– Bősz nyár. Augusztus közepén. Délelőtt tiz órakor. A német-ujlaki
kastély terasszán két hölgy beszélget: Berzsenyi Elza bárókisasszony és
Héthársyné. Az utóbbi, a ki éppen most érkezett, reggelizik. –
Elza. – Nem parancsolsz még valamit?… Akkor folytatom… Szóval, éppen
azon a napon, a mikor el kellett volna indulnunk St.-Mauriceba, a mama
hirtelen megbetegedett…
Héthársyné. – De már egészen jól van, ugy-e?
Elza. – Ahogy veszszük… Már fenn jár, de azért engem még most is
nyugtalanít… Elég az hozzá, rémes napjaink voltak. A papa hazarohant
Karlszbádból… mit mondjak egyebet?… szó se lehetett többé arról, hogy
innen elmenjünk… Két hét mulva aztán, mikor a mama már lábbadozni
kezdett, megvallom, éppen nekem támadt az a kiválóan szerencsétlen
gondolatom, hogy idecsődítsük ezt a népet. Úgy gondolkoztam, hogy a
mamát szórakoztatni fogja a sok vendég, a társaság, a jókedvü emberek
lármája… aztán meg nem akartam, hogy azt mondják rólunk: »Nini, ezek
most szégyenletükben elbujnak a világtól!…« Csak ott hibáztam el a
dolgot, hogy Blankára bíztam a meghívást… azt kellene mondanom: a
vendégek felhajtását. Persze, ő egy írói és művészi koszorut font
magának. Ha felsorolom, hogy kik vannak itt, azt fogod képzelni, hogy
valami helikoni ünnepet akarunk tartani.
Héthársyné. – De hát kik vannak itt?
Elza. – Hát elmondom. Mindegy, akárhol kezdem, mert olyan társaság ez, a
melyben mindenki megvárhatja, hogy elsőnek említsem. Tehát először is: a
vastag Marcsa, a ki, mint tudod, festőnőink legtehetségesebbike, kivált
azóta, a mióta az apja miniszter. Másodszor: Tilda bárónő, a szobrászat
képviselője, a kinek mindenesetre megvan az az eredetisége, hogy olyan
arczpirító gladiátorokat és titánokat, mint ő, még senki se mintázott…
meg is csinálta velök a maga kis feltűnését, a melyet némelyek komolyan
vesznek. Ezek ketten féllábukkal még a jobbik társasághoz tartoznak,
viszont az a gyöngéjük, hogy kezdenek abba a korba kerülni, a mikor a
férj szó a leánynak az, a mi a gyermeknek a szivárvány. Aztán van itt
egy hittérítőnő, a ki színdarabokat ír. Azt hiszem, ez se tizenhat
esztendős korában térítgette a pogányokat. Rendes köre, valamint
előélete, kissé titokzatos. Itt van továbbá: Serleghy Alexa, a költő és
regényírónő, Verlaine és Wilde Oscar leghívebb imádója, a ki
fáradhatatlanul keresi, de még most se találta meg azt az elszánt
férfiút, a ki elkisérné őt minden poklokon keresztül. Van egy másik
regényírónő, Göndör Elza, a kinek hatalmas bájai több élettapasztalatról
beszélnek, mint édeskés regényei. Ez, azt hiszem, azok közé az okosok
közé tartozik, a kik nem azt írják meg, a mit ők maguk átélnek, hanem a
mit mások álmodnak. Itt ünnepelteti magát a nagy Nyáry Lenke, a
színművészet és a mult század képviselője, a ki mióta férjet és
automobilt vásárolt magának, az arisztokracziához számítja magát. Még
nem tett le róla, hogy köszvényes lábát visszaviszi a színpadra;
ártatlanabb, mint valaha, s olyan megható naivsággal, olyan antik bájjal
pötyögi klasszikus kedvességeit, hogy mezitlábos kis virágáruslánynak
néznéd és egy krajczárt adnál neki. A fiatalságot bizonyos Garay Ilonka
képviseli, a ki átkozottul csinos, s a ki énekelni szeretne, ha hangja
volna hozzá. Van még egy szép hölgy, a ki a hajadonság és az elvált
asszonyság között valami misztikus középúton lebeg; elvált
menyasszony-e, vagy mi az ördög, nem szokta feszegetni. Egyébként
zongoraművésznő, a ki már bejárta fél Európát, egy másik zenebohócz
társaságában, a ki az elvált vőlegényének a legjobb barátja volt. A
Lipót-város végre Várai Fejér Tildát és Hirschler Zelmát küldte
követeknek, annak kifejezéséül, hogy a történtek ellenére is tartják
velünk a barátságot. Áttérek az urakra. Itt van mindenekelőtt Bebek
Ottó, a kinek a tiszti egyenruhájára való tekintettel el lehet nézni,
hogy zongoraművésznek képzeli magát. Itt dolgozik egy
társadalomtudományi munkán Zalay Viktor, a kinek révén Katicza és házunk
többi szobalányai, úgy látom, nagyon meg fognak barátkozni Herbert
Spencerrel. De tisztelem én azt a társadalomtudományt, a melyet ez az úr
visz végbe, pedig minden héten elkészül egy kötettel! Itt dolgozik
valami szamárságon a Várai Fejér félbemaradt fia, a ki, mert semmi okos
dologra nem alkalmas, regényt akar írni. Itt van Ralph Trafalgar;
hegedül, zongorázik, bírálja a többi zenebohóczot, és nem tudja
elhatározni, kit vegyen feleségül: Blankát-e, vagy Wagner Richard
özvegyét? Itt van Gabnaffy Sándor, a ki értekezéseket ír a _Vörös
Zászló_-nak, mert hogy az apját boszantsa, a szoczializmussal
kaczérkodik; ne féltsd azonban a Gabnaffy-családot, mert mihelyt beülhet
az örökségébe, Sándor úgy a faképnél fogja hagyni a szoczializmust, mint
más a kis varróleányt. Itt van az én Kanaday barátom, a ki legutóbb nagy
szivességet tett nekünk, s vadász-, lóverseny- és kártya-történeteket
hazudik. Úgy él, mint a hal a vízben, és szeretem, mert
csibész-őszinteségeket mond. Itt vannak Hargitay Pali, a ki igazán izmos
költői egyéniség, de rémítő fajankó, Bende Gyurka, a festő, a ki, ha
olyan jól pingálna, mint a milyen gyönyörűen eszik, nem kellene félteni
a képzőművészetünket, a kis Pető Laczi, a ki elég tűrhető fiú volna, a
kit azonban a Flirtnek itt tanyázó öreg tündérei tökéletesen
lerészegítettek, s még vagy két-három úr, a kikről csak Blanka és a
Czím- és lakásjegyzék tudja, hogy kicsodák. Írnak, festenek,
muzsikálnak; kiki maga mesterségét folytatja; és elég lármát is csapnak;
Kanaday azt mondja, hogy az éjszakai kávéházakban éppen úgy megy, mint
nálunk.
Héthársyné. – És mit szól mindehhez a báró? Úgy tudom, nem rajong az
ilyen vegyes felvágott szellemi táplálékért.
Elza. – A. papa először is nem sejti, micsoda menazsériát gyüjtöttünk
össze; még csak egy-két alakot látott közülök. Mert meg kell jegyeznem,
hogy mihelyt túlestünk a nagy veszedelmen, megint elutazott Karlszbádba,
folytatni a félbeszakított kúrát, és csak tegnap késő este érkezett
vissza. Másodszor: ki fog békülni a helyzettel, mert, megsugom neked azt
a gyöngéjét, hogy igen tetszik neki a bájakban dús Georges Sand. Ez a
gyöngéje annyira vitte, hogy el kezdte olvasni _A tenger leányá_-t; a
kilenczedik oldalnál ugyan nem haladt tovább, de kijelentette, hogy:
»Ennek a nőnek nagy szívének kell lennie…« a miben te se fogsz
kételkedni, ha egy futó pillantást vetsz őnagyságára. Harmadszor: a papa
legfeljebb titokban fog mérgelődni, de bele fog nyugodni mindenbe. Az én
skandalumom ugyanis, és ennek apró következései annyira megtörték a
papát, hogy elkeseredésében teljesen az én szellemi befolyásom alá
került. Vannak áldott, jólelkü emberek, a kik, ha az isten különös
végzéséből felszabadulnak a feleségük papucskormánya alól, szükségképpen
a lányuk papucskormánya alá kerülnek, annál bizonyosabban, minél inkább
feleségszerüen hálátalan a leányuk viselkedése. A papával is ez az eset.
Mióta kompromittáltnak tart, és nem tudom mit gondol magában, valóságos
Père Goriot-vá lett, szegény!… Meggyónom neked, hogy én ezt a
gyöngeséget aljasul kihasználom, arra a szent czélra, hogy Blankát minél
előbb főkötő alá juttassam… mert végre is ennek az állapotnak egyszer
már véget kell vetni, ne röhögjön rajtunk az egész világ! S ha már erről
beszélünk, mindjárt kipakolok vele, hogy ebben az ügyben erősen számítok
a te segítségedre.
Héthársyné. – Az én segítségemre? De hát mit tehetek én?
Elza. – Sokat. És ezennel megmondom, hogy mit. Trafalgarról van szó.
Remélem, ismered Trafalgart?
Héthársyné. – Névről, hogyne!
Elza. – Bizonyos voltam benne, hisz minduntalan olvashatod a nevét az
ujságban. Nincs az a hét, hogy egy-egy ügyes kommünikét ne csempészszen
az ujságokba arról, hogy: hová készül, hol tartózkodik, mikor tér haza,
mit hegedült, mit fog hegedülni, vagy mit hegedülhetett volna. És ha
névről ismered, ez éppen elég, mert a neve ér benne legtöbbet; egyébként
mindjárt be fogom mutatni.
Héthársyné. – Nem valami nagy véleménynyel vagy róla… és mégis őt
szemelted ki a nénéd vőlegényének?
Elza. – Nem én szemeltem ki, hanem Blanka maga. Én nem irányítom, csak
felhasználom az eseményeket. Blankának ez az ember tetszik, s ez nekem
elég. Úgy vettem észre, ő is inkább húz Blankához, mint Wagner
özvegyéhez. Szóval, ennek a dolognak csak egy kis lökés kell, hogy
lendületet kapjon. Trafalgar nem nagy parti ugyan, az bizonyos, de
csinos, fiatal, jól szituált, európai ember, és ez már valami. Őrült
félreismerése volna a helyzetünknek, ha megmaradnánk abban, hogy
fentartjuk a család régi nagy igényeit; be kell látnunk, hogy a mai
viszonyok közt nem lehetünk tulságosan válogatósak. Pedig itt az ideje,
hogy siessünk egy kicsit, a kutyafáját!… mert még igazán hoppon
maradunk! Blanka nevében tehát már lemondtam a nagyralátásról; hogy a
magam nevében is le fogok-e mondani erről, azt még most nem tudom… Elég
az hozzá, a Blanka dolga nekem sietős. Blankának meg kell engem előznie,
már csak azért is, hogy az ő esküvője öregítse és felejtesse egy kissé
az én esetemet, és könnyebbé tegye annak a vakmerőnek a helyzetét, a ki
majd az én kezemért fog pályázni… Ne mondhassák, hogy a kinek a híre már
ki van kezdve, hamarább fog férjet, mint a ki tízig se tud olvasni… hogy
azok a leányok, a kik nagyon is erősen angazsálják magukat, lefőzik a
mimózákat. Nem adsz ebben nekem igazat?
Héthársyné. – Érteni értelek, de ezért nem volna érdemes, és nem is
volna szép, feláldozni Blankát…
Elza. – Az ő feláldozásáról nem lehet szó; ha Katót tánczba viszik,
Katón nem történik igazságtalanság. Ezért az ügyért, suttyomban, Blanka
lelkesedik a legmelegebben, és az én lelkiismeretemet tökéletesen
megnyugtatja az a szent hit, hogy ez a parti egészen Blankának való, sőt
Blankára nézve szinte ideális. Mondom, minden arra késztet, hogy üssem a
vasat, a míg meleg. Az igaz, hogy az önzés is hajt… Blankát nekem meg
kell várnom, és bizony már nekem sincs sok időm, ha nem akarok
besavanyodni… már pedig úgy nézek én ki, mint a ki be akar savanyodni?!…
Héthársyné. – Úgy nézel ki, mintha már neked is volna jelölted.
Elza. – Jelöltnek még nem mondhatom az illetőt… a kinek különben
sejtelme sincs róla, hogy kezd nekem tetszeni. A szemlélődésnek és a
tanulmányozásnak még csak az első stádiumában, a kezdet kezdetén vagyok.
De, nem tagadom le, megtörténhetik, hogy az én ügyem gyorsan fog
haladni… s ha úgy lesz, akkorára el akarok hárítani az utamból minden
akadályt.
Héthársyné. – És a te ügyedről mindössze ennyit közölsz velem?
Elza. – Az én ügyemről nem beszélek, babonából. Legalább addig… Szóval
most csak Blankáról van szó. Őszinte vallomásomból meggyőződhettél
arról, hogy a Blanka ügye is méltó az érdeklődésedre, mert nemcsak az én
érdekem kivánja a segítségedet, hanem az övé is, és főképpen az övé,
mert ha kirukkoltam a magam szempontjaival is, ez csak baráti
nyiltságból történt: veled szemben nem akartam eltitkolni a hátsó
gondolatomat se, pedig ez tulajdonképp mellékes.
Héthársyné. – De hát hogyan legyek segítségetekre?
Elza. – Nagyon egyszerüen. Magasztald ezt a fiatal embert a papa és a
mama előtt, esetleg jobb meggyőződésed ellenére is. Ne lepődjél meg, ha
olyasmit hallasz, hogy: Joachim nagyon irigykedik rá, hogy: mikor
Windsorban játszott, a királyné nem vette le róla a szemét, s hogy:
Amerikában csak két embert ismernek, Marconit és Trafalgart. Nem
csábítlak bűnrészességre; nem kérem, hogy szekundálj nekem; hazudok majd
én eleget; csak arra kérlek, hogy hallgasd meg a hazugságaimat
jóakarattal, hitetlenség, szó és botránkozás nélkül, legfeljebb egy-egy
helyeslő pillantás erejéig csalva meg a világot, ha ugy akarod… Aztán
dícsérd egy kissé az urfi jó modorát, korrekt formáit; nézd nagyító
üvegen az apró jótulajdonságait, s fedezd fel ezeket alkalom adtán, vagy
a nélkül is, ha a papa vagy a mama jelen van. Tudod milyen sokat adnak a
véleményedre; ha te kiállítod róla azt a bizonyítványt, hogy: igazi úr,
ez szebben ruházza őt, a papa és a mama szemében, mint holmi uj keletü
báróság. Már tudnak az ötletről; és egyelőre semmi kifogásuk ellene. A
mama szegény, már az ördögnek is odaadna bennünket, föltéve, hogy az
ördög kellő társadalmi állást mutat ki; nem idegenkedik attól a
gondolattól, hogy, ha már le kell mondani a herczegi vőről, egy nagyhírü
művészhez adja a leányát; és Trafalgarnak a formái, a melyek
kifogástalanok, határozottan megvesztegették. A papa még nem látta őt,
és a nevét se hallotta soha; de én már tegnap este, alig hogy
megérkezett, beadtam neki, hogy egy uj vőlegény merült fel a
látóhatáron, s az, hogy a férjjelölt csak a művészetek világában
fejedelem, egy cseppet se riasztotta meg. Ő is enged már a
negyvennyolczból, szegény. Kértem, hogy legyen kedves a jelölthöz, ha
majd bemutatjuk neki; megígérte.
Héthársyné. – Úgy veszem észre, hogy az én segítségemre semmi szükség,
és hogy a tervezett frigynek semmi akadálya.
Elza. – A tervezett frigynek van egy nagyon sebezhető pontja. Fölfedem
előtted Akhillesünk titkát, s kérlek, el ne áruld valahogy!… Ha mástól
hallanád meg, azt képzelhetnéd, hogy mindenki tudja… pedig csak kevesen
vagyunk a beavatottak, s én úgy őrzöm ezt a titkot, mint egy sárkány…
Blanka se beszél róla… és Ralph, Ralph nem dicsekszik vele. Tehát:
halld, és egyelőre felejtsd el!… Ralph Trafalgar komolyan művész; egyike
a számbavehetőknek. A jelesebb hegedűjátékosok közé tartozik; ha körútat
tesz, van néha közönsége is; megtapsolták előkelő helyeken… de ha Ralph
Trafalgarnak a hegedűjátékából kellene megélnie, akkor jól nézne ki,
szegény! Szerencsére, a mint már említettem, Ralph Trafalgar jól
szituált ember, és voltaképpen nem is Ralph Trafalgar, mert ez csak
művészi név. Az igazi nevén Traunfelsnek hívják… ne ijedj meg; már a
nagyapja se volt az!… de sajnos, semmi köze azokhoz az emlékekhez, a
melyeket a művészi neve idéz fel… magyarországi származásu, bécsi ember,
a ki atyjától egy nagyon szépen jövedelmező üzletet örökölt… Mit
kerülgessem a forró kását? Ralph Trafalgar olyan jeles hegedűművész,
hogy bátran meghalhatna éhen… de sajnos, nem csupán művész, hanem
egyszersmind a monarchia legnagyobb szabóüzletének a tulajdonosa.
Héthársyné. – Ah!
Elza. – Látod, te is meghökkentél! Pedig ez a szerencsétlen körülmény
valójában nem is olyan szégyenletes, mint a milyennek első pillanatra
látszik. Filozófus elme egyátalán nem talál ebben semmi szégyelni valót.
De mindnyájan csak addig vagyunk filozófusok, a meddig a más bőréről van
szó. Mihelyt a mi számlánkra megy a dolog, egyszerre vége a
filozófiának. Hiszen ha, tegyük fel, egy gépgyárról volna szó! Ha
legalább, mondjuk, rézöntő volna! De hogy éppen szabó-üzletet kellett
örökölnie!… egy Ralph Trafalgarnak!… Ez komikus, ugy-e?! Nos, ha ez a
szomoru, vigasztalan körülmény máról-holnapra kitudódnék… ha azonnal elő
kellene állani a meztelen igazsággal… beláthatod, ez egyszerüen
szétfujná a tervet. Hallani se akarnának a jelöltünkről. A mama sírna.
Összes szép álmai oda zsugorodjanak össze, hogy élete alkonyán egy
szabót kapjon ajándékba a sorstól! A papát, a ki lelke mélyén ma is
nagyralátó terveket sző, szívén találná ez a csapás. Ha valamelyikünk
ballépést követne el, nem érintené érzékenyebben, kivált ha egy
főherczeg volna a csábító. Nem, ezzel a szépséghibával nem lehet
tüntetni. Mind a hárman érezzük ezt és némán megegyeztünk, hogy erről a
kellemetlen históriáról ne legyen szó. Különösen egyelőre. Később, ha a
dolog véletlenül kipattan, mégis csak más lesz az eset. Ha már a
jegyesek nagyon össze lesznek gabalyodva, ha majd ott tartunk, hogy nem
igen lehet nagyobb feltűnés nélkül visszavonulni: a fait accompli előtt,
fájó szívvel bár, a papa és a mama is meg fognak hajolni. De most nem
firtatjuk ezt a kínos fejezetet. Az üzletet ugyan lehetetlen
elhallgatni; hanem az üzlet sokféle lehet; miért részletezni ezt a
kérdést, a míg elkerülhetjük?!…
Héthársyné. – A báró hallgat rád; mindent megtesz, a mit akarsz… magad
is mondtad…
Elza. – Igen, el tudom hitetni vele, hogy a mit sokáig beszélek neki, az
nem az én akaratom, hanem az övé, de azt a lehetetlenséget nem
kívánhatom tőle, hogy öregségében máról-holnapra más emberré legyen,
mint a ki eddig volt… De itt jön!… Papa, gyere csak, nézd, milyen kedves
vendégünk érkezett!…
(Egy óra multán.)
Elza (bemutatja a bárónak azokat a vendégeket, a kiket a házigazda még
nem ismer. A jelöltet szándékosan utóljára hagyja.) – … Most pedig
bemutatom neked Balph Trafalgar urat, a kitünő művészt, a kit hírből már
ismersz. (Sugva:) Ez az. Légy kedves hozzá, kérlek! Tedd Blankát
boldoggá!