A báró. – Megjegyzem, hogyha netalán ön, teszem fel ügyetlenségből,
valamit elejtene beszélgetésünkből, én kénytelen volnék ezt mindenütt
légből kapott állításnak minősíteni, és önt mint hazugot
visszautasítani.
Vrillényi. – Ilyen eset nem fordalhat elő.
A báró. – És most hallgasson ide, de jól figyeljen, mert én semmit se
fogok ismételni, és bizonyos dolgokat, melyeket nincs módomban
elmondani, mert ezekre nézve magasabb tekintetek tőlem is diskrécziót
kivánnak, hallgatással fogok mellőzni. Önnek tehát egyet-mást az
összefüggésből kell kiokoskodni, de e tekintetben megbízom az ön
képességeiben, mert egy szerkesztő ott is kitalál, a hol nincs.
Vrillényi. – Kevés szóból is meg fogom érteni az ügyet.
A báró. – Tehát most jól figyeljen ide. Az én leányom, Blanka
bárókisasszony, egy hónappal ezelőtt azon magas kitüntetésben részesült,
hogy Altenberg-Griesbach grófné szoaréján szerencsés volt bemutattatni ő
fensége Konrád Mária Ruprechtnek, a ki jelenleg itt, az Ort-kastélyban
időzik.
Vrillényi. – Ah!
A báró. – Ezt pusztán baráti vonzalmamból kifolyólag adtam tudtára
önnek, mert oly okokból, a melyeket önnel nem közölhetek, ez egyelőre
mély titok, és miután tudomásul vette, felszólítom, hogy azonnal
felejtse el az egészet.
Vrillényi. – Kérem.
A báró. – Miután ön biztosít róla, hogy már elfelejtette, a mit az előbb
mondottam, egy más történetet fogok önnek elbeszélni, nevek nélkül, mert
oly okokból, a melyeket önnel nem közölhetek, a neveket el kell
hallgatnom.
Vrillényi. – Egészen a tetszése szerint, báró úr.
A báró. – Tehát miután ön nem tud semmit, mert én nem mondtam semmit,
egy mély, sőt legmélyebb családi titkot közlök önnel, a melynek az én
családomból nem szabad kiszivárognia, és én, ha a fejemet levágnák, se
mondanék erről semmit, önnek pedig hasonlóképpen kell eljárnia, bármi
történjék. Ezen titokból csupán annyit közölhetek önnel, hogy az én
leányom, Blanka baronesz menyasszony, mert a legnagyobb titokban el van
jegyezve egy igen magas állásu úrral, a kinek a nevét nem mondhatom meg.
Ezen igen magas állásu urat a rövidség kedvéért Teofilnak fogjuk
nevezni. Teofil tehát, kinek szivét leányomnak sikerült nőies bájaival
elnyernie, a legeslegmagasabb családok egyikének tagja, és mint ilyen,
nem házasodhatik meg szabad akaratból, mert a legjobb családokban
természetesen semmit se lehet tenni a család többi tagjainak és kitünően
a családfőnek beleegyezése nélkül, a mi csak természetes.
Vrillényi. – Értem.
A báró. – Másrészt nem alaptalan az aggodalom, hogy Teofil egyelőre nem
nyerheti meg frigyéhez családjának beleegyezését, mert a legmagasabb
körök, sajnos, még nincsenek áthatva az egyenlőségi eszméktől, és oly
előitéleteket táplálnak, mintha a rang magában véve, a rangnak
huzamosabb gyakorlása nélkül, nem emelné az embereket a többiek fölé.
Teofil tehát, míg lassankint legyőzheti az előtte tornyosuló
akadályokat, eljegyzését titokban kivánja tartani, nehogy a
hiresztelések az akadályokat még szaporítsák, a miben jövendőbeli vőmnek
tökéletesen igazat adok.
Vrillényi. – Világos.
A báró. – Meg kell azonban önt ismertetnem ezen Teofil fenkölt
gondolkozásával. Helyében mindenki más egy morganatikus házasságot
óhajtana, a mi bebizonyitottan kényelmes módja a megoldásnak, és a
legfelső körökben, mint legalkalmasabb leereszkedési eszköz, általános
kedveltségnek örvend; sőt, visszapillantással arra, hogy a jobbkézzel
való házasságtól csak lényegtelenül különbözik, az egész világ részéről
nagyobb tiszteletben részesül, mint némely rendes házasság, mely szegény
ördögök között köttetik. De Teofil semmit se akar tudni egy ilyen
morganatikus házasságról; ellenkezőleg, az egyenranguan kötött
házasságot választja, hogy összes jogaiban részesíthesse nejét és
netaláni gyermekeit.
Vrillényi. – Ez igen szép, csakhogy, azt hiszem, szinte elháríthatatlan
nehézségeket állít a házasság elé.
A báró. – Ön szegen találta a fejet. És én megvallom önnek, bár ezt az
én családi körömben természetesen nem hangsulyozhatom, hogy ilyen
viszonyok között, melyek majdnem minden kilátástól megfosztanak,
hajlandó volnék kiegyezni ötven százalékra, és a magam részéről bele
mennék a morganatikus házasságba is. Mindent jól mérlegelve, a
morganatikus házasság egy teljesen érvényes frigy, mely a vallás
részéről áldásban és mindenkinek részéről tiszteletben részesül, csupán
a feleség nem részesül a férj jogigényeiben, egész rangjában és összes
előnyeiben. De én ezt nem is igénylem. Én a szív és az egyenlőség embere
vagyok, minden nagyravágyás nélkül, az előitéletek megvetésével és igazi
nemes büszkeséggel. Szó sincs róla, gyermekemnek minél messzebb menő
boldogsága nekem is heves óhajtásom, de ha az előitéletekből kifolyólag
leányomat ezentúl se fogom fenségnek szólíthatni, ezért őt nem fogom
kisebbre becsülni. És mint egyszerü, de egyenes gondolkozásu férfi, a ki
alattvalóit nem nézi le, de a legmagasabb körben se tántorítható el az
egyenlőség eszméitől, semmi rosszat se látok abban, ha például leányom
egy morganatikus házasság kapcsán, teszem fel azt a Traunkirchen grófnő
czímet és rangot kapja. Én nem kívánom unokáimat egy bolgár, román vagy
nem tudom miféle trónon látni, és ha unokáim csak egyszerü Traunkirchen
grófok lesznek, ezért én őket nem kevésbbé fogom szeretni.
Vrillényi. – A báró úr az igazi demokraták közül való; azok közül a
legnemesebb demokraták közül, a kik arisztokratikusan gondolkoznak.
A báró. – Lássa, ez egy egészen jó mondás, mely érdemes a kinyomtatásra,
például egy rövidebb életrajzomban, a legközelebbi kitüntetésem
alkalmával. Ez alkalommal talán már meg lehet írni azt is, hogy minden
esetben elhárítottam magamtól az előmenetelt és a kitüntetéseket. Így a
jövendőbeli vőmet, kit magunk között egyszerűen Teofilnak fogok nevezni,
gondoljon bár ön, a mit akar… mondom, jövendőbeli vőmet se én
szólítottam fel arra, hogy ejtse el a morganatikus házasság eszméjét;
ellenkezőleg, figyelmeztettem őt, hogy a ki mindent akar, az esetleg sok
nehézséggel találkozik. De Teofil azt czélozza, hogy összes jogai nejére
és gyermekeire is kiterjesztessenek, tehát visszahatólag reám is, és
ebben igaza van, mert őszinte boldogság csak egyenranguak közt
lehetséges.
Vrillényi. – És a jövendőbeli vőnek, a kinek ezúttal Teofil a neve, van
rá valamelyes reménye, hogy tervét magas családjával el tudja
fogadtatni?
A báró. – Ez egy fiatal rajongó, a ki mint szerelmes beszél. Nem
mérlegel, nem számol; csupán nem tud leányom nélkül élni, és azt hiszi,
hogy ez magas családját meg fogja hatni, a mit én nem remélek, egyedül
annyit, hogy a morganatikus házasság igen bevett, mondhatnám közkedvelt
dolog. De Teofil erről nem akar hallani, és előttem olyan
nyilatkozatokat tett, hogy előbb össze kell dőlnie a világnak, mint ő
leányom kezéről lemond, mert ha a magas beleegyezéseket nem sikerülne
kinyerni, lemond czíméről, rangjáról, minden, és inkább postatiszt lesz.
Ezt én természetesen semmi körülmény esetén nem fogadnám el, mert
eltekintve attól, hogy én nem vagyok az az ember, a ki leányom kezével a
legszebb carrière-eket akarjam tönkre tenni, másrészt mit csináljak én
egy postatiszttel?! Ha leányom szereti őt, ezt én természetesnek
találom, mert a fiatalság bolondság, és a szív kopog, ez ellen mit se
lehet tenni, de egy fiatal leány nem azért szeret egy igen magas állásu
ifjut, hogy aztán egy postatisztnek legyen a felesége. Ha csak
postatisztet akarna, postatisztet találhat annyit, a mennyit akar.
Vrillényi. – Magától értetődik.
A báró. – Na hát, így állnak a dolgok. Többet nem mondhatok el; a
diskréczió nem engedi, hogy többet mondjak és ha valaki megölne, akkor
se mondanék többet.
Vrillényi. – Tökéletesen értem a báró úr álláspontját, s már azért is
hálás vagyok, hogy ennyi bizalomra méltatott. Csak még azt az egy
kérdést kegyeskedjék megengedni, hogy miért méltóztatott, a mi
egyáltalán elmondható volt, velem közölni, s miben lehetek báró úrnak ez
alkalommal szolgálatára?
A báró. – Önre, mint értelmes emberre volt ezúttal szükségem, a ki kevés
szóból is méltányolni fogja a helyzetet, s a kinek kevés szó kell ahhoz
is, hogy álláspontommal tökéletesen megismerkedjék. Erre nézve a
következőket közölhetem, se többet, se kevesebbet, azzal a
hozzátétellel, hogy ön hallgatni fog, mint a sír, és szavaim, melyekben
a legszükségesebbre szoríkozom, önnek egyik fülén be s a másikon ki kell
menniök, vagyis én nem mondtam semmit és nem tudok semmiről.
Vrillényi. – Úgy lesz, báró úr.
A báró. – Ön azok után, a miket, mint bizományos emberemmel közölhettem,
sejteni fogja, hogy itt valami előmegy, a mit nem mondhatok el, de a mit
ön kitalálhat, mert természetesnek fogja vélni, hogy Teofil, vagyis azon
titokzatos egyén, a kit én Teofilnak neveztem, lépéseket tesz a
magasságban, a szükséges beleegyezések kieszközlése végett. Már most ez
az én helyzetemnek a kényességét számomra mondhatni kínossá teszi, mert
míg nekem a legteljesebb diskréczióra kell szorítkoznom, és még ön előtt
is, kit szolgálatainál fogva titkáromnak nevezhetek, a
legszükségesebbeket kivéve, mindent elhallgatok, másfelől ki vagyok téve
mindenféle pletykaságoknak, melyek azon szükséges lépésekből kifolyólag,
hallgatózó inasoktól és más egyéb módon keletkezhetnek. Ön be fogja
látni, hogy ez engem nem hagyhat hidegen, mert az esetleges
pletykálkodások még leányom hírnevét is érinthetnék, a minél sajnosabbat
ön egy apára nézve nem fog kitalálhatni.
Vrillényi. – Annak kieszközlésére, báró úr, hogy erről az ügyről nálunk
egy szót se fognak kinyomtatni, készségesen vállalkozom. Sőt, ha a báró
úr parancsolja, nagyon szívesen teszek lépéseket úgy Bécsben, mint, a
mennyiben összeköttetéseim messzebbre is terjednek…
A báró. – ön még nem egészen jól fogta fel a helyzetet, s mielőtt tovább
mennék, figyelmeztetem önt, hogy hagyjon engemet egészen kibeszélni.
Ahhoz, hogy a világ összes hirlapjai ezen ügyben rendelkezésemre
álljanak, én nem vagyok elég vagyonos. De, mint megjegyeztem, a mik apai
gondosságomat aggályokkal töltik el, ezek egyedül az esetleges
pletykaságok, és nem a nem tudom hogyan és miképp napfényre jött
igazság. Ezzel szemben álláspontom a következő. Ha az igazság nem tudom
hogyan, de mindenesetre az én közbenjöttöm nélkül, nem bánom, például
jövendőbeli vőm szolgaszemélyzetének indiskrécziójából, vagy talán,
mivel több értekezés várható s a falaknak is füleik vannak, egyszóval
akárhogyan kiszivárogna, de a forrás, a hír tartalma és más egyebek, a
miket ön nálam jobban tud, feketéről fehérre bebizonyítanák ezen hírtől
távol állásomat, és minden egyes vak látná hogy nekem semmi közöm az
egész históriához: nekem az igazság ellen nemcsak nem volna kifogásom,
de mint tőlem egészen távol álló valaminek örvendenék is, és annak
fentartásával, hogy az igazság nem tőlem nyerte eredetét, mert én
belőlem harapófogóval sem lehetett egyetlen indiskrécziót is kivenni… a
mint ön tanusíthatja… létrejöttét nem bánnám, mivel nekem nem kell
félnem az igazságtól.
Vrillényi. – Tökéletesen igy gondolkozom.
A báró. – Miért féljek én az igazságtól?! Kettő közül egy: vagy létre
jön ez a házasság, vagy nem jön létre. Ha létre jön: mit bánom én azt,
hogy már előbb beszéli a nép, a mit később úgyis mindenki megtud?! Ha
pedig nem jön létre: akkor nekem a sok meghurczolásból egyetlenegy
kellemes emlékem se maradjon, és a világ soha se tudja meg, hogy az én
leányomat Teofil csakugyan el akarta venni, nem is csak úgy
morganatikusan, hanem a legkomolyabban, a legszigorúbban, czímének és
rangjának feláldozásával, egészen odáig, hogy postás legyen a
leányomért?! Ez úgy jön nekem elő, mintha valakit legkegyelmesebben
bárói rangra emelnének és aztán azt mondanák neki: »Hallod-e, te,
Berzsenyi, vagy hogy hívnak, te ezentul báró leszel, mert az országnak
szüksége van tekintélyekre és szakértelemre, de a világnak ezt soha se
szabad megtudnia, és érdemrendet is kapsz, de ezt csak éjszaka szabad
viselned, otthon!…« Hát akkor mirevaló az egész?!…
Vrillényi. – Egészen a báró úr véleményén vagyok, de legyen szabad még
egy kérdést tennem. Hogyan egyeztessem össze az igazság érdekét azzal az
igérettel, a melyet az imént szavammal pecsételtem meg? Nekem úgy
tetszik, hogy mást diktál a czéltudatosság, és mást a diskréczió.
A báró. – A czéltudatosság nem tévesztendő szem elől, de első a
diskréczió.
Vrillényi. – Mégis, ha a báró úr kegyes volna valamely irányt jelölni
ki…
A báró. – Hogyan tudjam én azt?! Ha én azt tudnám, akkor nekem nem volna
szükségem egy olyan bizományosra, a ki szerkesztő! És ha én szerkesztő
volnék, akkor én tudnám, hogy mit diktál a czéltudatosság és mit a
diskréczió!
Vrillényi (meghajlik).
* * *
– Egy hónap mulva Berzsenyiek hirtelen átköltöznek Gmundenból Ausseeba.
Ebenseeig hajón mennek, s Traunkirchennél Blanka a fedélzetről búcsút
int a traunkircheni templomnak. –