– Elza szobája a Nádor-utczai palotában. Délután három óra. Soroksáry
Miska gróf, a ki hosszabb útról érkezett, már egy negyedóra óta
beszélget a menyasszonyával. –
Miska. – Ó, az én históriám, az nem valami érdekes! Mondtam már magának
régebben, hogy a mi családunkban a Mancsi volt a fővárományos. Az én
erbtantijaimnak és erbonklijaimnak ő volt a Lieblingje, azonkívül neki
külön onklijai is voltak, még pedig a javából. Nekem csak egy komoly
várandóságom volt: a csillagkeresztes tantimtól; az is megfelezte a
vagyonkáját köztem és a Mancsi között. Mert a Mancsi egyebet se csinált,
csak sorra járta az öregeket s folyton dorombolt a fülükbe, úgy hogy
végül behizelegte magát minden említésreméltó Wertheimba. Megjegyzendő,
hogy az én családomban csak egy nagyon gazdag ember volt: a Samu bácsi.
Ez a Mancsit tette általános örökösévé, pedig a Mancsi az anyja felől is
nagy vagyonokat húzott be… vagy éppen azért. Minket a vén barom holmi
pipagyüjteményekkel elégített ki. De engem nemcsak ő főzött le, hanem
mindenki, a ki csak kitagadhatott. Én hát igen csehül néztem ki, a
Mancsit pedig ellenkezőleg üldözte a disznó. Mintha pestis dúlt volna a
családban, két vagy három áldásos év elsöpörte az összes öregeket, s a
Mancsinak minden este egy uj örökség volt a párnája alatt. De nemcsak az
öregek költöztek el udvarias sietséggel, azok is rakásra hullottak, a
kikkel a Mancsinak osztozkodnia kellett volna. A gyerekek belefultak a
tóba, a felnőttekkel egy pár rövid betegség végzett. Hamarosan, alig
telt bele egy hónap, ketten maradtunk a családból: a Mancsi egy
latifundiummal, és én egy pipagyüjteménynyel. De most hallgasson ide!
Most jön az, a mire senki se gondolt azok közül, a kik engem, mint vélt
szamarat, kitagadtak. A Mancsi, a ki éppen ezer évig élt volna, vagy egy
pár év mulva már számos gyermek hátrahagyásával mult volna ki a
világból, három nappal az esküvője előtt felül egy automobilra, a
sötétségben neki megy nem tudom micsodának, és a következő pillanatban ő
nem volt többé a Mancsi, hanem csak egy nagy darab palacsinta.
Elza. – Borzasztó!
Miska. – No, nem olyan borzasztó! Az én gyászomat legalább jelentékenyen
mérsékli az, hogy ugyanabban a pillanatban én már nem csupán egy
pipagyüjtemény, hanem egyszersmind egy latifundium tulajdonosa voltam.
Különben ne sajnálja a Mancsit; ő jól járt. Ha élve marad, meglehet,
valami dölyfös mágnás lett volna belőle, egy utálatos vén oligarcha… így
pedig az ég magához vette angyalnak.
Elza. – De az csak borzasztó, hogy mennyi szerencsétlenség történik az
automobillal?!
Miska. – Hja, ez a világrend! A mágnások már túlságosan elsokasodtak, de
szerencsére fölfedezték az automobilt. Társadalmi törvény, kimutatta,
gondolom Malthus, vagy valaki más, hogy mikor a társadalmat az a
veszedelem fenyegeti, hogy az emberek tulságosan el fognak szaporodni és
kénytelenek lesznek megenni egymást, olyankor a társadalom mindig
megkorrigálja művét, s háborukkal, az epidemiák felkarolásával, vagy
elmés fölfedezésekkel segít a bajon és elhárítja a fenyegető
veszedelmet.
Elza. – Úgy veszem észre, maga nincs nagyon megilletődve!
Miska. – Édes istenem! Maga roppant jó teremtés, nekem az egyetlen
barátném, a ki tökéletesen megért engemet… Maga előtt csak nem fogok
képeket mutatni!… Egy második unokatestvér!… De ne beszéljünk ezekről a
piszkos anyagi ügyekről. Beszéljünk magukról. Hogy’ vannak? Azt mondta
az előbb, hogy a Blanka vőlegény nélkül maradt. De hát mi van a
pemzli-emberrel?
Elza. – A pemzli-embernek útilaput kötöttünk a talpa alá, és kitettük a
szűrét.
Miska. – Ne mondja! De hát miért? Történt valami?
Elza. – Semmi különös. Csak rendre meggyűlöltette magát mindenkivel, és
a mikor már amúgy is lógott, egyszerre kimutatta a foga fehérét. Ekkor
láttuk, hogy a fogai iszonyu nagyok és ijesztően feketék.
Miska. – Ez érdekes. Beszélje el részletesen!
Elza. – Már nem is tudom, hogyan és mivel kezdődött a história, csak
annyit tudok, hogy én voltam az első, a ki intrikálni kezdett ellene.
Ennek a szegény Blankának az a tragikuma, hogy a mikor egyszer-egyszer
nagynehezen már a főkötő alá kerülne, jövök én és elhessegetem a kérőt.
Miska. – Az igaz, ez nem előszöri dolog, hogy a Blanka jegyesét maga
intrikálja ki a házból.
Elza. – De, sajnos, nekem mindig igazam van, és most se vádol a
lelkiismeret. Elég az hozzá, én az első percztől fogva ki nem állhattam
ezt az embert. És tudja-e, miért? Mert nagyon furcsán nézett rám.
Miska. – Ejha! És ezt maga sohase mondta el nekem! Miért? Hogy már előre
legyen, a mit eltitkolhat előttem?
Elza. – Nem volt mért dicsekednem vele. Szóval a tekintete elárulta, sőt
azzal a czinizmussal, mely még a legegyénibb és a legérdekesebb volt
benne, valósággal kitálalta, hogy a pénzünk után mindjárt én tetszem
neki legjobban a házban. És engem ez felbőszített.
Miska. – No, no! A hódolat mindig hízeleg.
Elza. – Az nem igaz, édes barátom, egyszerűen nem igaz. Tudja, nem
akarom vitatni a maga tapasztaltságát és asszonyismeretét… meghajolok
előtte… de ezt én jobban tudom, mint maga. Én megengedem azt, hogy az a
hódolat, a melyben szerelem nyilatkozik meg, ha csak egy szikrányi
szerelem is… többet mondok… megengedem még azt is, hogy az a hódolat,
mely kizáróan az én személyemnek szól, akármilyen forrásból fakad,
akármilyen alanti embertől jön, és akármilyen formában, mondjuk:
akármennyire bántó formában nyilatkozik meg, hogy ez a hódolat azért
mégis hízeleg minden némbernek; nagylelkű vagyok, ezt mind megengedem.
De van egy hódolat, mely nem nekem szól, csak a státusnak, a melyhez
tartozom, a sok milliónak, a kiknek csak egyike vagyok, az egész
Damenkapellé-nek. Ez a hódolat nem hízeleg, hanem lealacsonyít. Én
láttam ennek az embernek az orráról, hogy neki mindegy: a nagyságos
asszony, a kisasszony, a szobaleány, a szakácsné, a dajka, vagy a bába…
Olyan világosan láttam, mint a hogy most magát látom, hogy az egész
ember csupa étvágy. Meglehet, vannak dámák, a kik ezt érdekesnek
találják, de engem ez a vadállatias, sanda tekintet utálattal töltött
el.
Miska. – Talán csak zavarba hozta.
Elza. – Eh, édesem, maguk ehhez nem értenek! A legkitanultabb
asszonybolondítók se értenek hozzá. Mert ha értenének hozzá, akkor ebből
a tudományból már kézikönyveket készítettek volna és az iskolásgyerekek
is okulnának belőle. Istennek szent anyja, könyörögj érettünk!… hisz így
is jaj annak, a ki nem férfinak született, de akkor még jajabb volna!…
Szerencsére a természet a gyöngébb női szervezetnek azt a mimikriséget
adta védelmül, hogy mikor maguk úgy vélik: tisztán látják, a nő lelke
elbúvik a sok hasonlóság közepett… maguk, képzelődésükben, azt hiszik,
hogy folyékonyan olvasnak a lelkünkben s ugyanakkor a nő begubózza magát
a gyöngeségébe és egészen mást gondol… a legegyszerűbb nő is.
Miska. – Ez babona. Maguk is csak olyanok, mint mi vagyunk. Abban, a mit
a saját lelkemben látok, megtalálom a kulcsot, a mivel kibetűzhetem a
maguk gondolkozásának és érzésének minden kínai körmönfontságát.
Elza. – Nem olyanok vagyunk, csak hasonlók. És nem betűzi ki, mert
másféle logikával jár utána, mint a milyennel mi élünk. De mért
disputáljak magával? Az az ősrégi és örökletes meggyőződés, a melyet
maga is hirdet, nekünk egyik védelmi eszközünk. Hát csak azt az egyet
felelem magának, hogy a pemzli-ember az ő lapos pillantásaival egy
cseppet se zavart meg, és ha maga ezt konokul hiszi, akkor alaposan
csalódik. A pemzli-ember az utálatosságával mindössze egy ellenséget
szerzett magának.
Miska. – És ez az ellenség a gyűlöletében végig plátói maradt?
Egyebeknek kellett történnie…
Elza. – Nem maradt egészen plátói. Mindenekelőtt ez az ellenség
szuggerálta, nem minden maliczia nélkül, azt az ötletet, hogy a nagy
művésznek a mama arczképét is el kellene készítenie. Az időt is jól
választotta meg az ötletéhez. Akkor bocsátotta szárnyra, mikor a nagy
művészt legjobban elfoglalva tartotta a szép sikervári Straussné, egy
egész főherczegi család, egy nagy államférfiú, egy világhírű tánczosnő
és egy európai czelebritás, csupa olyan kép, a melyekkel a legvadabb
tempóban hajszolta a reklámot. A nagy művész, az őt jellemző, czinikusan
nyílt és brutális önzéssel nyomban kijelentette, hogy a mama nem az ő
zsánerje. Őrizkedjék az őszinteségtől, barátom, akármilyen hatalmasnak
képzeli magát!… Lássa, ez az ember iszonyu veszedelem volt Blankára
nézve, mert a paraszti kiméletlenségében és abban, hogy az önzése minden
tekinteten túltette magát, imponáló erő lakott. De a falánkságát oly
jogosnak tartotta, hogy egy cseppet se színlelt. A bölcs természet úgy
rendelte, hogy a mit önzése határtalanságával és ragadozó természete
mohóságával megszerez a réven, azt elveszítse a vámon, akképpen, hogy
mindenkit bagatellizáljon, ne titkolja el ostoba felfuvalkodottságát,
meztelenül tárja fel roppant étvágyát, egoizmusának ocsmány ridegségét,
kiméletlenségét, rosszakaratát, s így szép számu ellenségeket gyüjtsön
magának, a kiknek gondjuk legyen rá, hogy terveit kontrakarirozzák.
Miska. – Maga talán az ethika tanára lett az egyetemen?
Elza. – Nem, de talán az leszek, ha nem megyek férjhez. Egyelőre csak
azt akartam mondani, hogy a gyűlöletem vagy jobban mondva: az undorom
nem maradt egészen plátói.