A püspök. – Ó, a mesterről csak egyféle vélemény lehet!…

A báró. – Én nem mertem volna ezt mondani, de így gondoltam. És talán

nem illik, hogy egy egyénről, ki nemsokára családomhoz fog tartozni,

kérkedő nyilatkozatokat tegyek, de őszintén mondhatom, hogy csak két

művész volt, a ki a legnagyobb mérvben megnyerte tetszésemet: az egyik

egy zongora- vagy netalán hegedűművész, a nevére már nem emlékszem, de

az én barátom, a Várai Fejér, mindenesetre meg tudná mondani, mert éppen

ezen művész hangversenyén történt a redutban, hogy harminczezer

métermázsa kukoriczát eladtam neki, elég kedvező áron, s a másik:

jövendőbeli vejem, kinek művészete legteljesebb helyeslésemet bírja. De

engedje meg Méltóságod, hogy bemutassam többi gyermekeimet is… Lépjetek

elő!… Ez Elza leányom, és vőlegénye Soroksáry Miska gróf, személyes

leszármazója azon híres hadvezérnek, a ki a törökök ellen a

világtörténelemben olvasható nevezetes csatát elvesztette.

(Üdvözlések, gratuláczió.)

A püspök (Elzához). – Nagyon hasonlít bájos nővéréhez, kivel már volt

szerencsém találkozni, midőn először ült a mi kedves mesterünknek.

A báró. – Méltóságod nem fogja elhinni, és mégis úgy van, hogy mi hárman

még nem láttuk Blanka leányom arczképét, noha időközben már elkészült,

de a kedves gyermek ezt számunkra meglepetésnek kívánta fentartani, és

most éppen azért jelentünk meg, hogy, mint család, megbíráljuk, az

esetleges reparatúrák eszközlése végett, bár nőm, ki Blanka leányomat

ülni kísérte, azt állítja, hogy erre nem lesz szükség, s inkább csak

helybenhagyásunkat fogjuk kifejezhetni.

A püspök. – A kész arczképét még én se láttam, de bizonynyal épp oly

sikerült lesz… (hamiskásan mosolyogva:) sőt még sikerültebb, mint a

mester többi alkotásai… Hanem mit szólnak a mester utolsó képeihez, a

melyek a mostani tárlaton láthatók, nevezetesen az érsek portréjához?

A báró. – Ezen kép rendkívül megragadta figyelmemet, és különösen az

tűnt fel nekem rajta, hogy, ha az ember jobbról nézi, akkor a jelenlegi,

ha pedig balról, akkor a boldogult érsekre hasonlít.

Elza. – Nekem sokkal jobban tetszett a táborszernagy arczképe. Ebben a

képben annyira benn van a katona…

Miska. – A táborszernagy arczképe valóban igen szép festmény, csak egy

hibája van: az, hogy egy cseppet se hasonlít a táborszernagyhoz.

A püspök. – Ez túlzás.

A báró. – Ellenkezőleg. A kép oly hű, hogy más katonákat is kielégíthet.

Így például nekem van egy tisztelt barátom, egy tábornok, ki arczban

igen hasonlít a táborszernagyhoz, és a kép még ezen barátomnak is

megfelelne.

Elza. – Különben egy művészi alkotásban nem az a fődolog, hogy nagyon

hasonlít-e az eredetihez… hogy minden szemölcs rajta legyen, mit tudom

én, mi… hanem, hogy jellemzetes legyen, hogy benne legyen a lélek…

(Rejtvényi megjelenik a színen.)

Az inas (a hatás kedvéért utólag bejelenti). – Rejtvényi szerkesztő úr!

(Rejtvényi megpillantván a Berzsenyi-családot, szorgalmasan hajlong.)

A Berzsenyi-leányok tizenkét vőlegénye: Tollrajzok a mai Budapestről · 第 65 / 113 题