Blanka. – A Zomotori Gelbné egy kövér öreg asszony, a ki az életéből
vagy harmincz esztendőt egy lisztesboltban töltött el – mert azelőtt
lisztkereskedésük volt – s a kinek ezalatt a lisztporral annyira tele
ment minden pórusa, hogy most a nagy, méla fekete szemével úgy néz ki,
mint egy szomorú, kövér Pierrot. A Zomotori Gelbné eleinte azt
képzelhette, hogy, ha ők estélyeket adnak, akkor neki társasága is lesz;
de ebben a várakozásában rettenetesen megcsalta a sors. Mondhatom, soha
háziasszonyt annyira nem bojkottáltak a vendégei, mint a Zomotori
Gelbnét; régebben még csak tisztességgel, néhány nyájas szó után
szökdöstek el tőle, úgy az urak, mint az asszonyok, de most már
czinikusan mellőzik, s nincs az a zöld zsúralak, a kit öt percznyi
beszélgetésre megfoghatna. Lassankint bele is nyugodott, hogy a tulajdon
estélyen se lehet egy kicsit szórakoznia, s most már megelégszik azzal,
hogy ilyenkor fölveheti valamelyik kivágott ruháját és kiülhet a tömeg
közé, megmutogatni a gyémántjait, a melyeket olyan elhagyatottságban és
olyan szótlanul ragyogtat, mintha viaszbaba volna s a Zomotori Gelb
kirakatában ülne. A Zomotori Gelbet még csak megértem valahogy, mert az
alighanem főrendiházi tag akar lenni, azon a czímen, hogy nagy
művészet-barát, a mi Maecenás óta annyit jelent, hogy az ember szívesen
tömi étellel-itallal mindazokat, a kik művészeknek nevezik magukat… de
ezt a szegény asszonyt, a ki igen jó lélek lehet, igazán nem értem.
A mester. – Hát akkor hogy van az, hogy mindenki eljár hozzájok?
Blanka. – Mindenki nem jár el hozzájok, csak sokan, de ez is rejtélyes,
s olyan titka a Zomotori Gelbnek, mint a karthauziaknak a chartreuse
készítése. Azt hiszem, a titok főképpen abból áll, hogy a Zomotori Gelb
mindíg gondoskodik attrakcziókról, s minden meghívottnak igér más
meghívottakat… ott lesznek X. és Y.… azok, a kik amazt a leginkább
érdeklik. Az attrakcziók pedig: azok az asszonyok, a kik a legtöbbet
beszéltetnek magukról; a nap hősei, a kik utóljára nagy port vertek fel;
és egy pár olyan úr, a kiknek a hatalmától a legtöbb érdek függ. Mivel
hódítja meg ezeket a kis kopasz? – nem tudom; valószínűleg azért mennek
a Zomotori Gelbhez, a miért a bohózatokhoz: hogy furcsa embereket
lássanak.
A mester. – Ha ők elmehetnek: mi is elmehetünk. Hadd lássuk egyszer ezt
a komédiát is.
Blanka. – Maga elmehet, az más. De mi?… ne kívánja azt! Ha mi csak
egyetlenegyszer mutatkoznánk a Zomotori Gelbnél, mindjárt akadnának, a
kik azt mondanák: »Ime, ez az ő társaságuk!« Az effélében az ember nem
lehet eléggé elővigyázatos. Társadalmi érzékenységünk őrizetében épp
olyan szigoruaknak kell lennünk, mint a hogy egy leánynak ügyelnie kell
minden csekélységre. Egy semmi, és megered a szóbeszéd. Nincs könnyebb,
mint egy családot deklasszirozni, kivált ha maga is táplálékot ad annak
a gyanunak, hogy a társasága megválogatásában nem eléggé finnyás.
A mester. – Nézze, bizonyosan tudom, hogy ott lesznek a Frányaváry
grófék is.
Blanka. – Azok tehetik. Először is a hóbortosság jogán azt csinálják, a
mit akarnak, és ezt mindenki természetesnek találja. Aztán meg, a kinek
már a szépapja is híres volt arról, hegy hóbortos csinyeket követett el,
az már sokat megengedhet magának. De mi még nem tartunk ott a
tekintélyben, a hol a Frányaváryék. Maga nem képzeli, mennyi kínlódásba
került, míg ezt a kis pozicziót kivájhattuk magunknak. És azért hoztunk
volna annyi áldozatot, hogy most hirtelen megbolonduljunk és elhajítva a
verejtékkel szerzett presztizst, encanaille-irozzuk magunkat a Zornotori
Gelbékkel?! Nem, maga nem kívánhatja ezt; maga, a ki olyan okos, mint
Spinoza; maga, a ki olyan nagy, mint Michel Angelo megsokszorozva Wagner
Richarddal; maga, az én uram és parancsolóm, az én jóistenem! És ba
kívánja, miért kivánja? Mit akar ott? Nem értem.
A mester. – Elmondom; én mindent elmondhatok. Én nem tehetek, nem
mondhatok, nem gondolhatok olyat, a mit szégyelnem kellene. Nekem jogom
van megtenni akármit, s a mi más közönséges embert lealacsonyítana,
azzal, ha én teszem meg, megtisztul, szentté és nagyszerűvé válik. Nekem
nem parancsolnak a társadalmi törvények; nekem még a világ rezon
törvényei sem parancsolnak. Rám nézve külön törvények állanak érvényben,
melyeket magam szabok meg magamnak. És ha tetszik, még ezek alól a
törvények alól is feloldom magamat, _car tel est mon plaisir_. Én
souverain vagyok; nem mint egy királyocska, hanem mint az örök
világosság. Az örök fény, mely szószszal önti le a tárgyakat; szószszal,
melynek a titkát csak ketten tudjuk: a fény meg én. Ha például én
megölnék egy embert azért, hogy elraboljak tőle két krajczárt: nem
szégyelném, és elmondanám, föltéve, hogy az őszinteségemmel nem
szereznék magamnak valami kényelmetlenséget vagy alkalmatlanságot. Mert
azzal, hogy ezt a tettet én követném el: maga a tény is nagyszerűvé
válnék. Ilyen még nem fordult elő, és életrajzíróim azt mondanák: ez a
lángész határtalan volt, mint a tenger. Hogy egy kis példát mondjak
erre: Benvenuto Cellini megölt egy pár embert. Mások is öltek embereket;
ezek gyilkosok és gonosztevők voltak, Benvenuto Cellini csak érdekes
volt. A kiket mások öltek meg, azok meghaltak, egészen, végleg,
tökéletesen, pont; a kiket Benvenuto Cellini ölt meg, azok
halhatatlanok. Isteni szerencse volt rajok nézve, hogy Benvenuto Cellini
ölte meg őket, s ha tudták volna, hogy mi vár rajok, örömmel rohantak
volna a halálba. Pedig az csak Benvenuto Cellini volt!
Blanka (mintha álomba ringatták volna; azután: a megilletődés ünnepies
hangján, lassan, az álmodozását kifejező hanghordozással). – Milyen
zordon és fenséges ma az én zsarnokom!… Mint egy óriási glecscser az
orkán csillagtalan éjszakáján!… (Mintha rémképeket űzött volna el
magától, megrázza egy kicsit a fejét és mosolyogni kezd.) De engem nem
ölsz meg, ugy-e; édes?!… te, édes!…
A mester (kegyesen). – Nem. (Lehajlik Blankához és homlokon csókolja.)
Boldogan fogsz élni és India császárnője léssz! Nem azé a rongyos kis
Indiáé, a mit a mappán látsz, hanem az én Indiámé, az örök fényességben
úszó, boldog szigeté, a hol én trónolok!… s a hol a napnak a szószsza… a
hol a napfény szószszal… a hol a napfénynek a tengere, mint… a hol egy
szósztenger… (Egy darabig még küzd a hasonlattal, de mivel a hasonlat
tovább is akadékoskodik, röviden végez vele s egyszerűen kitekeri a a
nyakát.) De mit is akartam az előbb mondani?!… Igen, azt akartam
mondani, hogy maguknak el kell jönniök a Zomotori Gelbhez!
Blanka (mint a kit boldogító álomból ébresztettek fel, durczásan). – Ne
beszéljünk a Zomotori Gelbről! Beszéljünk magunkról! Úgy szeretem én az
én jóistenemet, ha olyan, mint a milyennek az előbb láttam!… Ha zordon
és fenséges, mint sötét hegyorom a viharban!… Beszéljünk Benvenuto
Celliniről… beszéljünk rólad!…
A mester. – Meg kell lennie!… el kell intéznünk ezt a Zomotori Gelbet!
Kivánom!… Tehát, igen, azt akartam mondani, hogy fel fogom tárni maga
előtt őszintén… miért ne?!… Nekem nincs mit eltitkolnom, kivéve, ha
számításból titkolózom… a mit én cselekszem, az csak helyes és nagystilű
lehet. Másnál talán szegényes stréberségnek tűnnék fel az, a mit tenni
szándékozom, alantas haszonlesésnek, kapzsiságnak; de nekem jogom van
felülemelkedni a bárgyúk megrovásán s minden tekinteten. A világ nekem
sakktábla, az emberek figurák; játszom ezekkel a parányi alakokkal, s ha
mozdulataim kicsinyeseknek tűnnek fel, játékom nagyszerű. És en
mindenből hasznot húzok, még a játékomból, még a mulatságomból is;
felhasználom a figuráimat, aztán eldobom őket, de csak azután, amikor
már belevontam őket érdekkörömbe, megdolgoztattam őket a czéljaimra, s
besöpörtem a hasznot. Kifacsarom őket és el vannak dobva. Felülemelkedem
mindenen, a mi a tuczatemberek számára erkölcsi parancs, s az
Übermenschek érthető czinizmusával teszem túl magamat a gyöngébbek
kritikáján. Mert engem minden megillet, a mit megkívánok, s czéljaimat s
útjaimat egyaránt tetszésem szerint választom.
Blanka. – Ez az első eset az életemben, hogy valamit nem tudok
elképzelni.
A mester. – Hallja tehát. Ezen az estélyen ott lesz a szép sikervári
Straussné is.
Blanka (elszörnyed, de némi kellemes borzongást érez). – Jézusom!…
Remélem, ezzel nem azt akarja mondani, hogy…?! És még elmondja nekem!…
Istenem, milyen ember!… Kegyetlen és hatalmas, mint a halál!… Milyen
ember, milyen ember!… Ó, ne taposson a szivemre! Nem, nem, ez nem igaz!…
Mondd, hogy álmodom!
A mester (mosolyogva). – Gyermek! Hiszen akkor nem mondanám el! Nem
mondanám el számításból; a rezon és kényelem-szeretetem nem engedné. És
miért gyötörném magát szükségtelenül?! Az asszony ugyan csak arra való,
hogy a zsenit szórakoztassa, de én nem szakítok le minden rózsát. Ah,
istenem, egyéb dolgom is van! Nem, édesem, a sikervári Straussné nekem
csak egy bábu, egy sakkfigurácska… még csak nem is játékszer, mint egy
gitár, vagy élvezeti czikk, mint egy pohár tokaji… hanem csak egy tárgy…
egy eszköz, melynek hasznát veszem, teszem fel azt: egy szőnyeg, egy
madár, vagy egy őszi alkony. Na, megnyugtattam?
Blanka. – Akkor most már egy cseppet sem értem,
A mester. – Mindjárt meg fogja érteni. A sikervári Straussné ma a
legszebb asszony Budapesten. És nemcsak a legszebb, hanem a
legdivatosabb is. Ha valaki a legnépesebb útczákon mindennap öreg
minisztereket, fiatal majoreskókat, törzstiszteket és megőrült
házasembereket vezet az orruknál fogva, ez nálunk már nagy dolog. Ez már
majdnem annyi, mintha az illető, hogy úgy mondjam, akkreditált metressze
volna egy főherczegnek. Már most világos, ugy-e, hogy ez a szép és
divatos asszony nem fogja elmulasztani a nem is várt nagy sikernek, a
dicsőségnek ezt a korszakát, s rövid időn megszerzi nagyszámú bámulóinak
azt az örömet, hogy ezek ott láthassák a műcsarnok falán az ő arczképét
is, a büsztéjét, lehetőleg vagy lehetetlenül dekolletáltan, már
valamelyik legközelebbi, az őszi vagy a tavaszi tárlat alkalmával?!… Ez
oly természetes, oly szükségképpi következése az ő divatosságának, hogy
az időt is ki lehet számítani, amikorra az arczképnek el kell készülnie.
Nos hát, maga tudni fogja, hogy Vászonkőy, a ki a vetélytársamnak
képzeli magát, beleházasodott a sikervári Strauss családjába.
Természetesen nem lesz olyan bolond, hogy ki ne használja a családi
összeköttetést, s ne igyekezzék kiintrikálni magának a szép rokon
arczképét. Ha én nem vigyázok, okvetetlenül el is harácsolná előlem. De
én ezt nem fogom engedni.
Blanka (egy kicsit elhűlve). – Le akarja festeni a sikervári
Straussnét?! És ez az egész?!… (A fejét rázza.) Non capisco, non
capisco! De hiszen maga a felét se győzi lefesteni azoknak, a kik
versenyeznek ezért a szerencséért!… és biztos, hogy nemsokára levelet
kapunk, a melyikből kiderül, hogy a Dalai Láma is magával óhajtaná
lefestetni magát. De hát akkor mit törődik maga a sikervári
Straussnéval, és mit bánja, hogy Vászonkőy fogja e lepingálni, vagy egy
másik kis éhes?!… Hadd éljenek azok is!… és kicsoda, micsoda ez a
sikervári Straussné? Magának Hekuba!
A mester. – Ohó, az nem úgy van. Először is, a mint mondom, a sikervári
Straussné ma egyike azoknak a személyeknek, a kik leginkább _en vue_
vannak; aktuális, egyelőre nem fog kimenni a divatból, felül van. Ha egy
czímtáblafestő állítaná ki, az arczképe akkor is foglalkoztatni fogja az
embereket, és a vernissage-on maga száz embertől fogja hallani: »Szép,
szép… de látta-e a Strauasné portraitját?!…« Vászonkőy pedig veszedelmes
fráter. Annyit beszél az emberek gyomrába, olyan elbizakodott pofákat
vág, mikor a legszemtelenebb reklámokat csapja magának, úgy tudja
portáltatni a Vontcsövyekkel a kis rongyait, szóval úgy tudja
adminisztrálni magát, hogy mindíg találkoznak állatok, a kik elhiszik
neki, hogy ő valaki. Már most, ha… teszem fel… az őszi tárlaton az
emberek azt fogják látni, hogy a sikervári Straussnét, a ki ott az ő
minisztereivel és majoreskóival mindent le fog galoppolni: Vászonkőy
állította ki – akkor a ludak így fognak gágogni és a disznók így fognak
röfögni: »Lám, lám, a Vászonkőy kezd kifejlődni!… Lám, lám, a Vászonkőy
kezd fölébe kerekedni a mestereknek!…« És lesznek, a kik keresni fogják:
mi az, hogy a sikervári Straussné az ő minisztereivel és majoreskóival
nem én hozzám jött magát lefestetni? A Vászonkőynek pedig gondja lesz rá
elterjeszteni, hogy engem mellőztek, mert én már kezdek öreg lenni, és
egyéb gazságot. És ilyenkor mindíg akad egy pár betörő, a ki
agyonsajnálja az embert: »A Nap már kezd lealkonyodni… Kezd kimenni a
divatból… a _clou_ már kiesett a kezéből… szóval ez már nem a zenit!…«
Már pedig én a zeniten akarok maradni, s nem engedem, hogy a
divatosságomat kilopják a zsebemből. És biztosítom magát, hogy Vászonkőy
nem fog vigyorogni.
Blanka. – Hogy jön magához egy Vászonkőy?
A mester. – Na hát én is ezt mondom. De azt észre kell venni, hogy
ezeknek a tehetségtelen majmoknak volt annyi eszök, hogy ellopták a
kniffemet. És azóta még rám is liczitálnak. Ha például hozzájok jön a
vasorrú bába, úgy kistafirozzák és kipreparálják, hogy a közönség egész
herczignek találja az öreg méltóságos asszonyt. A tömeg ebből azt
következteti, hogy ők már a nyomomban vannak. Persze a szószt, azt nem
tudják utánam csinálni, de ezt a tömeg már nem érti.
Blanka (még folyvást gyanakodva). – E szerint magát boszantaná az,
hogyha ezt a szép asszonyt nem festhetné le?…
A mester. – Természetesen. Mindenkit én akarok lefesteni, a ki valaki.
Az ördögöt is én akarom lefesteni, ha az ördög divatban van. A nagy
művésznek olyannak kell lennie, mint a primadonnának: folyton
foglalkoztatnia kell a publikumot, mindíg az előtérben kell állania, nem
szabad oda eresztenie senkit, el kell vennie a többiektől minden
valamirevaló szerepet, mert a ki pihen, az nem létezik, azt elfelejtik,
és ha helyettem valaki tapsot csikar ki a publikumtól, az ellopott tőlem
egy darab kenyeret, a mit én ehetnék meg.
Blanka. – Hiszen nem tudna megenni annyi kenyeret.
A mester. – Az mindegy, hogy mit csinálok vele. Hát elszárad a kenyér.
De nem szabad engedni, hogy más is szóhoz jusson, mert a nyakunkra nő.
Mindíg ott kell lenni a közönség pulzusánál. Tele kell kiáltani a
publikum fülét, bele kell lőni a gyomrába, hogy itt vagyunk, hogy élni
és uralkodni akarunk, hogy csak mi vagyunk, az egész világon egyedül
csak mi, senki és semmi egyéb; a mi pedig rajtunk kívül van, az egy
tekintetre se érdemes. Mert, ha csak rövid időre, ha csak egy-két embert
engedünk magunk elé: a publikum megfeledkezik rólunk, nekik adja oda, a
mi nekünk jár, és utóljára a mi számunkra kenyér se marad.
Blanka. – Maga úgy beszél, mintha küzdenie kellene az érvényesülésért,
mintha még nem érkezett volna meg. De hiszen magának már semmire sincs
szüksége! Gazdag ember; én is gazdag vagyok. Akár soha se vegyen
palettát a kezébe. Ha fest, passzióból teszi. Hogy a zsenijének
élhessen, és annak, a mi a legnagyobb gyönyörűsége. Hogy gyönyörűséget
szerezzen másoknak is.
A mester. – Csak nem gondolja ezt komolyan? Törődöm is én másokkal!
Festek, mert ezzel könnyen szerzem a pénzt, és punktum. Nem vagyok
szegény, de még többet akarok szerezni. A vagyonból soha se elég. Ha
van: akkor még többet akarunk. Az ember mindíg akar valamit. Passzióból,
én!… Nekem nincsenek passzióim, mert én nem vagyok regényes kisasszony.
Művész vagyok. A művésznek pedig számítónak kell lennie. Gondolnia kell
rá, hogy akármit csinál: keresztülgázolhatnak rajta a konkurrensei és
egy szép napon kimegy a divatból. Gondoskodnia kell róla, hogy ez a nap
készen találja. Ki kell használnia a rendelkezésére álló időt, hogy ama
bizonyos napig a lehető legnagyobb vagyont halmozza össze. Ha a művész
felhagy minden számítással: akkor már nincs a zeniten, akkor a
zsenijének vége, mert a tehetségeink közül a számítás hagyja el utóljára
az embert. Ha már számítás sincs bennünk: akkor minden patkány elhagyta
a sülyedő hajót.
Blanka. – És így maga egész életében, vagy legalább addig, míg kimegy a
divatból, rabszolgája lesz a publikumnak?
A mester. – Az ember hozzászokik ehhez. Én már fel se veszem. Nekem ez
az élet.
Blanka. – No nekem egy kicsit nehéz lesz ebbe beleszoknom.
A mester. – Majd bele fog tanulni. Hozzászoktatom, úgy, hogy észre se
fogja venni.
Blanka. – És ez az estély már szoktatás akar lenni?
A mester. – Nem csupán az.
Blanka. – Képtelen vagyok kitalálni, hogy mi szüksége volna ott ránk?
Azt még megtudom érteni, hogy maga elmegy. Véletlenül találkozni fog a
Straussnéval, kedves lesz hozza, a Straussné el lesz ragadtatva, hogy a
híres mester így kitünteti, s ezzel a Vászonkőy terve el van fujva.
A mester. – Nem, ez nem elég. Maguknak ott kell lenniök, hogy a
föllépésem annál impozánsabb legyen. És azután magára vár a legnagyobb
szerep. Ha én a menyasszonyom jelenlétében rendkívül kitüntetem a szép
sikervári Straussnét, ez mindenesetre valami, de csak félmunka. Magának
még kedvesebbnek kell lennie a szép asszonyhoz, mint a milyen én leszek;
mert a maga kedvessége nála még többet nyom a latban. Straussné ég a
vágytól, hogy egy lépcsőfokkal feljebb emelkedhessék, s ha azt
képzelheti, hogy most már belejutott a maguk körébe: ez iszonyúan
boldoggá fogja, tenni. Azután maga lesz az, a ki az ideát szuggerálja
neki; ehhez női ügyesség kell, mert hiszen én kéretni akarom magamat,
sőt egy kicsit habozni is fogok, a nagyobb hatás kedvéért. De magának
nem lesz nehéz a sikervári Straussnét szuggerálnia; beszélgetni fognak a
maga portraitjáról… meg hogy az ő szépsége milyen nagy hatást tett rám…
stb., stb.… De hisz ezt magára bízom.