– A szín: ismét Elza szobája. Elza és Héthársyné élénk beszélgetésben. –
Héthársyné. – Na és?
Elza. – Na és mindenki boldog volt. Elképzelheted… hiszen ismered a
papát és a mamát… tudod, hogy ő nálok az első: a származás. Nos, a
Gerzsonok már olyan régi patricziusok, hogy a dzsentrinek is a krémjébe
emelkedtek, a mi természetes, mert a dzsentri nálunk csak kis részben
áll régi nemesekből, nagy többségüket mindenekelőtt régi patricziusok,
azután nagyrangu tisztviselők, előkelő poziczióban lévő honorácziorok,
már a nagyapjukról is gazdag egyszerü keresztények, régi tehetős
polgárok, végül nagyon megvagyonosodott uj nemesek alkotják. És a mióta
a tömeges bárósítás meglehetősen devalválta a bárói czím értékét, az
arisztokraczia egy része pedig annyira elszegényedett, hogy még kis
hivatalokra is rávetette magát, azóta egy első osztályu dzsentri sokkal
több ember, mint akármelyik jött-ment pénzbáró vagy akármelyik pénzetlen
gróf, a kinek a hivatalban egy Blayer úr vagy egy Mayer úr parancsolgat.
Hiába, a közfelfogás már így alakult ki.
Héthársyné. – Természetesen.
Elza. – Gerzson Feri tehát, a ki a dzsentriben a vezéralakok közé
tartozik, rang és nemesség nélkül is arisztokrata számba ment… hiszen te
tudod a legjobban, édesem, hogy vannak grófnék, a kik soha, de soha se
lehetnek mágnásasszonyok, viszont vannak mágnásasszonyok, a kiknek a
férje nem volt gróf vagy báró…
Héthársyné. – Hát persze!
Elza. – Arisztokrata számba ment, mondom, annyival inkább, mert
iskolatársa volt és azóta is jóbarátja Tihamér és Ottmár grófoknak, a
kik az iskolában a többi fiúkkal nem érintkeztek, csakis ő vele
tartottak barátságot, s a kik aztán, később, bevitték a Nemzeti
Kaszinóba is.
Héthársyné. – Ah! Tagja a Nemzeti Kaszinónak is? De hát hogy van, hogy
soha se láttam a tánczestéken?
Elza. – Talán láttad, csak elfelejtkeztél róla, mert az utolsó két-három
évet Párisban, Londonban, Berlinben és a külföld nagy gyárvárosaiban
töltötte.
Héthársyné. – Igazad lehet.
Elza. – Elég az hozzá, Gerzson Feriben a papa is, a mama is, igazi
mágnást láttak, és méltán, mert ezt végre mégis csak az dönti el, hogy
ki van otthon azokon a helyeken, a hol a legexkluzivabb kis kontesszek
tánczolnak, nem igaz?
Héthársyné. – Világos.
Elza. – Vedd ehhez, hogy ez a mágnás-kérő nem úgy lépett fel, mint… mit
mondjak?… mint például a Blanka herczege, a ki egészen nyiltan arra az
álláspontra helyezkedett, a melyre az angol és franczia arisztokraczia
ifjai az amerikai pénzfejedelmek lányaival szemben. Itt nem volt szó
házassági üzletről a születés és a vagyon közt. Neki nem kellett az én
vagyonom, mert ő maga is igen vagyonos volt. Vedd hozzá végre, hogy ez a
velünk legalább is egyenrangu és vagyonos kérő, azonkivül fiatal,
csinos, okos, kedves ember, a kiben megvan minden elképzelhető
jótulajdonság… az olyan jótulajdonság is, a melyekről a papák és a mamák
álmodoznak, meg az olyanok is, a melyeket a szerelmi házasságra sóvárgó
leányok keresnek… szóval az ideál, a kék ég… és ezek után képzelheted az
öregek boldogságát.
Héthársyné. – No és te?
Elza. – Ah, édes istenem, erről most már nem mondhatok neked eleget!
Csak annyit mondok, hogy én is boldog voltam. Ha egész nap lámpással
keresem, és ha bejárom érte az egész világot, akkor se találhattam volna
vőlegényt, a ki inkább kedvemre való. Itéld meg magad. Egy vőlegény, a
ki szép is, jó is, és mégcsak nem is hamis!
Héthársyné. – Szerelmes voltál belé?
Elza. – Nem tudom. Azt mondtuk egymásnak, hogy nem vagyunk szerelmesek,
mert mind a ketten sokkal józanabbak vagyunk, de nagyon, nagyon
szeretjük, sziveljük, kedveljük egymást, és nagyon, nagyon kívánjuk ezt
a rezon-házasságot. De én nem tudom, hogy vajjon nem ez-e az igazi
szerelem? Azt hiszem: igen, szerelmes voltam… egy kissé mindenesetre…
legalább is kezdtem szerelmes lenni bele… szóval ez több volt, mint a
mit valaha előre képzeltem.
Héthársyné. – Ugyan ne mondd!
Elza. – Becsületszavamra. Különben képzeld bele magadat a hangulatomba.
Nekem azt kell mondogatnom magamban: »Ugy látszik, ez az igazi… Ha van
helyes házasság a világon, úgy ez lesz az!…« És általános megelégedés.
Ueber allen Gipfeln ist Ruh’!… És alattunk, és felettünk, és bennünk is
a menny volt, szivünkben szent tűz lángolt!
Héthársyné. – No né ez a kis lány!
Elza. – Hogy ugyanebben a stílusban folytassam, már azt hittük, hogy:
Szigligetben fogunk élni, szerelmünkben boldogok… hogy: no most az
egyszer már igazán nem jöhet közbe semmi!… a mikor egyszerre jön ez a
fene meglepetés. De hát ki képzelhette előre ezt a katasztrófát?! Hogy a
derült égből lecsapjon a mennykő?! Hogy a »Gerzson és Teubner« czég,
Budapest egyik legrégibb czége, egyszerre, váratlanul, hirtelen
összeroskadjon, összeroppanjon?! A »Gerzson és Teubner« czég, a mely
megvolt és virágzott már akkor, a mikor a szépanyám még kislány volt,
mert az már ott vette a vasalót!… A »Gerzson és Teubner« czég, a melynek
a háza az első ház volt, a melyre a pillantásom esett, mikor ebbe a
világba kikukkantottam!… Az a ház, a melyet gyerekjátékaim közepett
folyton látnom kellett, a maga mozdulatlanságában, változatlanságában, a
maga komor csöndességében, a maga tekintélyes, örök egyformaságában! Azt
hittem, ez a ház úgy hozzátartozik Budapesthez, hogy Budapest nem is
lehet meg nélküle. A mióta az eszemet tudom, úgy gondolkoztam, azt
képzeltem, hogy a »Gerzson és Teubner« ház mindig volt és mindig lesz,
mint a hogy a nap mindig ott lesz az égen!… És tessék!
Héthársyné. – Ahá, kezdem érteni! Ez a katasztrófa téged nem zavart
volna meg, de a szüleid most már hallani se akartak a dologról.
Elza. – Azt nem mondhatnám. Mikor meghallottuk, hogy a »Gerzson és
Teubner« czég összeomlott, mindnyájan olyan perplexek voltunk, hogy
egyátalján nem is beszéltünk a jövőről. Sőt, meg kell vallanom, azt
hiszem, hogy maga ez a katasztrófa még nem tette volna lehetetlenné a
házasságot. A papa ugyan mondott annyit, hogy: »Ha ez a Gerzson Ágost,
koldus létére, így becsaphatta az egész világot, akkor már senkinek se
lehet hinni!« – de ez semmit se jelent. Ő is, a szegény mama is, annyira
meg vannak törve… aztán a Feri diplomás ember, mérnök, és ha elvesztette
a vagyonát, ez az ő társadalmi poziczióját nem érinti… és végre is, hála
istennek, nem vagyunk olyan siralmas helyzetben, hogy ne engedhetnénk
meg magunknak ilyen fényűzést… egy szegény férj még igen jó parti lehet,
ha olyan ember, mint a Feri… szóval nem tudom, mi történt volna, ha
véletlenül erőszakoskodom. A papa és a mama, úgy képzelem, egy kis
habozás, egy kis vonakodás után végül abba is belementek volna, hogy
menjek hát a Ferihez, ha a Feri tönkre ment is… De erről nem is volt
szó. Nem volt alkalmunk hosszasan tanakodni az ügyről.
Héthársyné. – Hogyan? Hát nem a szüleid?… hanem te magad bontottad fel a
partit?
Elza. – Soha se fogod kitalálni, ki bontotta fel. A Feri bontotta fel!
Héthársyné. – Ne beszélj!
Elza. – Az nap, mikor híre terjedt, hogy a Gerzson-czéget nem lehet
megmenteni, kapok a Feritől egy nagyon szép levelet. Nagyon szépen, de
nagyon röviden írt, körülbelül annyit, hogy az után az előre nem látott,
el nem képzelt eset után, a mely őt magát is rettenetesen meglepte,
visszaadja a szabadságomat és visszaküldi a jegygyűrűmet. Erre én
leültem az íróasztalomhoz s röviden annyit írtam neki, a papáék
megkérdezése nélkül, a saját felelősségemre, hogy én nem a
Gerzson-czéghez akartam feleségül menni, hanem ő hozzá, s hogy ez az
eset az én érzéseimen semmit se változtatott, tehát s a többi… Sietek
megjegyezni, hogy némi habozás után írtam ezt, s miután elküldtem a
levelemet, hosszasan elgondolkoztam a dologról.
Héthársyné. – Érdekes!
Elza. – Erre a Feri azonnal meglátogatott. Igen kedves volt, kedvesebb,
mint valaha, és azt mondja nekem, hogy ő bizony nem fog visszaélni az én
lovagiasságommal… igen, lovagiasságot mondott. Megjegyzem, valósággal
mániája és szavajárása, hogy ő »nem él vissza«… no, de ezt a csekély
egyhanguságot meg lehet neki bocsátani. Szóval igen kedvesen… egyre
kedvesebben… mondhatom, igen szerettem volna ujra meg ujra megcsókolni…
azt bizonyítgatta nekem, hogy a mi házasságunk most már nem volna
rezon-házasság. Mert azok után, a mik köztünk történtek… s különösen az
után, hogy régen ismertük egymást és mégis csak a legutóbbi időben
botlottunk össze… előbb vagy utóbb felébredne, feltámadna bennem az a
gyanu, hogy ő ismerte a családja vagyoni helyzetét, a mikor udvarolni
kezdett nekem… s hogy valójában csak akkor jutottam eszébe, a mikor már
koldusnak tudta magát… és azért vett el, mert nem maradt számára egyéb,
csak az érdek-házasság. Már pedig, ha ez a gyanu feltámadna bennem,
aminthogy, ha összekelnénk, bizonyosan feltámadna… vagy előbb, vagy
utóbb, de okvetetlenül… akkor… akkor mind a ketten nagyon boldogtalanok
lennénk… annál boldogtalanabbak, minél későbben jutna ez eszembe.
Héthársyné. – És te igazat adtál neki?
Elza. – Igazat adtam neki.
Héthársyné. – De ha szereted!… Ha meg vagy győződve róla, hogy derék
ember és csak magadért vesz el!
Elza. – Tudod, nehéz az eset. Mert a meddig nem vesz el, addig csakugyan
meg vagyok győződve erről, s addig bizonyosan tudom, hogy a Feri a
legderekabb ember a világon. De attól a percztől fogva, a mikor elvenne,
már nem felelhetnék semmiről. Attól a percztől fogva, nem tudom, hogy
nem gyanakodnám-e mindjárt… hiszen, mondom, hogy már előbb is
gondolkozóba estem, és ha levontam az angazsmánom következéseit, ha
lovagiasan állottam a szavamat a változott körülmények között is, ez nem
jelenti azt, mintha egy pillanatig se gyanakodtam volna. Elég az hozzá,
beláttam, hogy a Ferinek igaza van, s hogy a házasságunk most már nem
volna rezon-házasság. A helyzet rám nézve ez: most van egy ideálom, mert
boldoggá tesz, hogy ez a derék ember szeretett és feleségül akart venni.
Mért adnám oda ezt az ideált egy bizonytalan jövőért, egy férjért, a kit
azonnal gyanusítanom kellene, és a kit talán meg kellene vetnem, akkor,
a mikor már késő, akkor, a mikor már hozzá vagyok kötve?!
Héthársyné. – Ejnye, be furcsán okoskodtok! Igazán méltók vagytok
egymásra.
Elza. – Remélem, igen. Sőt bizonyosan tudom, mert a Feri természetesnek
találta, hogy igazat adok neki, és nem viselkedett úgy, mint a ki a
saját vermébe esett bele. Nem hűlt el, mikor meghallotta, hogy
egyetértek vele, hanem szépen megpusziztuk egymást és elváltunk.
Héthársyné. – No hát ez bolondság.
Elza. – Mindenesetre bolond az eset. Mert rám nézve a helyzet az, hogy:
most már tudom, ki legyen az ideálom, de az ideálom nem lehet a férjem,
mert akkor megszünik az ideálom lenni. Még ridegebben szólva: most már
tudom, hogy, ha asszony volnék, ki lehetne a csábítóm… Kedvesem már
volna, de a kedveshez még nincs férjem, a kit megcsalhassak vele.
Héthársyné. – Olyan furán beszélsz, hogy lehetetlen komolynak tartanom
az elhatározásodat.
Elza. – Befejezett ügy ez, édesem, olyan végérvényesen befejezett, hogy
a Feri már el is utazott Essenbe, munkát keresni.
Héthársyné. – Ej, Essen nincs a világ végén. A Feri vissza fog térni és
te addig meggondolod magad.
Elza. – Vederemo. De, őszintén szólva, egy cseppet se tartom
valószinünek, hogy vissza lehessen csinálni ezt a dolgot.
Héthársyné. – És a családod? Nem igyekeztek rábeszélni, hogy maradj meg
a Feri mellett, minden daczára?
Elza. – Látod, ez érdekes. Ha én véletlenül abajgatni találok, a hogy a
szindarabokban szoktak a kisasszonyok, és megkötöm magamat, hogy én
bizony a szerelmesemé akarok lenni, mert így meg úgy, a Feriért élek, s
a Feriért meghalok, akkor, esküszöm neked, kétségbeesett erőfeszítéseket
tettek volna, hogy felbontsák a partit és lebeszéljenek minden további
őrültségről. De minthogy az ügy szóba se került, s megtettem nekik azt a
szivességet, hogy felmentettem őket minden ilyes fáradságtól, most engem
okolnak a szerencsétlen kimenetelért, és szívtelennek,
meggondolatlannak, könnyelmüen szeszélyesnek, meg még nem tudom minek
mondanak.
Héthársyné. – No látod!
Elza. – Azért csak próbálnád beadni nekik, hogy jól van, meggondoltam
magamat, s engedek a rábeszélésüknek!
Héthársyné. – Magad is mondtad, ki tudnád csikarni a beleegyezésüket.
Elza. – Igen, nagynehezen. De nincs miért erőködnöm.
Héthársyné. – Hát hogyan képzeled a jövőt? Férjhez fogsz menni máshoz?
Komolyan elhatároztad, hogy máshoz méssz feleségül, a hogy az előbb
tréfásan fenyegetőztél? Mert, remélem, ezek után sem akarsz apáczának
menni? És nem képzeled a jövőt úgy, hogy majd mind a ketten szépen
megöregedtek itthon?
Elza. – Bizony, lelkem, úgy látszik, mi mind a ketten hoppon maradtunk.
Mert csak nem gondolod, hogy a legutóbbi zajos események után,
mondhatni: egy egész viharos mult után, nemsokára megint egy uj
vőlegényt prezentálunk a világnak, egy tizenharmadik vőlegényt?! Brrr,
végig fut rajtam a hideg, ha erre gondolok. No és megvárni azt, mig szép
csöndesen elfelejtik nekünk ezt a szépszámu kalandot!… mig a világ
megemészti, a mit én meg a Blanka egypár év óta beadtunk neki!… ez
annyi, mint beleőszülni a várakozásba, mint örökkön várakozni. És az idő
lassacskán eljár, édesem. Már éppen nem vagyunk gyerekek; már
veszedelmesen közeledünk ahhoz a korhoz, a melyben a kegyetlenek
vénleánynak mondják az embert. Nos, igen, ez a lasciate ogni speranza.
Le kell számolnunk vele, hogy a permanens vagy a krónikus mátkaság ideje
örökre elmult; hogy számunkra már nem nő fű, nem születik és nem serdül
fel többé vőlegény. Hogyan képzelem a jövőt? Mindenesetre szomorunak.
Nem tartom kizártnak, legalább is nem tartom lehetetlennek, hogy mikor
elérkezünk a már meg nem vallható esztendők küszöbére,
elkeseredésünkben, kétségbeesésünkben, mégis csak férjhez fogunk menni…
hozzánk való urakhoz… minden előzmény, mátkaság és szerelmi nyájaskodás
nélkül… egy kissé elbujva az emberektől… mély csöndben, legszűkebb
családi körben, útiruhában, reggel nyolcz órakor… lakodalom, meghívó,
minden nélkül… Meglehet, hogy Blanka egy rossz órában mégis csak rá fog
fanyalodni arra a szerelmi szurrogátumra, a melyet a Perényi
szeszgyárossal való szövetkezés kinál, s meglehet, hogy ha Bertalan
Dórit szépen fejlődő köszvénye és az aggkori elmegyöngülés rábirja
fogadalmának megszegésére, mégis csak én leszek az, a kit rá fog
beszélni, hogy a betegápolója legyen… de érdemes erről beszélni?!… És ez
is csak egy Grand Peutêtre. A valószínü az, hogy igenis: vénleányok
leszünk és vénleányok maradunk. Előjön ez, lelkem, a legjobb családokban
is.
(Megjelenik: a báró.)
A báró (a ki hallotta az utolsó szavakat). – És mit szól ehhez a bárónő?
Héthársyné (miután kezet fogott a báróval). – Én a báró véleményén
vagyok. Azt mondom, hogy ez nem jól van így, és hogy a kis lánynak
nincsen igaza.
A báró. – És mondja meg a báróné őszintén, hogy nincsen-e igazam, hogy
ha megpukkadok?! Foglaljon helyet a bárónő az én álláspontomon. Ez a
világ telve van emberekkel, kik leányaikkal a legcsekélyebb mérvben sem
törődnek, ellenkezőleg a kávéházban kalabriászt játszanak. Ezen egyének,
midőn gondolják, hogy leányaikat czélszerü lesz kiházasítani, letesznek
kétezer forintot, aztán egy páholyból szemlét tartanak a jelentkező
fiatalembereken, kiválasztják közülök a legtörekedőbbet, a
legegészségesebbet és a legtevékenyebbet, aztán egyszerüen tudatják a
leányukkal, hogy ez a nevezett legyen az, a kihez akár szép időben, akár
esőben férjhez fognak menni, mire a leányok szó nélkül férjhez mennek és
sietnek unokákat adni egy embernek, a ki még ekkor sem megy haza a
kávéházból, hanem bemondja a mestereket. És az ilyen egyének elég
szerencsések meghalni azon tudatban, hogy a leányaik számára pontosan és
minden fennakadás nélkül a legboldogabb házasságot bonyolították le. És
én, ki mindig pusztán a családomnak éltem, ki fiatalságomban számos
örömet megvontam magamtól, hogy gyermekeimnek minél előbb biztosítsam a
kényelmet és minél nagyobb kényelmet, ki minden élvezetemet gyermekeim
nevelésében kerestem, s e tekintetben nem kiméltem sem költséget, sem
fáradságot, sem személyes atyai felvilágosításaimat, ki leányaimat, mint
princzesszeket, mindenre taníttattam, számtanra, nyelvekre, sőt még
mythologiára is, ki oly hozományt kerekítettem ki számukra, mely
számtalan hitbizomány-tulajdonosnak sem válnék szégyenére, nekem, és
éppen nekem, szükséges legyen megérnem, hogy a leányaim ma ezért nem,
holnap azért nem, de se ma, se holnap nem mennek férjhez, és ha a
bőrömből kibúvok is, akkor sem mennek férjhez! És mondja meg nekem a
bárónő, hogy ez nem azért történik-e, mert mint öreg majom szerettem
leányaimat, mert czélszerütlenül elkényeztettem őket, mert ők már sárga
csőrrel okosabbak akartak lenni egy tapasztalt öreg kakasnál, mert
alkalommal vagy a nélkül, mindig és igen tévesen megengedtem nekik a
személyes gondolkodást, és mert saját fejökkel akarták helyettesíteni az
én czéltudatos fejemet?! És mondja meg nekem a bárónő, jelenleg nem az
történik-e, hogy ők végül az én saját zsiromba fulnak bele, és nem
tudnak férjhez menni, csupán azért, mert túlságosan jól ültek itthon?!
Elza. – Papuskám, most már ne vitatkozunk erről; úgyis hiába. Hidd el,
nem történt velünk semmiféle csuda. Régi dolog, hogy minél gazdagabb egy
leány, annál nehezebben mehet férjhez, mert minél jobban ül otthon,
annál változatosabbak és annál nagyobbak az igényei.
A báró. – Ne keseríts engem, gyermekem, mert ha még sokáig izgatsz,
mindjárt átkot fogok mondani magamra és azt fogom mondani: bár volnék
inkább szegény ember! Valóban, bárónő, ha látom, hogy a legszegényebb
emberek is mily könnyü szerrel helyezik el leányaikat egy vagy több, nem
vagyonos bár, de törekvő és tetterős férj karjaiban, kik nem
késlekednek, nem tehetős bár, de érdemes apósukat unokákkal
örvendeztetni meg, kedvem volna istenkisértő szavakkal megirígyelni a
legtöbbet nélkülöző, a legszégyenletesebb, a legszennyesebb szegénységet
is. Pedig, ha egy öreg embernek a véleményei sokban átalakulnak, és
látva ezt, látva azt, a nézetei meglágyulnak, felfordulnak, gyökerében
megváltoznak, egészen mások lesznek, úgy mindenről, mint más egyebekről,
isten látja lelkemet, csak egy dolog van, melynek elítélésében sohase
ingadoztam, és ez: a szegénység!
(Vége.)