A mester. – Nos?
Blanka (némi vonakodás után). – Hiszen ha parancsolja!… (Hirtelen
elhallgat.)
A mester (szigorúan). – De hát mi baja?
Blanka (mintha egy láthatatlan lényhez beszélne, a ki ott ül előtte, a
szőnyegen). – És én, a ki azt képzeltem, hogy úgy fogunk élni, mint a
híres szeretők!… távol a világtól, mindíg édes-kettesben!… a legszebb
tájakon, messze elkerülve a kiváncsiak tekintetét!… a víz csobogását
hallgatva és csak suttogva beszélve, mint George Sand és Musset
Veneziában!… vagy mint Mario, a tenor, és felesége, Giulietta Grisi, a
nagy énekesnő, a kik az embereknek csak énekeltek, mint a fülemüle és a
pacsirta, azután elbujtak a világtól és éjszaka éltek, estétől reggelig,
ezer gyertyával világított, fejedelmi termekben, nappal pedig aludtak,
hogy ne kellessen látniok az embereket!…
A mester (boszúsan). – Ugyan kérem, hagyjon fel ezekkel a
gyerekességekkel! Én nem tréfálok.
Blanka (még folyvást elmélázva). – Én sem.
A mester (szárazon). – Ezzel azt akarja mondani, hogy hiába beszéltem és
nem teljesíti a kérésemet?