– Történik: egy júliusi napon, Gmundenben, a Hôtel Austria első
emeletén. Berzsenyi báró székkel és szivarral kínálja Vrillényi doktort,
a ki ebben a pillanatban érkezett. –
A báró. – Na, ez aztán olyan pontosság, a mely semmi kivánnivalót nem
hagy hátra, és valóban megelégedésemmel találkozik.
Vrillényi. – Három órakor kaptam meg a báró úr telegrammját, és négykor
már a gyorsvonaton ültem. Megvallom, igen örültem a meghivásnak, mert
nekem is volna egy szerény kérésem…
A báró. – Na, ezt mint nem fontost hagyjuk egy más alkalomra.
Legközelebb ismét Budapestre utazom, és szemlét tartok a
szerkesztőségben, a midőn az esetleges hiányokat megbeszélhetjük. De úgy
látom, ön árnyékával sincs a sejtelemnek, milyen nagyjelentőségü az ügy,
melyért önt ide rendeltem, egy hôtelszobába, tanuk nélkül.
Vrillényi. – Én azt hittem, hogy a báró úr kedves családjával egy
villában lakik…
A báró. – Nem egy villában, hanem a Cumberland herczeg-féle villában,
melyet kibéreltem. De az ügy megkívánja, hogy ez a kihallgatás, melyet
önnek adományozok, titok maradjon, mindenki előtt, a családomat sem véve
ki. Azért rendelkeztem úgy, hogy ön itt jelentkezzék, és nehogy
Gmundenben tartózkodása nekem valami feltűnést keltsen, már ezúttal
figyelmeztetem önt, hogy a legközelebbi vonattal tovább fog utazni
Ischlbe, a hol ön a világ számára jelenleg is időzik.
Vrillényi. – Értem.
A báró. – Ön nem volt Gmundenben, ön engem nem látott, nem hallott, és
én azt se tudom, hogy ön létezik, mert ön csupán Ischlben járt egy
tetszés szerinti ügyben, melyet szabadon választhat.
Vrillényi. – Tökéletesen értem, báró úr.
A báró. – Ez még nem elég. Én tudom, hogy ön diskrét ember; egy igazi
bizományos, a mint elő van írva; egy ember, egy szó. De még ez se elég.
És ön becsületszavát fogja nálam zálogban hagyni, hogy egy léleknek sem
és egyetlen betűt nem fog kicsevegni abból, a mi értekezletünkön szóba
kerül, sőt még azt sem, hogy ön ezúttal az én színemet látta.