– Történik: Szilassy Marczel műtermében. A mester egy trónusnak is
nevezhető karosszékben ül, mely egykor Medici Lőrinczé volt, s mely a
restaurálás költségeivel egyetemben annyiba került, a mennyin egy házat
is meg lehetne vásárolni. A mester lábánál, egy puffon: menyasszonya,
Berzsenyi Blanka bárókisasszony. Blanka, jobbkezében a mester jobbkezét
tartva, melyet koronkint megcsókol, áhítattal tekint föl a beszélőre.
Így csünghetett a názáreti Jézus ajkán Mária, a szorgos Márta lelkes
testvére. –
A mester. – Az én halhatatlanságom mellett azért törpül el minden más
halhatatlanság, mert én a Wagner Richardja vagyok a mesterségemnek.
Gondolja el, hogy ebben a pillanatban kétezer millió ember él a világon;
tíz évvel ezelőtt szintén kétezer millió ember élt, és száz évvel
ezelőtt ugyancsak kétezer millió. És ez a sok kétezer millió ember mind
nem látta meg, hogy a fény micsoda szószszal vonja be a tárgyakat! Én
megláttam és még egyszer megcsinálom azt, a mit a fény megcsinált.
Lássa, ez az! Egyszerű dolognak látszik és mégis minden. Olyan nagy
dolog ez, hogy a művészet-történet két részre oszlik. Az első tart addig
a napig, a mikor én megszülettem; a másik rólam fog szólni és az
epigonjaimról. Néha magam is szinte elhűlök, ha arra gondolok, hogy
micsoda zseni szorult belém! Az ember nem hinné, hogy mekkora erő
lakhatik egy nyolczvankét kilónyi anyagban, mely külsőleg olyan, mint
más ember! De ez már így van. Nem tehetek róla; alázatos eszköze vagyok
az istenségnek, mely éppen engem választott ki, és közlöm az emberekkel,
a mit az istenség rám bízott. Mondja, van magának fogalma az én zsenim
határtalanságáról? Nem; nincs. Nézze, ezen a világon van ennyi és ennyi
tárgy, továbbá ennyi és ennyi érték, nem tudom, hány billió, billiárd,
vagy trillió és trilliárd. Maga megjelöl nekem bármely haszontalan
tárgyat; mondjuk: egy fát, egy papirvágó kést, vagy egy öreg asszonyt.
Én lefestem ezt a haszontalan tárgyat a szószszal, melylyel a fény
leönti, és ime ez a dolog már két példányban fog exisztálni a világon,
két tökéletesen egyező példányban, melyek csak annyiban különböznek,
hogy a művészi példány sokkal, de sokkal értékesebb, mint a modell, s ha
mondjuk: eddig trilliárd font sterling érték volt a világon, most ez a
trilliárd megszaporodott x font sterling értékkel. Aztán, nézze… a
kétezer millió ember közül, a ki most él, van legalább négyszáz millió,
a ki azt képzeli, hogy ő a legkülönb ember a világon. És ez a négyszáz
millió mind csalódik, nekem pedig… nekem egyedül… igazam van! Elgondolni
is óriási. Mondja, el tudja képzelni maga, hogy ki vagyok én?
Blanka (lelkesen). – Ó, el tudom képzelni! Még maga se tud olyat
kitalálni, a mit én el nem tudnék képzelni. (Naivan:) – De nem értem az
összefüggést.
A mester. – Várjon csak. Mindjárt rájövök. Eddig csak azt akartam
mondani, hogy én nem vagyok öntudatlan zseni. Teljesen tisztában vagyok
a jelentőségemmel. Bizonyosan tudom, hogy én vagyok a világ legnagyobb
embere, és csakis kollégáimat, az Übermensch-eket számítom. Ezek után
maga azt gondolhatná, hogy nekem tökéletesen mindegy: jól gondolkozik-e
rólam Vontcsövy, avagy rosszul gondolkozik? Ez a Vontcsövy egy kloáka.
Nem elég, hogy elhordja az összes vázlataimat, hogy az apró képeimet
elkunyorálja és eladogatja: még arra a szemtelenségre is képes, hogy
kölcsönök czímén megfizetteti a rólam írt czikkeit. Maga azt tételezi
fel, hogy engem kielégít határtalan öntudatom, s nem sokat törődöm vele,
hogy mennyire taksál a jelenkor, az egész világ, következésképpen még
kevésbbé törődöm vele, hogy mennyire taksál Vontcsövy, ez a kloáka. Nos,
nekem ez nem mindegy. Többet mondok. Nekem még jól is esik, hogy
Vontcsövy tiszteli bennem a piramidális zsenit. Ez az ember egy kloáka,
de intelligens lény. Egy ronda állat, de van érzéke a művészet iránt. Ez
az ember lát engem. Érez engem. Mindamellett nem ez a fődolog. A fődolog
az, hogy Vontcsövy az ő hangulatát, az ő elragadtatását, az ő mámorát
bele lövi a publikum gyomrába. A publikum egy csorda. A publikumnak
dunsztja sincs a művészetről; a publikumot én megvetem. De a mint a nagy
hadvezér nem győzhet hadsereg nélkül, a mint nem lehet valaki apostol, a
nélkül, hogy hivői legyenek, én sem élhetek küldetésemnek a publikum, e
csorda nélkül. És ezt a csordát senki sem kezeli úgy, mint ez az
elvetemült Vontcsövy. A mai czikke például remekmű. Ilyen népszerű
szavakkal, s a mellett ilyen hosszasan még nem magyarázták meg a
zsenimet. Olvassa csak el. Olvasta? Olvassa el még egyszer. Én
elolvastam tízszer.
Blanka. – Még most sem értem. Mert hiszen nem Vontcsövyről beszéltünk,
hanem a Zomotori Gelbről.
A mester. – Na hát ez ugyanaz az eset. Vontcsövyt én csak hasonlatnak
hoztam fel. Mit nekem a Zomotori Gelb! Nem is ismerem. Talán soha se
fogok vele megismerkedni, mert az estélyén, ha bemutatkozik, én ugyan
nem fogok vele foglalkozni, egy pillanatig se, annyit mondhatok. Nem
vagyok kiváncsi rá: tisztességes ember-e, vagy nyugalomba vonult betörő,
intelligens lény-e, vagy csak flanczol a művészvendégeivel; mindez örök
rejtély fog maradni előttem, mert én az estélye után rá se fogok
ismerni, ha az utczán meglátom. A Zomotori Gelb nekem csak eszköz, kis
eszköz, mint egy nadrággomb, melyre azonban szükségem van. Mit mondjak
még? A Zomotori Gelb nekem is derogál, mint magának; de a Zomotori Gelb
előttem nem valaki, hanem csak valami, nem egy személy, hanem egy tér,
mint pl. a Rákóczi-tér. Elmegyek az estélyére, tekintet nélkül arra,
hogy ő adja az estélyt; elmegyek, holott nagyon jól tudom, hogy ki
vagyok, s hogy ő semmi tekintetben nem jöhet én hozzám. És határozottan
óhajtom, hogy maguk is ott legyenek, mert ott én reprezentálni akarok.
Blanka. – Látszik, hogy soha se volt még a Zomotori Gelbnél estélyen. Én
voltam ott, és kötelességem figyelmeztetni magát. Persze, ha
parancsolja, ott leszünk; de jól gondolja meg a dolgot, mert én ártatlan
leszek benne, ha maga azután nagyon fog boszankodni. Mert az ő háza
olyan, mint az utcza; mint egy tér; és nem is a Rákóczi térre
emlékezteti az embert, hanem a Schiffmannsplatzra.
A mester. – Volt már maga a Schiffmannsplatzon?
Blanka. – Azt se tudom, hol van, hanem azt tudom, hogy ott nemcsak úri
holmit árulnak. A Zomotori Gelbnél is minden megfordul. Nagyon sok
embert hí meg, és meghí boldogot-boldogtalant. Neki mindegy; elég
valakiről hallania, hogy azonnal meghívja. Így aztán sajátságos
vendégsereg verődik össze nála. A legvegyesebb elemek, a legbőszebb
ellenségek, a legexotikusabb alakok és a legfélelmetesebb estélyhiénák.
Az ember, ha körülnéz a társaságon, eleinte csodálkozik: »Hát ezek
hogyan kerülnek ide?!« Aztán azon csodálkozik, hogy hogyan került ide ő
maga. És ezek között az alakok között, a kik néha furcsa szemeket
meresztenek egymásra, a legtöbbször pedig nem tudnak egymással mit
beszélni, a Zomotori Gelb mosolyogva sürög-forog; egész este nem csinál
egyebet, mint folyton kínálja a vendégeit pezsgővel, hűsítővel,
szivarral, fagylalttal, likőrrel és mindazzal, a mivel egy jól
berendezett csemege-bolt dicsekedhetik. Az ember bámul, hogy mit
mosolyog folyton ez a kis kopasz? Valószínűleg nevet magában, hogy így
össze tudta boronálni az egymáshoz legkevésbbé tartozó embereket. Nincs
egy vendége, a kivel tíz szót tudna váltani valamiről; a vendégeinek a
felét nem ismeri. Annyi ismeretlent hív meg, hogy néha egész tolongás
van a lépcsőjén, s azon a czímen, hogy tánczosok is kellenek, különös
alakokat invitál meg, a kik más, jobb mulatság után részegen állítanak
be hozzá. Azt mondják, már többször rémes szotizokat vágott zsebre
azoktól a vendégeitől, a kik nem ismerték; sőt egyszer, állitólag,
részeg fiatal emberek, a kik nem tudták, hogy ő a házigazda, meg akarták
verni. Na és a Zomotori Gelbné! Ismeri a Zomotori Gelbnét?