– Várakozó-terem a nagy festőnél. Fejedelmi fényűzés; minden egyes
tárgyból csak úgy kiabál a művészet. A vendégek körül négy inas
forgolódik; a feketébe öltözött titkár úr, kinek ábrázata komoly, mint
egy operatőré, a feltűnést tapintattal kerülve jegyzi fel egy
pergamen-alakú japáni papirra a jelentkezők nevét s a pihenés perczeiben
logaritmus-tábla segítségével számítja ki, hogy a jelentkezők minő
rangsorban járulhatnak a nagy festő elé. A várakozó-termet
perzsaszőnyeggel borított óriás kapu és két, gobelinnel fedett ajtó
választja el a szentélytől. Déli félegy óra. A várakozó-terem
telidestele: orosz nagyherczegekkel, levantei herczegnőkkel, száműzött
királynékkal, bibornokokkal, herczegek, grófok, bárók és pénzfejedelmek
sokaságával. A száműzött királynék oly türelmesen várakoznak, mint az
özvegy méltóságos asszonyok a belügyminisztérium folyosóján, mikor
kegydíjért folyamodnak… Megjelennek: Soroksáry Miska gróf és
menyasszonya, Berzsenyi Elza bárókisasszony. A várakozók az ujonnan
érkezettekkel, rangviszonyaikhoz és az ismeretség mértékéhez képest,
hosszabb vagy rövidebb, észrevehető vagy észrevehetetlen pillantást
váltanak, a mely pillantások némelyike köszönésként kíván szerepelni. Az
ujonnan érkezettek elfoglalják a szomszédsággal legkevésbbé terhelt
helyeket. –
Miska (Elzához, halkan). – És mi most itt várakozni fogunk?
Elza (Miskához, még halkabban). – Csak addig, míg Bianca Capello ide
fuvarozza a szegény mamát. Azaz… persze, hogy persze!… Floridornak igaza
van, a papának is ide adtunk randevút s a mi még súlyosabb, uraságod
kiintrikálta, hogy a szegény angolna is itt szedjen fel bennünket!
Szóval, ezen a helyen kell összeverődni az egész mispotálynak.
Miska (mint fent). – Na, előre kiváncsi vagyok, hogy az én
csillagkeresztes tántim mit fog szólni ehhez a stílushoz.
Elza (épp úgy). – Már korrigál? Vigyázzon, még nem melegedett meg a
vőlegénységben! Különben a maga tántija azt fogja mondani: »Gyermekem,
ez Iphigénia Taurisban, csakhogy szebbek a toilettejei!…«
Miska (mint fent). – Magától kitelik, hogy a képmutatásával le fogja
kányázni a szegény öreg nőt. Különben bánom is én! Vagyok én olyan
csibész, mint maga!
Elza (tovább is halkan). – Na hát akkor mi baja?
Miska (mint fent). – Semmi. Csakhogy tudnék én okosabb dolgot is, mint
itt ülni és várni egy rossz arczképnek a leleplezését.
Elza (pianissimo). – Mit akar? Hisz ez egy egész színház! Nézze, itt
vannak a Frányaváry konteszszek is! Le akarják festetni magukat, hadd
tudja meg az utókor is, hogy ők milyen öregek voltak!
Miska (mint fentebb). – Kérem, ne gúnyolja a tiszteletreméltó multat.
Gondolja meg, hogy az ő nagybátyjuk volt az, a ki ezt az országot
elfoglalta mindnyájunk számára.
Elza (a fogai közül). – No lám, megint az orromhoz dörgöli
Lengyelországot, Mezopotámiát, et toute la lyre!… A fiatal úr
rosszkedvű; nem tetszik neki a kávéház!… Bezzeg, ha egy körömfeketényi
primadonna volna jelen!…
Miska (azonképpen). – Ugyan, mi az ördögöt csinálnék vele?!
Elza (suttogva). – Magának, a milyen perverz, különös örömet okozna, ha
a menyasszonya háta mögül telegrafálhatna neki!
Miska (ugyanúgy). – Hallja, nem bánom, akármit fog rám, de azt ne kapja
fel, hogy perverz vagyok, mert az ilyesmit mindjárt elhiszik.
Elza (mint előbb). – Na, és ha a házasságunk kútba esnék, ez
kompromittálná a hölgyek előtt, ugy-e?!…
(Ekközben az egyik inas az ujonnan érkezetteket bejelenti a titkárnak.)
Az inas (a ki azelőtt színházi súgó volt a vidéken). – Titkár úr!…
(Tisztelettel teli, megilletődötten komoly ábrázatot vág; halkan). –
Soroksáry Miska és titkos arája, Kund Abigél.
A titkár (hivatalos csendben). – Na, és Ő?
Az inas (mint fentebb). – Miféle Ő?
A titkár (hasonlóképpen). – A másik!
Az inas (ajkait meg nem mozdítva, egy lépésnyire már nem hallható mély
baritonnal). – Bár a nap sárga korongja már jó előre haladt az égbolt
peremén, még nem pillantám meg kis lába havát!
A titkár (hasonló hangon). – Annál jobb, mert elfelejtettem megmondani,
hogy a másikat soron kívül kell előállítani. A donyesz kicsikarta a
mázolótól, hogy azonnal bemehessen, mihelyt megérkezik.
Az inas (mint előbb). – Nem tudom, egyáltalán lehetséges-e?
A titkár (ugyancsak piano). – Hogyne! A mázolónál nincs senki; ujságot
olyas. Csak a hatás kedvéért várakoztatja a kompániát.
Az inas (szintúgy). – No, és hol vezessük be a lammermoori menyasszonyt?
A túlsó oldalról?
A titkár (még folyvást csak az inas számára). – Hám’sz án Idé?… Abban
nem volna semmi öröme! Ki kell nyitni neki a műterem nagy ajtaját, hadd
vonuljon be rajta egész kíséretével, hogy az előkelők meghaljanak a
sárga irígységtől!
Az inas. – Igenis, milord!
(Ezalatt Miska gróf és Elza halkan beszélgetnek.)
Miska (a váróterem falain lévő képeket nézegetve). – Csak nem
jövendőbeli sógorom festette ezeket a képeket?
Elza. – Dehogy! Ezek a cinquecentó-ból való remekművek.
Miska. – No azért, mert ezek egészen csinosak.
Elza. – Úgy látszik, maga nem sokat tart Szilassynak a művészetéről.
Miska. – Hát maga sokat tart róla?
Elza. – Na, tudja, elhiszem, hogy vannak nagyobb festőink is… öreg urak,
a kik csak a művészetöknek élnek… de a budapesti fiatalok között… azok
között, a kik Budapest társadalmában szerepet játszanak… a kik nem
mentek ki a nagyvilágba, hanem hazafiasan itthon keresik a sikert…
Miska. – … ez a legokosabb ember.
Elza. – Mondja, hogy: a legügyesebb festő! Hisz látta a Zelma portréját!
Olyan gyönyörű, hogy bele lehetne bolondulni. Hát, mondja, nem nagy
művész az, a ki még Zelmában is fel tudja fedezni a szépséget?
Miska. – Ez az, a mit mondok. A mi festőink közül sokan… azok, a kik,
hogy a maga szavait ismételjem, hazafiasan itthon keresik a sikert, a
kik Budapest társadalmában szerepet játszanak, s a zsúrokon a legerősebb
konkurrencziát csinálják a házasulandó fiatal ügyvédeknek, ha egyébbel
nem exczellálhatnak, ha másban nem főzhetik le rosszul öltözködő,
zsúrokra nem járó kollégáikat, azokat, a kik csak a művészetöknek élnek,
egy dologban nagyot tudnak produkálni: _en gros_ reparálják meg, a mit a
természet rosszul csinált. Szépnek festik, a ki csúnya; fiatalnak, a ki
öreg; jóképű bácsinak a szívtelen vén panamistát, és ha vérebet
pingálnak, kék pántlikát festenek a nyakára. Az emberek bolondok, és ők
nem bolondok, hogy ezt ne vegyék észre. Ebben az iskolában nőtt nagyra
Szilassy Marczel úr is, jövendőbeli sógorunk, s ennek az iskolának
nemsokára ő lesz a Velasquez-e; mert ő mindenkit túlliczitál, s képes
paradicsommadárnak festeni a bagolyt is.
Elza. – Legyünk őszinték. Magának nem tetszik ez a házasság, s azért
ítéli meg Szilassyt ilyen szigorúan, mert Blankának a vőlegénye. Pedig
beszélhet akármit, az egész világot nem lehet csak úgy minden nélkül
bolonddá tenni, és ha Szilassyt felkapták, ez nem valami epidémikus
téboly, hanem tisztára az ő érdeme… és akármilyen szigorúan ítél róla,
annyit nem tagadhat le, hogy minden képe tetszetős, maga a csinosság,
csupa báj…
Miska. – … és csupa mosolygás. Mondja, nem volt ez a mi jövendőbeli
sógorunk valamikor fényképész? Nekem, a hányszor valamelyik portréját
látom, mindíg az jut eszembe, hogy a művész, mialatt a képen dolgozott,
minduntalan azt mondhatta a modellnek: »Tessék barátságosan nézni!
Tessék barátságosan nézni!«
Elza. – Vallja meg nyiltan, hogy másféle sógorra számított. A piktor egy
kicsit derogál magának. Pedig hát van akárhány gróf, a kivel ez a piktor
nem cserélne.
Miska. – Például velem sem; elhiszem. Egy pár nap alatt többet keres,
mint a mennyit nekem a minisztériumban egy év alatt fizetnek. De nekem
semmi kifogásom ellene, sőt! Hogy nem tartom nagy művésznek? Ez más
blattra tartozik. Bánom is én, hogy a sógorom igazi művész-e, vagy csak
közönséges pacsmagoló! Ha Bastien Lepage és Carolus Darán Szilassyt ki
fogják taszigálni a halhatatlanságból, ez az ő baja, nekem e miatt nem
fáj a fejem. A fődolog az, hogy minden tekintetben kifogástalan ember.
Megvallom, hogy ha Blanka kezét véletlenül a párisi Beer kapja meg,
ennek nem örültem volna. Pedig a párisi Beer igen derék ember lehet, de
olyan pofonvágnivaló ábrázata van, hogy én bizony nem szívesen
mutatkoznám vele egy páholyban. Hanem ez? Hisz ez olyan megnyerő és
előkelő jelenség, mint a minőket Le Bargy játszik! És nagyobb úr
mindnyájunknál! Nézze, meddig antisambriroznak nála az összes
elkergetett királyok! Meglehet, nagyon nem tetszenék nekem, ha Blanka
egy éhenkórász Murillohoz menne feleségül. Mit nekem az ő zsenije!
Tisztelem a művészetet, de sógornak jobban szeretem azt az embert, a ki,
ha maga rossz képeket fest is, tuczatjával vásárolja a drága
remekműveket, mint azt, a ki, ha valami becses dologra akar szert tenni,
személyesen pingál egyet magának. Kifogásom? Ez ellen a házasság ellen?
Örüljünk, hogy elvesz bennünket!
(Belép Berzsenyi báró.)
A báró. – Nini, itt vannak az én gyermekeim! (Elza és Miska a báró
üdvözlésére sietnek.) Na, és nem lehet bemenni?
Miska. – Marczel még nem fogad, mert éppen alkot.
A báró. – Ez helyesen van így, mert egy művész sem mulaszthatja el,
mikor rájön az alkotás. (Körülnéz a teremben.) No lám, itt van az én
tisztelt barátom, a czímzetes püspök úr ő méltósága is. (Oda siet és
üdvözli a püspököt.) Méltóságoddal mindíg találkozni van szerencsém, ha
egy jó ügyről van szó, vagy ha a művészet egyik templomába lépek.
A püspök. – A művésziben való gyönyörködés egy neme az imádkozásnak.
A báró. – Éppen ez az, a miért én a művészetnek mindíg pártját fogom.
A püspök. – Engedje meg, hogy gratuláljak. Hallottam a szép frigyről,
hogy a mi kedves mesterünk eljegyezte a bájos baroneszt. A bárót
boldoggá teheti kedves és jó gyermekének ez a szerencsés választása,
mert a mester, bár még egészen fiatal ember, kétségen kívül a legszebb
jövő várományosa.
A báró. – Bár jövendőbeli vejem a legszebb informácziókkal
dicsekedhetik, mégis nagy megelégedésemre szolgál, hogy Méltóságod
megerősíti örömömet. Oly kiváló műértő, mint Méltóságod…