Elza. – Csak azt akarom mondani, hogy ezeket az ősöket nem számítva,
valami nagy társadalmi különbség nem igen van közöttünk. Én nem juthatok
bele azokba a zárt körökbe, maga meg kikopott onnan; tehát kívül vagyunk
mind a ketten, ez nem olyan nagy különbség. Megjegyzem, hogy maga,
mialatt szorgalmasan járta a zsúrokat, a városligeti fasortól a
Krisztinavárosig, lakásról lakásra czipelve a rangját dísznek, déli
növénynek, meglehetősen kivetkőzött grófi jellegéből; a ranggal is úgy
van, mint egyebekkel: ha sokat exponálja az ember, hamar megkopik. Mi
pedig megbecsüljük a rangunkat; egy kicsit uj még, egy kicsit
festékszagu: de megbecsüljük. És mi már nem ereszkedünk le oda, a hol
maga mindennap megfordul.
Miska. – Abban igaza van, hogy meglehetősen kikoptam a társaságomból. De
csak rajtam áll, hogy visszatérjek oda.
Elza. – Hogyhogy? Carrièret fog csinálni? Negyven éves korára miniszteri
titkár lesz? Ugyan menjen! A hivatal – a hol annyi szabadságot adnak
magának, a mennyit akar, mert a minisztériumban, akár fogalmaz, akár nem
fogalmaz, maga semmiképpen se numerál – a hivatal, Miska, nem fogja
magát lábra állítani.
Miska. – A hivatal! Ki beszél itt a hivatalról? Törődöm is én a
hivatallal! Nekem partit kell csinálnom, Elza; nekem ez olyan
kötelességem, mint az anyáknak az, hogy katonákat adjanak a hazának. Ha
én nem csinálnék partit, halálos vétket követnék el egész családom
ellen; megcsúfolnám őseimet és megrabolnám dédunokáimat. Ez meglesz;
ennek meg kell lennie. Ha ugyanakkor, a mikor ezt a kötelességet
teljesítem, elnyerhetem annak a kezét, a kit szeretek, én leszek a
legboldogabb ember a világon; de ha maga nem akar tudni rólam, akkor is
megteszem ezt, legfeljebb boldogtalan leszek egész életemre, örökre, a
teremfáját!… Így vagy úgy: az kétszer kettő, hogy vissza fogok térni a
társaságomba, és hogy úgy térek vissza, mint egy oligarcha! Meglátja,
mekkorát növök huszonnégy óra alatt! Mert mikor a mesében a
boszorkánynyá varázsolt Ilona visszaváltozik tündérré, az nem olyan
roppant színváltozás, mint mikor egy szegény gróf hirtelen milliomos
mágnássá vedlik át. A tulajdon édesapja se ismer rá, úgy megszépül
egyszerre. És ez az átalakulás a mi családunkban már hagyományos. Én
partit csinálok, a fiam elherdálja a vagyont, az unokám ismét partit
csinál: így megy ez a mi családunkban Zápolya óta. Bízza rám. Ha egyéb
bajom nem volna, a mindenségit!…
Elza. – Adok magának egy jó tanácsot. Ne vesztegesse rám ezt a
félesztendőt, hanem siessen vissza a Zelmához, mondja el neki ugyanezt,
a Zelmát ez a kilátás egyszerűen el fogja szédíteni. És aztán, kérem,
hívjanak meg egyszer magukhoz! Nem tagadom, hogy nagyon szeretnék,
legalább egyszer életemben, egy oligarchánál vacsorálni.
Miska. – Egy félesztendő mulva ennél az oligarchánál fog vacsorálni, de
reggelizni és ebédelni is, mindennap. A szerelem erős, mint a halál.
Akármilyen kemény a szíve, a kitartásom meg fogja hatni, átkozott kis
boszorkány!
Elza. – Kivánnám, hogy jó próféta legyen, bár nem remélem. Olyan
kellemes volna szerelmesnek lenni!… Még egyszer, utóljára!… Aztán meg a
szegény papát igazán boldoggá tenné, ha megszerezném neki ezt a kis
örömöt. Mondja, nem tragikus sors az övé? A barátnőjét férjhez adta, és
mikor ez a férj elhalálozott, férjhez adta másodszor is. A leányai
pedig, a milliomos, szép és jó leányok: először… másodszor… senki
többet… harmadszor!… hoppon maradnak! Hej, de fura is az élet, a
teremburáját!