Elza. – Nem tudtam, hogy maga is meg van híva…

Kanaday. – Én, én nem is vagyok, csak a szerkesztőség… A »Világ«-ot

képviselem.

Elza. – Így vagy úgy, nekem maga nagyon jól jön. Örülök rajta, szavamra.

Kanaday. – A baronesz végtelenül kegyes. Pedig igazán nem hittem volna,

hogy még emlékszik rám.

Elza. – Már hogyne! Hiszen régi ismerősök vagyunk. A jégen mutatták be…

stimmt? És az ismeretségünk mindjárt egy nevezetes epizóddal kezdődött.

A korcsolya meglazult a lábamon… véletlenül magára bíztam, hogy igazítsa

meg… és maga olyan rosszul végezte a műveletet, hogy a következő

pillanatban hanyatt vágódtam. Az ilyesmit nem felejti el az ember.

Kanaday. – Baronesz, én már sok ügyetlenséget követtem el életemben, de

a sok közül ez az, a melyiknek a legnagyobb, sőt úgyszólván magától

értetődő a mentsége. Káprázott a szemem!

Elza. – Ez egészen csinosan van mondva. Különben jól vagyok informálva

magáról; tudom, hogy a tudós asszony nem mulasztotta el felvágni a

nyelvét. És éppen ez az, a miért úgy megörültem magának, mert szükségem

volna a beszélő talentumára. De ne nevezzen baronesznek. Először, mert

ez nem szó, és másodszor, mert én magát ezennel megajándékozom teljes

bizalmammal és barátságommal.

Kanaday. – Nem tudom, hogy álmodom-e, vagy csak csúfolódik velem?

Elza. – Nem csúfolódom, pedig volna okom haragudni magára, mert maga

tudtán kivül nagy szerepet játszott az életemben. És azt lehetne

mondani, hogy maga az oka minden bajomnak.

Kanaday. – Hogyhogy?

Elza. – Ez onnan datálódik, a mikor megszöktem Rejtvényivel.

Kanaday. – Tessék?

Elza. – Ne tettesse magát. Nincs az az utczagyerek Pesten, a ki ezt ne

tudja. Elég az hozzá, azon a napon, a mikor este megszöktünk, Rejtvényi

azt mondja nekem: »Hanem nekem előbb okvetetlenül beszélnem kell

Kanadayval.« Erről nem tudtam lebeszélni, és addig nyargalt maga után

egész nap, míg végre elfogta valahol. Az egész úton azon törtem a

fejemet: »Ugyan mi dolga lehetett ezzel a Kanadayval?«

Kanaday. – El akart titkolni nem tudom mit, ürügyet keresett és

találomra mondott egy nevet.

Elza. – Sohase hazudjék. Brémában, mikor elfogyott a pénze, Rejtvényi

mindent megvallott.

Kanaday. – Valami lovagregényt mesélt el.

Elza. – No, nem éppen lovagregényt. Rejtvényi akkor pénz dolgában nem

volt valami nagyon felfegyverkezve. Előttem, érthető okokból, nem akart

szólni erről; maga tartozott neki, s tudta magáról, hogy előtte való

nap, a lóversenyen, jól megplöncsölt egy autszájdert, a melyik aztán

rémes pénzt fizetett. Maga egy kicsit védekezett, de aztán kiegyeztek.

Rejtvényi a készpénz ellenében elengedett a tartozásból ötven

százalékot, sőt arra az esetre, ha házassága minden tekintetben boldog

lesz, megigérte magának a a váczi püspökséget. Igaz vagy nem igaz?

Kanaday. – Ez az utóbbi, ez szóról szóra igaz.

Elza. – Azért mondom, hogy maga az oka mindennek. Ha maga akkor

véletlenül nem ad neki pénzt, akkor ő engem nem tud megszöktetni, és én

nem kerülök bele ebbe a szószba. Szóval, voltaképpen maga az én életem

megrontója.

Kanaday. – És ez hangolná arra, hogy ilyen váratlan barátsággal legyen

irányomban?

Elza. – Nem, hanem akkor, hogy szóba került, Rejtvényi fölfedezte

előttem a maga értékes kvalitásait. De, mondja, mit csinál ez a szegény

Rejtvényi?

Kanaday. – Bizony rosszul megy neki.

Elza. – Ugyan?

Kanaday. – A kalandja meglehetősen nevetségessé tette, a lapja

rettenetesen köhög, képviselőnek se lett meg, szóval a végső elzüllés

útjára jutott.

Elza. – Szegény! Kezdek lelki furdalásokat érezni miatta. Egy darabig,

nem mondom, nagyon dühös voltam rá. Tudja, a mikor láttam, hogy

exploatálni akarja a kalandunkat, és vért izzad, hogy erőnek erejével

belekergessen abba a házasságba, a melyet csak ő tartott lehetségesnek.

Hogy jön ő ahhoz, hogy ilyen bolondot képzeljen?! Tisztában lehetett

vele, hogy én csak kompromittálni akartam magamat, és azzal is, hogy:

azután pedig pont. Nem volt elég neki, hogy egy kicsit divatba hoztam?!

Végre is, odáig már csak nem kompromittálhatom magam, hogy minden igaz

ok nélkül feleségül menjek hozzá?! Szökni, nem bánom; arra elég alkalmas

médiumnak látszott… de ha feleségül akarok menni valakihez, csak nem

Rejtvényit választom!

Kanaday. – Világos.

Elza. – De aztán beláttam, hogy mégis csak én lovaltam fel, és nem tehet

róla, hogy, miután elcsavartam a fejét, a feje sehogy se akart helyre

jönni…

(A báró jön.)

A Berzsenyi-leányok tizenkét vőlegénye: Tollrajzok a mai Budapestről · 第 94 / 113 题