Kanaday. – Én, én nem is vagyok, csak a szerkesztőség… A »Világ«-ot
képviselem.
Elza. – Így vagy úgy, nekem maga nagyon jól jön. Örülök rajta, szavamra.
Kanaday. – A baronesz végtelenül kegyes. Pedig igazán nem hittem volna,
hogy még emlékszik rám.
Elza. – Már hogyne! Hiszen régi ismerősök vagyunk. A jégen mutatták be…
stimmt? És az ismeretségünk mindjárt egy nevezetes epizóddal kezdődött.
A korcsolya meglazult a lábamon… véletlenül magára bíztam, hogy igazítsa
meg… és maga olyan rosszul végezte a műveletet, hogy a következő
pillanatban hanyatt vágódtam. Az ilyesmit nem felejti el az ember.
Kanaday. – Baronesz, én már sok ügyetlenséget követtem el életemben, de
a sok közül ez az, a melyiknek a legnagyobb, sőt úgyszólván magától
értetődő a mentsége. Káprázott a szemem!
Elza. – Ez egészen csinosan van mondva. Különben jól vagyok informálva
magáról; tudom, hogy a tudós asszony nem mulasztotta el felvágni a
nyelvét. És éppen ez az, a miért úgy megörültem magának, mert szükségem
volna a beszélő talentumára. De ne nevezzen baronesznek. Először, mert
ez nem szó, és másodszor, mert én magát ezennel megajándékozom teljes
bizalmammal és barátságommal.
Kanaday. – Nem tudom, hogy álmodom-e, vagy csak csúfolódik velem?
Elza. – Nem csúfolódom, pedig volna okom haragudni magára, mert maga
tudtán kivül nagy szerepet játszott az életemben. És azt lehetne
mondani, hogy maga az oka minden bajomnak.
Kanaday. – Hogyhogy?
Elza. – Ez onnan datálódik, a mikor megszöktem Rejtvényivel.
Kanaday. – Tessék?
Elza. – Ne tettesse magát. Nincs az az utczagyerek Pesten, a ki ezt ne
tudja. Elég az hozzá, azon a napon, a mikor este megszöktünk, Rejtvényi
azt mondja nekem: »Hanem nekem előbb okvetetlenül beszélnem kell
Kanadayval.« Erről nem tudtam lebeszélni, és addig nyargalt maga után
egész nap, míg végre elfogta valahol. Az egész úton azon törtem a
fejemet: »Ugyan mi dolga lehetett ezzel a Kanadayval?«
Kanaday. – El akart titkolni nem tudom mit, ürügyet keresett és
találomra mondott egy nevet.
Elza. – Sohase hazudjék. Brémában, mikor elfogyott a pénze, Rejtvényi
mindent megvallott.
Kanaday. – Valami lovagregényt mesélt el.
Elza. – No, nem éppen lovagregényt. Rejtvényi akkor pénz dolgában nem
volt valami nagyon felfegyverkezve. Előttem, érthető okokból, nem akart
szólni erről; maga tartozott neki, s tudta magáról, hogy előtte való
nap, a lóversenyen, jól megplöncsölt egy autszájdert, a melyik aztán
rémes pénzt fizetett. Maga egy kicsit védekezett, de aztán kiegyeztek.
Rejtvényi a készpénz ellenében elengedett a tartozásból ötven
százalékot, sőt arra az esetre, ha házassága minden tekintetben boldog
lesz, megigérte magának a a váczi püspökséget. Igaz vagy nem igaz?
Kanaday. – Ez az utóbbi, ez szóról szóra igaz.
Elza. – Azért mondom, hogy maga az oka mindennek. Ha maga akkor
véletlenül nem ad neki pénzt, akkor ő engem nem tud megszöktetni, és én
nem kerülök bele ebbe a szószba. Szóval, voltaképpen maga az én életem
megrontója.
Kanaday. – És ez hangolná arra, hogy ilyen váratlan barátsággal legyen
irányomban?
Elza. – Nem, hanem akkor, hogy szóba került, Rejtvényi fölfedezte
előttem a maga értékes kvalitásait. De, mondja, mit csinál ez a szegény
Rejtvényi?
Kanaday. – Bizony rosszul megy neki.
Elza. – Ugyan?
Kanaday. – A kalandja meglehetősen nevetségessé tette, a lapja
rettenetesen köhög, képviselőnek se lett meg, szóval a végső elzüllés
útjára jutott.
Elza. – Szegény! Kezdek lelki furdalásokat érezni miatta. Egy darabig,
nem mondom, nagyon dühös voltam rá. Tudja, a mikor láttam, hogy
exploatálni akarja a kalandunkat, és vért izzad, hogy erőnek erejével
belekergessen abba a házasságba, a melyet csak ő tartott lehetségesnek.
Hogy jön ő ahhoz, hogy ilyen bolondot képzeljen?! Tisztában lehetett
vele, hogy én csak kompromittálni akartam magamat, és azzal is, hogy:
azután pedig pont. Nem volt elég neki, hogy egy kicsit divatba hoztam?!
Végre is, odáig már csak nem kompromittálhatom magam, hogy minden igaz
ok nélkül feleségül menjek hozzá?! Szökni, nem bánom; arra elég alkalmas
médiumnak látszott… de ha feleségül akarok menni valakihez, csak nem
Rejtvényit választom!
Kanaday. – Világos.
Elza. – De aztán beláttam, hogy mégis csak én lovaltam fel, és nem tehet
róla, hogy, miután elcsavartam a fejét, a feje sehogy se akart helyre
jönni…
(A báró jön.)