Elza. – Legalább harmincz másodperczig tartott.
Feri. – Becsületszavamra, még félig se voltam készen.
Elza. – Jól van hát, a másik felét elhelyezheti ide, a jobb arczomra. De
ez a legutolsó.
Feri. – … Kegyetlen! Milyen szomjassá tett!
Elza. – Nem, Feri. Százegy okom van rá, hogy könyörtelen legyek. A
százkettedik pedig az, hogy egy tapasztalatlan menyasszony még nem
találhatja ki csak úgy, hamarjában, hogy meddig terjedhet az
engedékenysége, és hol kezdődik a netovább. Nem akarom kitenni magamat
annak a zavarnak, hogy tanakodnom lehessen: vajjon nem ez-e a végső
határ?… annál kevésbbé, mert az ember akkor találja meg legnehezebben a
fejét, a mikor a leginkább szüksége volna rá.
Feri. – Maga angyal!… És a végzés indokolása isteni!… De egy csók mégis
csak többet ér a legszebb indokolásnál és minden bölcseségnél!
Elza. – Majd egy hónap mulva, a diákszobában!… Akkor cseveghetünk erről,
a mennyit akar. Egy hónap nem a világ. Most legyünk okosak.
Feri. – Egy hónap alatt tízszer lehet meghalni a szomjuságtól,
aszkórban.
Elza. – Nem, kövér fiú, maga nem szomjazhatik annyit, hogy aszkórban
haljon meg. Szépen leülni! És tisztes távolban! Ugy. És most nyugodtan
felelni a kérdéseimre!
Feri. – Komoly értekezésre akar kényszeríteni?
Elza. – Nem azzal a szándékkal jöttünk ide? Különben ez az értekezés nem
lesz minden kellemesség nélkül, mert egészen bizalmas lesz, nem igaz? Ne
tessék elfelejteni, hogy programmunk első és egyetlen pontja: a
legteljesebb őszinteség.
Feri. – Olyan nyilt lehetek, ha akarja, mint maga a szókimondó
asszonyság. Nincsenek titkaim.
Elza. – Majd meglátjuk.
Feri. – Hát kérdezzen.
Elza. – Jól van, ki fogom vallatni. De várjon, mert úgy kell föltennem a
kérdést, hogy a nyiltsága ne essék rosszul. Hát, kedves Feri, mi már
régóta ismerjük egymást… évekig gyakran, minduntalan találkoztunk, a
nélkül, hogy magának eszébe jutott volna nekem udvarolni, mig másoknak
elég hévvel udvarolgatott… olyan pajtásság volt köztünk, azt lehetne
mondani: egymás látásának olyan megszokása, mely szinte kizárja a
szerelmet… nemcsak a szerelmet, hanem azt a gondolatot is, hogy mi
ketten valaha férj és feleség lehetünk… Igaz, nem igaz? Ugy-e, igaz?
Nos, hát mi idézte elő a fordulatot? Legalább is: mikor történt a
fordulat? Mikor tetszettem meg magának, a ki előbb olyan közönbös volt
irántam, mint a Hitelbank? Mikor támadt legelőször az a gondolata, hogy
mi tulajdonképpen egymáshoz valók vagyunk? Valami kis esemény idézte elő
ezt a változást? Vagy valami lassu átalakulásnak köszönhetem?… Talán
maga se tudja, hogyan történt? De egészen őszintén feleljen!
Feri (egy pillanatnyi habozás után). – Megmondjam?
Elza. – De meg ám! Emlékezzék rá, mit igértünk egymásnak?! Mindig,
mindenben a legteljesebb nyiltságot!
Feri. – Tudja, ha megmondom, egy pillanatig se fog tovább kételkedni az
érzéseim őszinteségében. Csakhogy az ilyet nem illik a leánynak
megmondani.
Elza. – Akkor annál inkább mondja meg.
Feri. – Majd egy hónap mulva, a diákszobában.
Elza. – És maga azt hiszi, hogy ez után a bevezetés után én majd olyan
bolond leszek és egy egész hónapig várok a feleletre?
Feri. – Megadhatom a feleletet most is. De ingyen nem. Egy csókért, egy
becsületes csókért igen… ide! (A szájára mutat.)
Elza. – Szép eljárás!
Feri. – Legalább őszinte.
Elza. – No, olvastam már magánál önzetlenebb lovagokról is.
Feri. – Én nem vagyok lovag; én kalmár vagyok.
Elza. – Jól van, úgy kell magának. Megérdemli hogy az első komoly csókot
ne kapja – ajándékba – hanem csak megkeresse – egy üzlettel. Itt van.
(Rövid szünet.) Hohó, már elég volt!… már vége!… És kérem szállitani, a
mit megfizettem.
Feri. – Tehát, megvallom, hogy a fordulatot, a mint maga nevezi, igenis,
egy kis esemény idézte elő. Emlékszik rá, mikor Bokros Arturt
megfegyelmezte?
Elza. – Azt a kis pimaszt, a ki azzal akarja magát érdekessé tenni, hogy
az asszonyoknak és a leányoknak folyton két- és egyértelmüségekkel
kedveskedik?! Igen, emlékszem rá, hogy egyszer megleczkéztettem. De hisz
az már régen volt! Már nem is tudom, hol és mikor történt az eset; azt
pedig még kevésbbé, hogy mit mondtam neki.
Feri. – De én emlékszem, mintha most is látnám az egész jelenetet.
Maguk, négyen, egy sarokban ültek, a Várai Fejérék szalonjában: maga két
asszony között, Bokros az egyik asszony mellett, a ki látnivalóan igen
jól mulatott azon, a mit Bokros halkan adott elő. Mi, a kik távolabb
ültünk vagy álldogáltunk, egyszerre csak azt halljuk, hogy maga
felcsattan, és ugyancsak hangosan, úgy hogy mindnyájunknak arra kellett
fordulnunk, igy torkolja le a kis Bokrost: »Hallja, Bokros, én már egy
negyedóra óta hallgatom a maga izetlenségeit, sületlenségeit és
disznóságait! Egy negyedóráig türtőztettem magamat, mert azt reméltem,
hogy majd csak megkapja a bőven kiérdemelt rendreutasítást azoktól, a
kiket nem illik megelőznöm, tudniillik ő nagyságaiktól. De ő nagyságaik
sokkal türelmesebbek, elnézőbbek és kegyelmesebbek önnel szemben,
semhogy tovább is hallgathatnék. Azért azt mondom önnek, hogy ezekből az
úgynevezett kétértelmü vicczelődésekből már éppen elég volt, és minthogy
nem kívánhatja tőlem, hogy ön miatt én hagyjam itt a helyemet, hát: vagy
beszéljen tisztességesen, ha tud!… vagy pedig álljon tovább!… És ez
alkalommal egyszer s mindenkorra tiltakozom az ellen, hogy az én
jelenlétemben disznóságokat beszéljen!« Mindenki elhallgatott; a kis
Bokros sápadtan mentegetőzött, s láttam, hogy az ajkai remegnek az
izgatottságtól: »Bocsánatot kérek, Elza nagysám, de én tulajdonképpen
nem önhöz intéztem a szavaimat, s ha azt a hibát követtem el, hogy az ön
jelenlétében beszéltem, mentségemül szolgál az a hitem, hogy ön úgy sem
érti, mit mondok!… Még egyszer bocsánatot kérek, de ismétlem, azt
képzeltem, hogy: a szentnek minden szent!« A jámbor azzal áltatta magát
– meglátszott rajta – hogy ő kerekedett felül. De nem sokáig élvezhette
ezt a sovány elégtételt, mert maga hamarosan véget vetett a pillanatnyi
dicsőségnek. »Akkor ön egyszerüen nem mond igazat! – hallottuk ismét a
maga hangját – mert ön nem képzelte azt, a mit mond; ön nem olyan
ostoba! Ön nagyon jól tudja, hogy a mai világban a leányok is tudnak
mindent és a leányok is tisztában vannak vele, hogy miről van szó, mikor
olyan leplezetlen rondaságokat kell hallaniok, a minőket most nekem
kellett hallanom az ön szivességéből. Ön nagyon jól tudja, hogy a mikkel
ön most kipakolt, azt a leányok is megértik; megérti az ön huga is,
csakúgy, mint a többiek, csakúgy, mint én! Persze, hogy megértem; hogyne
érteném meg! Nem vagyok én hülye! A leányok is látnak, hallanak,
gondolkoznak, kénytelenek látni, hallani, gondolkozni. De nekem szabad
arról gondolkoznom, a miről nekem tetszik; és önnek ehhez még sincs
semmi köze! Azért önnek, ha van egy csepp fogalma a jobb társaságokban
megkövetelt illendőségről, még sincsen joga, effélékkel hozakodni elő az
én jelenlétemben, és sehol, semmiféle tisztességes társaságban, a hol a
hozzám hasonlók abban a föltevésben keresik fel egymást, hogy ebben a
körben nem hallhatnak olyasmit, a mi őket – akármiért – felháboríthatja,
mert ebben a körben csak jónevelésü emberekkel találkozhatnak! Mi jogon
akarja ön kierőszakolni, hogy én azokról a dolgokról gondolkozzam, a
melyekre talán nem akarok gondolni?! Hátha ezek a témák előttem nem
kellemesek?! Mi jogon akarja leolvasni az arczomról, hogy én miképpen
gondolkozom ezekről a dolgokról?! Mi czimen kényszerít engem
nyilatkozattételre, hogy vajjon én szivesen gondolok-e az effélékre,
vagy nem szivesen?! És föltéve azt az esetet, hogy én szivesen gondolok
akármire, a mire akarok, mi czímen akar ön tanuja lenni az ilyen
pillanatoknak, mi jogon keresi és erőteti, hogy ebbeli nézeteimet vagy
hajlandóságaimat önnel, ha csak hallgatólag is, meg kellessen
ismertetnem?! Hátha én akármikor szivesen gondolok ezekre a dolgokra,
csak éppen akkor nem, a mikor véletlenül ön is jelen van?! Én
szerethetem a levest, de azért nem kell, hogy a legyet is szeressem a
levesemben! És most, miután kikényszerítette belőlem, hogy miképpen
vélekedem erről a tárgyról, ezentúl legyen szíves, és kíméljen meg
attól, hogy az efféléket előttem még egyszer szóba hozza!«
Elza. – Hát nem volt igazam?
Feri. – Hogy egészen igaza volt-e, és hogy a kis Bokros eléggé
rászolgált-e erre a kegyetlen leczkére, azt én nem tudhatom, de annyit
mondhatok, hogy a kis Bokros tönkre volt silányítva. Nem tudott többé
felelni; elállt a szava. És nem lehetetlen, hogy maga egy kissé
igazságtalan, vagy legalább is nagyon szigoru volt, de hogy a leves és a
légy hatott, az már bizonyos.