Elza. – A mama, szegény, nem szólt semmit, de felháborodásában alig
tudott lélekzeni. Talán mindent megbocsátott volna, de a szép sikervári
Straussnét nem tudta megemészteni. Egyszóval a pemzli-embernek most már
két ellensége volt, a kik néha összesugtak és meghányták-vetették,
vájjon észszerű-e a tervezett házasság?!…
Miska. – És Blanka? Mit szólt mindezekhez ő?
Elza. – Blankával nehéz volt az eset. Alaposan bele volt habarodva ebbe
az emberbe, a kiben ő a művészetet látta, és nem lehetett meggyőzni
róla, hogy a művészet és ez az úr oly csillagok, mik egymást kergetik.
Miska. – Tudniillik ő szalad a művészet után és a művészet elkergeti őt.
Elza. – Na igen. De mivel rémes prozopopeája van, el tudta hitetni ezzel
a szegény nővel, hogy valami istenség lakik benne. Blankát ugyan egy
kicsit dezilluzionálta az, hogy ez az istenség mindenütt gazsuliroz, a
hol megfelelő kuncsaftot lát, mint egy rőfös segéd… de ez még nem
használt volna. Szerencsére a pemzli-ember a kezünkre járt.
Miska. – Úgy érti, hogy az ellenségei malmára hajtotta a vizet?
Elza. – A mint mondja. Azt kívánta, hogy Blanka is, mi is megjelenjünk
mindenféle _bas fond_ társaságban, a hol ő egy-egy kövérebb
megrendelésre vagy összeköttetésekre vadászott. Blanka egy kicsit
keservesnek találta ezt a robotot. Végre is már kinőttünk abból, hogy
mindenféle néppel encanaille-irozzuk magunkat, pláne haszonlesésből. De
ott voltunk mi, az ellenségek, a kik nem tettük meg a mesternek azt a
nagy szolgálatot, hogy megtagadjuk ezt a kis szivességet. Kéjjel mentünk
el a legalacsonyabb szoarékra, hogy elmondhassuk: »Látod, hová
jutottunk?!« – és hogy Blanka egy kis izelítőt kapjon a jövőből.
Miska. – Nem is képzeltem magát ilyen Dugovich Titusznak, a ki lerántja
magával a törököt a mélybe, egy eszméért.
Elza. – Láthatja, hogy nem maradtam plátói. És intrikánk némi sikerrel
járt, mert Blanka megingott. De ezzel csak félig nyertük meg az ügyet.
Az atyafinak ugyanis igen hatalmas pártfogója volt, a papa személyében.
A papának igen megtetszett az, hogy ez az ember leültet maga elé igen
előkelő embereket, szép szóval tartja őket, miközben gyorsan ráken a
vásznára egyetmást s ezzel iszonyu pénzt keres. Akármit suttogtunk két
oldalt a fülébe, mindenre azt felelte: »A pályája igen szép. Én, ha még
egyszer a világra jönnék, magam is bohém lennék, mert nincs józanabb
pálya, mint a művészet.« Hiába, a szegény papából már nem lehet kiirtani
azt a meggyőződést, hogy a feleség boldogsága attól függ: mennyi a férj
jövedelme, s hogy minél több pénzt keres valaki, annál példásabb férj és
családapa. Annyira megnyerte a papát, hogy nem mondhatott olyat, a mi a
papának ne tessék. Egyszer azzal mulattatta Blankát, hogy a papának
nincs üzleti érzéke. A papa, mikor meghallotta ezt, igen nevetett és azt
mondta: »Kemény legény ez a művész; nagyon szeretem, hogy nem vagyok
neki eléggé üzletember, ez kiváló megelégedésemre szolgál.« Hát az
meglehet, hogy a apának nincs elég üzleti érzéke, de van egy pár régi
szokása, a melytől nem tágít. A babonája például az, hogy a dió törve és
a pénz zárva jó. És ez volt a menekvésünk. Valahogy kipattant, hogy a
papa a hozományt nem az esküvő, hanem csak az első keresztelő alkalmával
akarja kiadni. Ez egy cseppet se tetszett a művésznek, és olyanformán
példálózott, hogy az olyan házasság, a melylyel eleinte csak nem egészen
negyvenezer forint kamat jár, az ilyen házasság neki nem kávéház, mert
előre kiszámította, hogy a felesége ötvenezret fog elkölteni, ő pedig,
ha feleségének áldozza az ideje egy részét, hatvanezerrel fog kevesebbet
szerezni. A papának meg az nem tetszett, hogy ez az ő bogara annyira
foglalkoztatja a művészt. »Ha a tőkét nem akarja elkölteni: mért nem
mindegy neki, hogy a tőke hol van?!…« Ezt kérdezgette tőlünk, s mi,
akármilyen szorgosan kerestük, nem találtuk meg a feleletet. Talán nem
kell mondanom, hogy a művész egy kissé ostoba volt, mert a _fait
accompli_ után igen könnyű lett volna a tőkét kiénekelnie, ha éppen
sietni akart az elköltésével. De mivel ez a téma idejekorán szőnyegre
került, mi olyan buzgalommal és olyan szerencsésen gabalyitottuk össze a
kérdést, hogy aztán nem volt egyéb megoldás képzelhető, csak az, hogy:
keressen a derék úr valahol másutt jobb üzletet.
Miska. – Köszönöm, hogy mindezt részletesen elmesélte; nagyon
megnyugtatott vele. Mert már kezdtem aggódni, hogy talán miattam, rám
való tekintettel mondtak le erről a házassági tervről. És ez nagyon
bántaná a delikateszszemet.
Elza. – Ugyan?!… De mért tettük volna azt? Hiszen magának semmi kifogása
se volt se a terv, se az ember ellen!
Miska. – No jó, akkor! Akkor még a minisztériumban voltam, fogalmaztam,
és örültem, hogy élek. De azóta nagyot változott a helyzet. Azóta az ég
magához szólította Mancsi unokafivéremet, a ki százhúsz kilométer
sebességgel sietett a fölhívásnak engedelmeskedni, azóta Mancsi
unokafivérem én magam vagyok, más szóval: most már én vagyok családomnak
utolsó sarja, általános örököse, három vagy négy, majdnem magvaszakadt
család egyetlen leszármazója. Ez kötelességemmé teszi, hogy szem előtt
tartsak bizonyos tekinteteket. Igaz, nekem semmi kifogásom se volt a
pemzli-ember ellen; most sincsen, minthogy a házasság úgyis meghiusult.
De jobban szeretem, hogy így történt a dolog, és annál jobb, hogy
nélkülem történt így.
Elza. – Maga úgy beszél, mintha azt akarná mondani szép hegedüszóban:
kár lett volna miattam üldözni el azt a másik embert, mert
vigasztalhatatlan volnék, jó emberek, ha két szék között a pad alatt
maradnátok!
Miska. – De, Elzácska, mit képzel?! A mit én egyszer kimondtam, az ki
van mondva! És ha braziliai császár leszek, akkor maga lesz a braziliai
császárné! E felől ne legyenek skrupulusai. A mit én megigérek, azt én
beváltom! Magának nem kell aggódnia; maga egészen nyugodt lehet!
Elza. – No, és a szerelem, a kutyafáját!
Miska. – Hát persze! De nem erről van szó.
Elza. – Hát miről van szó?
Miska. – Arról, hogy nem szeretném, ha a pemzli-ember kiakólbólításáért
engem okolna valaki. Ez olyan szemrehányásokra adhatna alkalmat, a
melyeket nem érdemlek meg, annyival könnyebben adhatna alkalmat
ilyenekre, mert az már megtörténhetik, hogy, tekintettel azokra a
társadalmi kötelességekre, a melyeket az uj helyzet ró rám, esküvőnket
nem tarthatjuk meg olyan hamarosan, mint szeretném.
Elza. – Persze, persze, ez megtörténhetik. Tekintettel kell lenni arra,
hogy a maga uj társadalmi kötelességei tulajdonképpen megtiltanák a
tervezett házasságot.
Miska. – Megtiltani? No, azt már nem! Beszéltem erről a barátaimmal.
Elza. – A minisztériumban?
Miska. – Dehogy! Csak nem gondolja, hogy elmegyek a minisztériumba,
búcsúzni! Szegény emberek! Csak nem állok oda elébök azzal: »No,
nézzetek meg utóljára, és pukkadjatok meg az irígységtől!« Nem
érdemelnék meg tőlem, hogy ilyen megaláztatásban részesítsem őket. Nem,
a magam köréből való barátaimról beszélek.
Elza. – Vagy úgy? Igazán nem tudtam, hogy ilyenek is vannak.
Miska. – Nem voltak, de most már vannak. Azelőtt nem vettek be, mert
nagyon elszabadelvüsödtem. De a hogy változott a helyzet, egyszerre
föléledt a rokonságom Magyarország legjobb családaival.
Elza. – Pedig maga ma is az, a ki előbb volt.
Miska. – Nem, azt már nem mondhatnám. Ha az ember máról holnapra
semmiből nagyúrrá lesz: másnap már nem az az ember, a ki előbb volt. Ki
van cserélve. A pulzusom is másképpen ver, mint azelőtt. Nekem magamnak
is úgy tetszik, hogy én már nem vagyok én, hanem Mancsi unokafivérem
vagyok. Mintha nemcsak a vagyona szállott volna rám, hanem a lelke is
átszállott volna belém. A régi Miskából nem maradt egyéb, csak a
szerelmem, Elzácska.
Elza. – Hála istennek, már megijesztett. No, és elmondta a barátainak,
hogy ez a szerelem most milyen nagy zavarba hozza?
Miska. – Elmondtam nekik, hogy ez nem hoz zavarba és hogy ebből nem
engedek…
Elza. – Ha belehal is!… A szerelem erősebb, mint a halál, lánczhordtát!…
És a barátai mit mondtak?
Miska. – Természetesen le akartak beszélni. Az egyik így szólt: »Ha
magaddal nem törődöl, tartozol vele a gyermekeidnek, hogy olyan anyát
adj nekik, a ki olyan régi származásu, mint magad« – Erre én azt
feleltem: »És ha nem örököltem volna?!… Akkor megköthettem volna ezt a
házasságot?!…« – Az illető így felelt: »Akkor igen. Mert akkor
kárpótoltad volna a gyermekeidet azzal, hogy pénzt szereztél nekik«.
Elza. – Ez egészen okos beszéd. Egy másik azt mondhatta volna: Ez a
házassági igéret nem számít. Tévedés volt a személyben. A menyasszony
tévedett a te személyedben és te is tévedtél a magad személyében. Mind a
ketten azt hittétek, hogy te – te vagy, pedig te most már Mancsi gróf
vagy.
Miska. – Szavamra mondom, valami ilyenformát mondott. De erre én azt
feleltem…
(Az ajtó kinyílik s megjelenik Héthársyné.)
Héthársyné. – Nini, a Miska!… Hallottam, gratulálok!
Elza (magában). – A szegény ördög vért izzad, hogy kitalálja, miképpen
vonulhasson vissza, szép lassan, de minél hamarább és mégis az
illendőség megóvásával!… Ne félj, jó fiu, segítségedre leszek! De azt az
elégtételt, hogy te hagytál a faképnél, nem fogod megkapni! Aludjál
nyugodtan és álmodjál szépet, már el vagy csapva!… Csak azt szeretném
tudni, valami őrangyal véd-e, vagy valami Robin pajtás szövi úgy az
eseményeket, hogy akárhány bolondságba ugrom bele, szerelem nélkül ne
mehessek férjhez?!