* * *
– Egy hónappal később. Ugyanott. Elza, ugyanabból az üveg tokajiból,
most már Alfrédnak tölt. –
Alfréd. – Hát ez nagy csalódás, Elza. Én szentül meg voltam győződve,
hogy maga okosabb, mint Kant Immánuel.
Elza. – Nem, nem vagyok okosabb, mint Kant Immánuel. Vannak dolgok, a
melyeket soha se fogok megérteni.
Alfréd. – Mert az élet megkímélte attól, hogy megismerje a nyomoruságot,
és ennek hatását az emberi szervezetre, vagy mondjuk: a lélekre. Azt
azonban megérthetné… a fantáziájával, az értelmével és főképpen a
szívével… hogy én ma már… ha egyébbel nem: az őszinteségemmel, azzal,
hogy megengedhetem magamnak ezt a fényűzést… fölötte állok a multamnak,
és fölötte állok mindennek. Ez a mult kellemetlen; és én se szeretek
rágondolni. De nagyon alant kezdtem, és a ki a mélységből túrja fel
magát, arra bizony sok sár rátapad. Ez szomoru, de nincs másképpen; az
elementáris hatalmakkal szemben mindenki féreg. Nem kellemetes
visszaemlékezni rá, hogy nem volt más módom, felküzdeni magamat oda, a
hol állok… a mint hogy arra gondolni se kellemes, hogy miket éltem át,
micsoda szennyet kellett tűrnöm, és micsoda nélkülözéseken kellett
keresztül vergődnöm. De ez a mult már csak kellemetlen emlék; ez a mult
már nem létezik. Akárki voltam, ma más ember vagyok. Hozzáférhetetlen,
tekintélyes, nagystilű, rettegett, imponáló. A bűnös ember volt – nincs,
a mint hogy nem létezik többé az egykori mosdatlan, fésületlen ember.
Nyoma sincs rajtam ennek a régi embernek; tiszta vagyok, mint az arany,
és korrekt, mert már jó ideje módomban van korrektnek lenni. És az
emberek annak látnak, a mi most vagyok; a mi voltam: nem látszik meg,
nincs többé, letörültem magamról. Ezt bizonyos önérzettel mondhatom el,
mert minél nagyobb szennyből kerültem ki, annál nagyobb a pálya, a
melyet befutottam… annál nagyobb az erő, melyet dokumentálok. Igaz, hogy
kiáshatják a multamat, és turkálhatnak benne. Az ellenségeim ezt
hébe-hóba meg is cselekszik, de én csak nevetek az erőlködésükön. Ez a
mult már kiszáradt; tehetetlen velem szemben, nem ránthat vissza a
mélységbe. Az emberek legnagyobb része el se hiszi, a mit ellenségeim
beszélnek. A ki elhiszi, annál inkább fene legénynek tart. Vannak, a
kiknek jól esik, hogy egykor ronda ficzkó voltam, de ezek is dühösen
irigyelnek, félnek tőlem, és szeretnének a helyemben lenni; megölnének
egy kanál vízben, de annak néznek, a ki vagyok: zseniális és erős
embernek. Ez a mult már nem akadályozhatja meg, hogy végig ne futhassam
a kivételes tehetségemnek megfelelő kivételes carriére-t; nem állíthat
meg utamon, nem hiusíthatja meg magasba törő terveimet, nem változtathat
vissza azzá, a ki már nem vagyok. Akárki voltam, ez már csak:
történelem, mely félig szégyenemre, de félig dicsőségemre válik; akárki
voltam, ma, holnap vagy holnapután az vagyok, a kinek azelőtt csúfoltak,
a ki akartam lenni, a kivé kifejlődtem az egész világ akarata ellenére:
egy magyar Disraeli.
Elza. – Igen, de még csak az a Disraeli, a ki a carrière-ért eladta
magát. És az eredeti, az csak egyszer, egyszerre adta el magát, egy
törvényes feleségnek; nem sokszor, nem részletekben, nem egy idegennek,
a ki alkalom adtán előáll azzal, hogy egyszerűen megfizette…
Alfréd. – Ha megbocsátja magát a tényt, a »hogyan« már közönbös. A tény
lehet dehonesztáló; de az, hogy milyen formák között történt, már nem
számít. Mind a két esetet csak egyféleképpen lehet megítélni, sőt a
körülmények inkább az eredeti rovására szólnak. Mert az nem volt
kénytelen vele; mégis megtette.
Elza. – Ne vitatkozzunk erről; nem érdemes. A fődolog az, hogy… eh,
minek erről beszélni? Ugy se változtathatunk a dolgon.
Alfréd. – Csak mondja! Akármilyen bántó, a mit gondol, magától
akczeptálom.
Elza. – Tehát van egy dolog, a mibe soha se tudnék belenyugodni. Abba,
hogy sok szegény ember szaladgál a világban, a ki a férjemnek enni
adott, a kinek ezt a férjem soha se tudta megszolgálni, a kinek a férjem
csak rosszszal fizetett!
Alfréd. – Ez csakugyan komisz emlék. De ez a világrend. A magasabbrendü
állatnak hány apró állatot kell megennie, csak azért, hogy az életét egy
darabig meghosszabbíthassa! Hát még a nagy pályák! Csak holttesteken át
haladhatunk előre.
Elza. – Tudom, hogy filozófiával mindent ki lehet menteni, mindent ki
lehet magyarázni, mindent lehet igazolni. De ez a mindenre hajlékony,
gummi-filozófia előttem nem filozófia, hanem disznóság. Ne haragudjék,
Alfréd. Azért maga mégis imponál nekem. Talán azért, mert olyan
szemtelenül elbizakodott!