A báró. – Én nem mertem volna ezt mondani, de így gondoltam. És talán
nem illik, hogy egy egyénről, ki nemsokára családomhoz fog tartozni,
kérkedő nyilatkozatokat tegyek, de őszintén mondhatom, hogy csak két
művész volt, a ki a legnagyobb mérvben megnyerte tetszésemet: az egyik
egy zongora- vagy netalán hegedűművész, a nevére már nem emlékszem, de
az én barátom, a Várai Fejér, mindenesetre meg tudná mondani, mert éppen
ezen művész hangversenyén történt a redutban, hogy harminczezer
métermázsa kukoriczát eladtam neki, elég kedvező áron, s a másik:
jövendőbeli vejem, kinek művészete legteljesebb helyeslésemet bírja. De
engedje meg Méltóságod, hogy bemutassam többi gyermekeimet is… Lépjetek
elő!… Ez Elza leányom, és vőlegénye Soroksáry Miska gróf, személyes
leszármazója azon híres hadvezérnek, a ki a törökök ellen a
világtörténelemben olvasható nevezetes csatát elvesztette.
(Üdvözlések, gratuláczió.)
A püspök (Elzához). – Nagyon hasonlít bájos nővéréhez, kivel már volt
szerencsém találkozni, midőn először ült a mi kedves mesterünknek.
A báró. – Méltóságod nem fogja elhinni, és mégis úgy van, hogy mi hárman
még nem láttuk Blanka leányom arczképét, noha időközben már elkészült,
de a kedves gyermek ezt számunkra meglepetésnek kívánta fentartani, és
most éppen azért jelentünk meg, hogy, mint család, megbíráljuk, az
esetleges reparatúrák eszközlése végett, bár nőm, ki Blanka leányomat
ülni kísérte, azt állítja, hogy erre nem lesz szükség, s inkább csak
helybenhagyásunkat fogjuk kifejezhetni.
A püspök. – A kész arczképét még én se láttam, de bizonynyal épp oly
sikerült lesz… (hamiskásan mosolyogva:) sőt még sikerültebb, mint a
mester többi alkotásai… Hanem mit szólnak a mester utolsó képeihez, a
melyek a mostani tárlaton láthatók, nevezetesen az érsek portréjához?
A báró. – Ezen kép rendkívül megragadta figyelmemet, és különösen az
tűnt fel nekem rajta, hogy, ha az ember jobbról nézi, akkor a jelenlegi,
ha pedig balról, akkor a boldogult érsekre hasonlít.
Elza. – Nekem sokkal jobban tetszett a táborszernagy arczképe. Ebben a
képben annyira benn van a katona…
Miska. – A táborszernagy arczképe valóban igen szép festmény, csak egy
hibája van: az, hogy egy cseppet se hasonlít a táborszernagyhoz.
A püspök. – Ez túlzás.
A báró. – Ellenkezőleg. A kép oly hű, hogy más katonákat is kielégíthet.
Így például nekem van egy tisztelt barátom, egy tábornok, ki arczban
igen hasonlít a táborszernagyhoz, és a kép még ezen barátomnak is
megfelelne.
Elza. – Különben egy művészi alkotásban nem az a fődolog, hogy nagyon
hasonlít-e az eredetihez… hogy minden szemölcs rajta legyen, mit tudom
én, mi… hanem, hogy jellemzetes legyen, hogy benne legyen a lélek…
(Rejtvényi megjelenik a színen.)
Az inas (a hatás kedvéért utólag bejelenti). – Rejtvényi szerkesztő úr!
(Rejtvényi megpillantván a Berzsenyi-családot, szorgalmasan hajlong.)