Elza. – Papa, bemutatom neked Kanaday Ubul urat, a »Világ« egyik
szerkesztőjét, a ki szives volt megigérni nekem, hogy közölni fogja
lapjában a jelenlevők névsorát.
A báró (kezet nyujt). – Ez igen egészséges eszme, és örömet okoz nekem,
hogy ezen ügyben a doktor úr osztja az én véleményemet. Régebben, mikor
a szemeim még nem gyöngültek meg, és az ujságokat ától czettig
elolvashattam, vagy elolvashattam volna, számos alkalommal feltünt
nekem, hogy az ujsághírek közt minden egyes esetben pontosan benne volt,
úgy az, hogy az előző napon mely tekintélyesebb embereknél lehetett
vacsorálni, valamint, hogy, kik jelentek meg ezen összejöveteleken, mint
előkelőek. Pedig akkor a vacsorák és egyéb barátságos társas
összejövetelek még sokkal szerényebb keretben mozogtak. És ma, midőn a
világvárosi élet nálunk oly szépen föllendült, és egyesek fáradságot és
költséget nem kimélvé buzgólkodnak a barátságos érintkezés és jó
hangulat ápolásán, ezen szokásnak nyomát sem látom többé, bár ez idő
szerint bokros elfoglaltságom és a közügyek nem engedik meg az ujságok
oly mértékü olvasását, a milyen mértékben szemeim gyöngesége ezt nem
tiltaná meg. Azért mondottam is az én jó nőmnek, a bárónénak: »Kénytelen
vagyok meghívni, édesem, a sajtó igen tisztelt képviselőit, bár
egyenkint nem, csak mint ujságírókat van szerencsém ismerni őket; ők
csak hadd mulassanak és parancsoljanak mindenből annyit a mennyit
akarnak; legalább több kimerítő tudósítás fogja vendégszeretetünket
megkoronázni.« Ez irányban különben teljesen doktor úr szakavatottságára
bízom az ügyet, csak egyre hívom fel figyelmét, bár ezuttal minden
utasítást mellőzni kívánok. Nevezetesen Gróf Tarkövy valóságos belső
titkos tanácsos úr ő exczellencziája, ki ünnepélyem fényét jelenlétével
emelni szives lesz, megvárhatja tőlem, hogy azon körülmény, miszerint ő
legközelebb ő Szentsége által a Szent Gergely-renddel diszíttetett fel,
valamely tévedés kapcsán, mint sajtóhiba stb. a tudósításból ki ne
maradjon.
Kanaday. – Kérem, báró úr!
A báró. – Gyermekem, egy tanácsot kérek tőled, és a doktor úr nem fogja
rossz néven venni, hogy ezen családi ügyet előtte, mint szakértő előtt,
szóba hozom. Az impresszárió, ki ezen kis fiút, ki hegedül, elővezeti,
nagy meglepetésemre, ezer forintról nyujt be nekem egy fakturát. Előttem
úgy tűnik fel, hogy itt valamely tévedésnek kell lennie.
Elza. – Miért, papa?
A báró. – Tudtommal a gyermekek tíz éven alól a színházakban is a
belépti-jegynek csak a felét fizetik, és ha mint művészek
produkáltatnak, szintén a felét élvezik annak, a mire a felnőttek igényt
tarthatnak. Már pedig ez az öreg úr, a ki velem egykoru, és a ki, mint
hirhedt művész, itt ma este több ízben énekelni fog, bár koránál fogva a
pihenésre már igényt tarthatna, ez az öreg úr, mondom, hasonlóan ezer
forintról nyujtotta be a fakturát. Így tehát különösnek jön nekem elő,
hogy a kis fiu ezer korona helyett ezer forintot számít fel, bár
lehetséges, hogy ő nem tehet róla, ellenben az impresszáriónak ezen
összegért két gyermeket kellene elővezetnie.
Elza. – Nem, papuskám, ez egy csodagyerek, a ki magánházaknál ezen az
összegen alul nem produkálja magát.
Kanaday. – És éppen az benne a csoda, hogy ekkora összeget kap a
produkcziójáért.
A báró. – Az egészen más, és a doktor úr felvilágosítása után nem lehet
tovább kétségem, bár megmaradok a mellett, hogy a művészetben az
életkort is figyelembe kellene venni. Ezen ügytől tehát téged
felmentelek, de kérlek, hogy e helyett vedd kezedbe a hirlapíró urak
ellátását, s a czikkek ügyében a szükséges eszmecserét bonyolítsd le,
mindenekelőtt az igen tisztelt doktor úrral, kitől azon reményben
búcsúzom el, hogy bármikor van nálam fogadtatás, meghívás nélkül is
felfárad az én házamba és nem várva kínálást, parancsol, mire szüksége
van. (Üdvözlések.)
Elza. – Csak bízd ránk, papa.
A báró. – Ne felejtsd el egy igen jó szivart adni a doktor úrnak! (A
báró el.)
Kanaday. – Engedje meg, hogy szaván fogjam és igazán elkérjem a
jelenlevők névsorát.
Elza. – Mindjárt lediktálom, hogy el ne felejtsük. De van elég ideje?
Mert az, a mire én akarom kérni, sokkal fontosabb.
Kanaday. – Bendelkezzék velem, a meddig akarja. Örökre hű kutyája
vagyok.
Elza. – Hát írja. Hogy valakit ki ne felejtsek, a vagyon szerint kezdem.
Várai Fejér Czilka és Mumi, gróf Tarkeőy Médi, alvinczi Roth Aliczka és
Bigi, báró Strommer Nusi, báró Winterstein Toto, Lőwenherz Mese, ozorai
Oblat Gicza, Pityu és Heczi, Thurzó Sufi, Gabnaffy Baba és Ticzi,
hédervári Hirschler Zelma és Kusi, Illésházy Viczuska, Ibike és Suba,
keselőkői Kövy Duda és Malva, Rómay Gigi és Kaliczka, Bocskay Saczi és
Nünüke, abafi Ábel Dido, Ildikó és Papa, Héthársy Káli és Nigi, Arday
Jancsi, Nani éa Huhu, Pollák Pápa, Serényi Anti és Piri, berényi Beer
Tente és Lalla, Kincses Halika, Riri és Sipka, Brandwein Buba és Vivike,
gyalui Gál Pipi és Puska, Kovács Krikri és Ohó.
Kanaday. – Elég! Megőrülök, ha nem tart egy pár percznyi szünetet.
Elza. – Nincs tovább. Készen vagyunk.
Kanaday. – Hála istennek.
Elza. – No, pihenje ki magát, és aztán térjünk át az én dolgomra.
Kanaday. – Már magamhoz tértem.
Elza. – Hát Ubulkám, maga engem meg fog interjúvolni. Nem kell
kérdeznie, én majd felelek magamtól is. És nem kell kiírnia az ujságba
semmit. Először, mert úgy se lehetne és másodszor, mert én avval nem
érnék semmit.
Kanaday. – Teli vagyok jóakarattal, de többet kell mondania, mert most
még csak nem is sejtem…
Elza. – Mindjárt meg fog érteni. Mikor maga, Brémában, először szóba
került, Rejtvényi így szólt hozzám: »Tudja-e, ki az a Kanaday? Nos,
Kanaday az, a mit Amerikában már kieszeltek, de a mit még Amerikában se
tudtak megvalósítani: a beszélő ujság! Irni, az semmi. Mindenekelőtt nem
lehet annyit kinyomtatni, mint a mennyit beszélni lehet; aztán, és ez a
fődolog, az emberek nem olvasnak, de mindent meghallgatnak. Nincs az a
politikus, tudós, bölcselő, költő, a ki olyan nagy hatással volna
kortársaira, mint az az ember, a ki minél kevesebbet ír, de sok
kávéházba, körbe, társaságba jár s ott fáradhatatlanul beszél, mindig
önálló ítéletet hirdetve, lehurrogva az ellenkező véleményt,
erőszakoskodva, míg tökéletesen fáradtra beszéli azokat, a kik néha
hallgatnak. Ez a Kanaday szerény fiu, de higyje el, egyike azoknak a
keveseknek, a kik Budapest közvéleményét leginkább befolyásolják és
tetszésök szerint irányítják.« Ezt mondta nekem Rejtvényi Brémában.
Kanaday. – Kezdem érteni.
Elza. – Mikor az imént megpillantottam magát, egyszerre eszembe jutott
Rejtvényi, Bréma, minden, és így kiáltottam föl magamban: »Nini, hisz ez
az én emberem! Ez az az ember, a kit nekem lámpással kellene keresnem!«
Kanaday. – Azt hiszem, nem fog csalódni bennem.
Elza. – Most csak egy pár szóval mondom el, hogy mi teszi magát rám
nézve életszükséggé. A Rejtvényi-mondakörről, azt hiszem, informálva
van; ismerni fogja ennek minden kis részletét. De talán hamisan
informálták, azért ujra figyelmessé teszem a szituáczióra. Van nekem egy
koldus grófom, a ki addig rimánkodik, míg rábeszéltetem magam, hogy
hozzá megyek feleségül. De csodák történnek és az urfi egy hitbizományt
örököl. Mikor visszatér, nem lehet ráismerni, ki van cserélve. Mit
mondjak? Elfelejtett magyarul! Elment, mint segédfogalmazó, és
visszatér, mint Don Ruy Gomez de Silva, a »Hernani«-ból. Látom, hogy
szeretne mindent visszaszíni, hogy meg fog retirálni. Elhatározom, hogy
megelőzöm. Én dobom ki, de úgy, hogy nevetségessé teszem. Megszököm
tőle, a faképnél hagyom, mintha szerelmes volnék másba. Erre a czélra
Rejtvényit használom fel eszközül. Úgy okoskodom, hogy később, mikor
látják, hogy ezt is cserben hagyom, rájön a világ, hogy mind a kettőt
kijátszottam. Azt képzelem: csak nem ragad rajtam örökre, hogy
Rejtvényibe szerettem bele?! De a fegyverem visszafelé sül el. Amazt nem
sikerül kinevettetnem, emez kompromittál, annyival inkább, minél jobban
ragaszkodik hozzám. De hát gondolhattam-e, hogy az emberek mindig a
képzelhető legrosszabbat tartják a leginkább valószínűnek? Végre
akármilyen kiábrándult, de leány, tehát egy kissé naiv vagyok. Elég az
hozzá, ez volt a tragikus tévedésem. Elkövettem az ostobaságot, s az
emberek nem azt gondolják, a mi igaz, hanem azt, a mit ők tettek volna
az én helyemben. Belátom, hogy kompromittáltam magam s hogy reparálnom
kell az ostobaságot. Hogy ez megtörténhessék, odaigérem a kezemet az
első jelentkezőnek. Ugyanakkor a testvéremet is eljegyzi egy fiatal úr.
Végül úgy fordulnak a dolgok, hogy mind a kettőnk mátkaságának fel kell
bomlania, x-edszer, annyi hasonló viszontagság után, ilyen rémes
körülmények között. No, képzelem, miket beszélnek rólunk, ha a hézagosan
és rosszul informált közvéleménytől nem apellálnék a tökéletesen és jól
informált közvéleményhez!
Kanaday. – Csakugyan? Visszamegy és mind a két parti?
Elza. – Még senki se tudja. Csak magának mondom el, a ki a megbizottam
lesz, a ki a közvéleményt informálni fogja. Igen, visszamegy mind a
kettő. Megmondom magának az okokat is. A Blankáé azért megy vissza, mert
a vőlegénye kitünő ember ugyan, de kissé… gyöngélkedő. Villamozással
pedig sok mindent el lehet érni, de a jó házasságokat nem villamozással
készítik elő. Az én vőlegényem viszont távolról se kitünő ember, és ha
talán sokkal pajzánabb, mint a másik, meglehet, hogy egy cseppel se
egészségesebb.
Kanaday. – Hát ez igen nagy ujság.
Elza. – Beláthatja, hogy ezzel a nagy ujsággal nem lehet csak úgy pofon
vágni a világot. Pláne nekünk, a mi rovott előéletünk után! Ezt a nagy
ujságot óvatosan, kanalankint kell beadni a népnek, úgy, hogy mire
megtudja a dolgot, akkorra már tisztán tudja azt is, a mi bennünket
igazol és fölment. Nekem ehhez egy kitünő ügyvédre van szükségem, a ki
egyúttal és főképpen: heszélő ujság, s nekem hűséges ekhóm. Vállalkozik
erre a baráti szolgálatra?
Kanaday. – Nagyon megtisztel, és én meg fogom mutatni, hogy érdemes
vagyok a bizalmára.
Elza. – Akkor hát jöjjön el holnap délután háromkor, hallgassa meg a
részleteket, és beszéljük meg, miképpen lanszirozzuk az első híreket.
Kanaday. – Itt leszek. És látni fogja, hogy a mit Rejtvényi mondott, az
nem túlzás, az ön hű kutyája pedig nem hazug hetvenkedő. Esküszöm, hogy
Budapest úgy fogja megítélni az esetet, a hogy az igazság kivánja, és a
rosszakaratu pletyka törpe minoritásban marad. Holnap majd elmondom,
hogy milyen kitünő segédcsapataim vannak. Most csak a derékhadat
emlitem. Az öt Lasztóczy-fiu az én legjobb barátaim. Ők a legharsányabb
hangu legények és a legerőszakosabb fráterek egész Budapesten. Ez az öt
fiu tizenöt különböző kávéházban, ugyanannyi különböző egyletben,
körben, klubban, színházban, és ugyanannyi különböző ebédelő, teázó és
vacsoráló társaságban fordul meg, és agyondisputálják Budapestet. Várjon
csak, mondok valamit. Látta maga a _Szerencsemalacz_ czímü darabot?
Elza. – Nem láttam.
Kanaday. – No, ne is nézze meg. Egyike a legrosszabb színdaraboknak, a
melyeket valaha láttam; az ember sírni szeretne rajta. Most adják
hatvanadszor. Ezt a sikert én meg az öt Lasztóczy-fiu csináltuk, a
leggaládabb rosszhiszeműséggel, mert ezt a darabot egy közös barátunk
írta, a ki nagyon szegény és nagyon jó fiu. Mi is szegények vagyunk, de
hatalmunk az van! Akkor is, ha hazudunk. Hát még akkor, a mikor
véletlenül az igazságot szolgáljuk!
Elza. – Szeretném magát megcsókolni.
Kanaday. – Sajnos, ezt csak mondja, de nem fogja megtenni. Adjon hát
legalább egy igen jó szivart; a báró úr már úgyis utalványozta!
Elza. – Tudja, mit? Rágyujtok és úgy adom a szájába! Jöjjön a
dohányzóba.
Kanaday. – Hja, ne tegyen úgy velem, mint Rejtvényivel! Nekem szükségem
van az eszemre.