a szép, okos, jó kis lányt én
vehetném el feleségül, s a többi, s a többi.
Elza. – Mit satöbbizik?! Hisz most kezd okosan beszélni!
Feri. – Elég az hozzá, ettől fogva már gyorsan ment a dolog. Nemsokára
észrevettem, hogy egy kicsit meg vagyok gabalyodva, és mikor ezt
megállapítottam, akkor már csak egy lépés volt addig az elhatározásig,
hogy a szerencsémet nem fogom elszalasztani. A rögeszme hihetetlenül
hamar fejlődött ki bennem. A többit tudja. És még csak annyit mondok,
teljes nyiltsággal és teljes komolysággal, hogy meglehet, magának van
igaza… meglehet, hogy az, a mit maga iránt érzek, nem az a bizonyos
szerelem, a melyről a költők beszélnek… meglehet, ez csak vonzódás,
szeretet, becsülés, és rezon, a mint maga magyarázza, nem bánom; de az
bizonyos, hogy okosabb dolgot nem tudok elképzelni, mint a mi
házasságunkat, és semmiféle okos dolgot nem lehet jobban kivánni, mint
én kivánom, hogy bár csak túl volnánk már ezen a hónapon!
Elza. – Az epilóg kibékit a bevezetéssel.
Feri. – De most magán a sor.
Elza. – Hogyhogy?
Feri. – Most már magának kell elmondania, minek köszönhetem, hogy
rögeszmémnek sikerült megtörnie a maga közönbösségét? Hogy is mondta?
Valami kis esemény idézte elő ezt az örvendetes változást? Vagy valami
lassu átalakulásnak tulajdoníthatom? Talán maga se tudja? De egész
őszintén feleljen!
Elza. – Nyiltságért nyiltság. Igenis, valami kis esemény. Mikor maga,
nem csekély meglepetésemre, hosszu közönbösség után egyszerre csak
udvarolni kezdett nekem, akkor… akkor már nem volt egészen közönbös
előttem… minden túlzás nélkül, a legtökéletesebb józansággal szólva: már
felkeltette a figyelmemet.
Feri. – És ez a kis esemény?
Elza. – Németujlakon történt, akkor, mikor Blanka szépművészeti
akadémiát csinált a házunkból, s maga nem tudom melyik költőnő vagy
művésznő kedvéért tisztelt meg bennünket a látogatásával. Ne bámuljon
úgy! Semmi különös nem történt. Egyszer Héthársynéval vitatkozott. Arról
volt szó, hogy a házasságban ajánlatos-e a tökéletes nyiltság, vagy
okosabb, ha a férj egy bűvös kört von a lelke köré, a hová az asszonynak
sohase szabad belépnie… szóval nem adja ki magát egészen a feleségének,
bizonyos »diskrécziót« őriz meg a házasságban, mint a hogy a mai
hétköznapi filozófusok mondják. Maga talán csak véletlenül, mert éppen
ez jutott az eszébe, valami olyanformát talált mondani, hogy maga csak
azt a házasságot tartja boldognak, a melyben az asszony a kedvese is a
férjének, sőt egyszersmind egyetlen pajtása. Így mondta?
Feri. – Így.
Elza. – Akkor néztem meg magát először.
Feri. – Helyeselte a nézetemet? Vagy megbotránkozott rajta?
Elza. – Azt most nem mondom meg. Majd egy hónap mulva.
Feri. – És a teljes őszinteség?
Elza. – Nőtől teljes őszinteséget követelni! Ne tettesse magát olyan
naivnak! Ezt csak egy három napos asszonytól lehet kivánni; azt hiszem,
attól se mindig. A kérdés csak az, hogy most is vallja-e ezt a nézetet?
Feri. – Most is vallom. De leszögezem, hogy maga engem már a teljes
nyiltság ünnepén is becsapott.
Elza. – Ez természet rendje, Feri. A gyöngébb védekezése az ellen, hogy
az erősebb vissza ne éljen a hatalmával. Természetes, tehát becsületes
dolog. A baj csak az volna, ha maga csapna be engem.
Feri. – Rajta leszek, hogy ne csapjam be.
Elza. – Ez egészen becsületes igéret. Ó, istenem, olyan becsületesek,
olyan okosak, és olyan szerencsések vagyunk! És ez a házasság oly
megdöbbentően becsületes, okos és szerencsés dolog volna! Éppen ez az, a
mi a legnagyobb aggodalmakat kelti bennem.
Feri. – Ezeket az aggodalmakat, szavamra, nem értem.
Elza. – Tudja, egy idő óta, olyan szerencsésnek érzem magamat, bogy
iszonyuan meg vagyok ijedve. A Polykrates sorsától félek… tanulta maga a
Polykrates gyűrűjét? Hát ez az. Minden olyan jól megy, hogy remegek,
hátha közbejön valami?! De mi jönne közbe, nem igaz? Mind a kettőnk
családja örül ennek a házasságnak… az én szüleim boldogok. Hogyne! Végre
egy kifogástalan kérő. Ha nem is mágnás, de régi patriczius családból
való; úriember, vagyonos, fiatal, kedves. Valósággal szerelmesek magába.
Mi jönne közbe kívülről? Nem képzelem. És mi jöhetne közbe – közöttünk?
Ezt még úgy se tudom elképzelni. Ha nem is az őrjöngő szerelem kapcsol
bennünket össze, mindenesetre a kölcsönös, önkéntelen vonzalom, a
szeretet és a becsülés, az őszinte, mély érzés, a melyet a rezon is a
leghathatósabban támogat… és nem tudom, hogy nem ez-e az igazi
szerelem?!… vagy legalább is nem ez-e az, a min a boldog házasságnak
alapulnia kell?!… mert hiszen mindenki tudja, hogy magában véve a
legőrületesebb szerelem se elég a házasság boldogságához.
Feri. – Mindebből kiderül, hogy az aggodalomnak semmi értelme.
Elza. – És mégis!… A kabala!… Néha úgy rémlik, mintha a Blanka és én meg
volnánk átkozva! Tudja-e, Feri, hogy maga már a tizenkettedik vőlegény,
ebben a házban!
Feri. – Teringettét! A tizenkettedik?
Elza. – Sokalja?
Feri. – No, tizenkét vőlegény nem mondható kevésnek.
Elza. – Igen, mert maga sohase gondolkozott erről, és nem is sejti,
micsoda kínba kerül, a míg egy szegény milliomos leány nagynehezen
férjhez mehet!… Különben, ki kell jelentenem, hogy a tizenkét
vőlegényből hetet a Blanka kontójára kell írni. Nekem maga még csak az
ötödik vőlegényem, és az öt közül egy nem számít, mert egy pillanatig se
volt szándékom hozzámenni, csak a világ kedvéért szerepeltettük egy
darabig vőlegény gyanánt… de hiszen ismeri az esetet.
Feri. – Mindegy. Azért, drágám, a tizenkettedik vőlegénynél mégis csak
jó lesz megállapodni.
Elza. – Rajtam nem múlik. És kérem, édes Feri, nagyon kérem: ne őrüljön
meg hirtelen és ne hagyjon a faképnél! Most már igazán meg kell
állapodnunk. Gondolja meg, hogy a tizenkettedik után a tizenharmadiknak
kellene következnie, és ki vállalkoznék arra, hogy ebben a szerencsétlen
házban a tizenharmadik vőlegény legyen?!