Pálma. – No, ha csak akkor fogtál hozzá!… A mi azóta történt, aligha
tett valami nagyon szerelmessé…
Elza. – A mi azóta történt?… Nem, kedvesem, ez nem távolított el tőle,
sőt ellenkezőleg. Meglehet, hogy igazán csak a belátás hozott össze
bennünket… Belém disputálta, hogy ő rám nézve a képzelhető legjobb
parti, s utóljára elhittem neki… Abban igazad van, hogy eleinte minden
lelkesedés nélkül mentem bele a dologba… De a mióta akadályokat látok,
drámai akadályokat, csunya akadályokat: kezdek makacsul ragaszkodni az
eszméhez… Én már ilyen vagyok!… És hogy mindent elmondjak: azt hiszem,
tulajdonképpen te vagy az, a ki szorosabbra fűzted ezt a frigyet!
Pálma. – Feláldozod magad, csak azért is?!… Egyedül azért, hogy elüsd a
kezemről?!… Hogy akármilyen keveset ér, ne maradjon az enyém?!…
Elza. – Nem, kedves Pálma, erre a triumfusra nem vágyódom… egyáltalában
nem ingerel, hogy veled, vagy akárkivel versenyezzem… egyszerűen nem
törődöm mással, csak a magam érdekével… De ezt nem vagyok hajlandó
feláldozni holmi szentimentális tekintetekből. És a mióta látom, hogy
milyen makacsul ragaszkodol a vőlegényemhez, én is kezdek ragaszkodni
hozzá, mert arra kell gondolnom: lám, lám, úgy látszik, vannak érdemei,
a melyeket én még nem ismerek!…
Pálma. – Furcsákat beszélsz össze-vissza, leány létedre! És mondhatom,
hamarjában nem is tudom, hogy mit feleljek erre, mert hátha
félreértettelek?!… Látod, kedvesem, én szerencsétlen asszony vagyok…
rossz asszony, ha éppen úgy akarod… de leánykoromban inkább meghaltam
volna, mint hogy ilyen aperszűket tegyek…
Elza. – Azóta, azt hiszem, egy kicsit bátrabb lettél… Különben
megnyugtathatlak, mert csakugyan félreértettél. Úgy látszik, nagyon is
asszonyosan gondolkozol… szóval nem akartam mondani semmi különöset. Úgy
értettem, hogy végre is régebben és jobban ismered, mint én, és ha csak
a rosszat mondod el róla, bizonyosan van benne sok kedvesség is, több,
mint képzelem, mert különben nem szeretnéd.
Pálma. – Pardon, de igazán nem tehetek róla, ha félreértettelek… Te
adtad rá az okot, mert a nélkül, hogy ezt provokáltam volna, olyan
nyiltan beszélünk, a mennyire ez… leányokkal… régebben nem volt
szokásos… Leánykorom óta bátrabb lettem, a mint jól mondod… azt is
mondhatnád, hogy elromlottam… de azért minduntalan meglepnek egy kicsit
a mai leányok…
Elza. – Édes istenem, nyiltabban beszélünk, mert nem akarjuk eltitkolni,
hogy kinyílt a szemünk!… Kinyílt és nem sütjük le; azzal a szándékkal,
hogy letakarjuk vele a gondolatainkat… Azt hiszem, ez becsületesebb,
mint azoknak a lányoknak a hallgatása, a kik csak azért hallgattak
nagyokat, hogy asszonykorukban annál többet beszélhessenek, annál
nagyobbakat kiálthassanak, annál jobban rikoltozzanak… És ha már erről
van szó, igazán nem értem, hogy min botránkoztál meg? Azon, hogy
képmutatás nélkül beszélek? Bocsáss meg, de úgy tűnsz fel nekem, mint
azok az ujságok, a melyek a vezérczikkben lecsepülik az
erkölcstelenséget, a tárczában felháborodva tiltakoznak az ellen, hogy
az írók és a művészek szóvá tegyék a bűnt, aztán a hírekben, a
törvényszéki rovatban és a vegyesekben csupa erkölcstelenséget
ujságolnak, olyan szörnyűségeket, a melyek túlliczitálják Párizst és az
őserdőket, és végül, a kishirdetésekben, nyugodtan istápolják a
feslettségét és a romlottságot. Azt követelitek, édes Pálma, hogy szó se
essék az erkölcstelenségről? Hogyan? Hát az erkölcstelenséget a
magánéletetek számára akarjátok fentartani?! Ez nektek szent
tulajdonotok, és nekem még tudnom se szabad róla?!
Pálma. – Egy kicsit visszaélsz a bizalmammal, de nem baj. Ezzel sokat
könnyítesz a helyzetemen. Mert ha mindenről beszélhetek veled, és
egyébről is: nem fogok elhallgatni előtted semmit!… Megkíméltelek volna
ezektől a csunyaságoktól, da ha másképpen nem tudlak kigyógyítani…
Elza. – Kérlek, csak beszélj bátran! Sokkal többet már úgy se igen
mondhatsz…
Pálma. – Tévedsz. Abból, a mit eddig tudsz, csak az következik, hogy a
vőlegényed eladó. Jól van, ez még nem olyan nagy dolog; hiszen ma már
eladó majdnem minden és majdnem mindenki. De én bebizonyítom neked, hogy
a vőlegényed nem olyan közönséges csibész, mint a többi; bandita és
bandita között is van különbség. A te vőlegényed a legutolsó szortéból
való, mert alávaló, mint egy istállószolga!
Elza. – Ah!
Pálma. – Ez az úr tizennyolcz-húsz éves korában olyan szegény, olyan
rongyos és olyan szennyes volt, hogy ezt te el se tudod képzelni, mert
azt hiszem, fogalmad sincsen róla, micsoda alakok szaladgálnak a kloákák
körül…
Elza. – Nem, azon a tájékon nincs ismeretségem.
Pálma. – Csak színdarabokban látni ilyen elzüllöttséget. Ha azt mondom,
hogy kuglófból, hitelből és a vendéglőből való megugrásból élt, ezzel
keveset mondok.
Elza. – Szépen kikefélkedett azóta.
Pálma. – Nos hát, ennek a skatulyából kivett úrnak akkortájt igen
rosszul ment. Hogy kabátot és könyvet lopott: ezt esak a mentségéűl
hozom fel. Lopott, mert fázott, és lopott, mert művelődni akart; ez még
szép tőle, és bizonyára imponálni fog neked, hogy a lopott könyveket,
mielőtt eladta az antikváriusnak, előbb elolvasta…
Elza. – Elég sokra vitte, ha ilyen mélységből indult.
Pálma. – Sokra vitte, de hogyan! Elmondom részletesen. Tehát nem csupán
kuglófból, felirásból és blicczelésből élt, mert jó étvágya volt, hanem
főképpen abból, hogy napot evett könyörületes, szegény embereknél. Tudod
te, mi az, napot enni?
Elza. – Nem próbáltam, de sejtem. Azt hiszem, hallottam is valamit erről
a szokásról, abban az időben, a mikor még nem másztunk fel az
ugorkafára, s a jólétünk senkinek se okozott fejgörcsöket.
Pálma. – Szóval: ebédelni és vacsorálni jótékony embereknél szokott, a
hétnek egyik napján itt, a másikon amott. Ezek a jótékony emberek maguk
is szegény ördögök voltak, a kik egész nap a nyomorult kis üzletükben
foglalatoskodtak. Igy mindjárt a legelső állomásán könnyű volt a
kosztját meghálálnia. Azzal hálálta meg, hogy elcsábította a szegény
ördögök tizenhat esztendős leányát.
Elza. – Ne csábult volna el.
Pálma. – Igen ridegen itélsz. Hidd el, hogy azok közül, a kiknek sokáig
nem nyílik ki a szemök, igen sok leányt veszít el a tudatlanság, azt se
tudják, hogyan. Nem lehet mindenki előre okos és előre kitanult. Elég az
hozzá, a kétségbeesett szegény ördögök, mikor látták, hogy egy kis
napevővel többen vannak, azt képzelték, hogy majd feleségül adják a
lányukat ehhez a csirkefogóhoz, és hogy valami keresete legyen,
kitaníttatják az egyetemen.
Elza. – Úgy hangzik, mint egy Zola-regény.
Pálma. – A vége inkább Gorkijra emlékeztet. A napevő, a szegény emberek
költségén, megtanulta a juriszprudencziát, leette róluk, a mijök volt, s
a mikor elkészült, ott hagyott csapot, papot, napot, leányt és
gyermeket.
Elza. – Hány százalékot engedsz ebből a történetből?
Pálma. – Egy betűt sem. Mindez szóról-szóra igaz, és ha Alfréd úr
letagadja, be fogom neked bizonyítani.
Elza. – És aztán… mi történt a leánynyal?
Pálma. – Ha jól emlékszem: meghalt.
Elza. – Hát a gyermek?
Pálma. – Az csirkét fog valahol; persze soványabbakat, mint az apja.
Elza. – Kedves Pálma! Ha te bebizonyítod nekem, hogy mindez szóról-szóra
igaz: akkor én a föld alól is előteremtem a kis napfiut, édes anyja
leszek neki… Én mindenre képes vagyok, még az önzéstelenségre is…
Pálma. – Ne siess úgy, mert nem tudod, hogy mire vállalkozol.
Elza. – Még egy napfiú fog előjönni?
Pálma. – Annyi napfiú fog előjönni, hogy megsokallod. Ez az úr minden
háznál egyforma pénzzel fizetett. Rendszer volt nála, hogy hálájának
jeleivel be fogja népesíteni a világot, és valahányszor megette az
utolsó kakast is, fütyölve állott tovább, mint Mantua herczege.
Elza. – A mit mesélsz, az már nem opera; inkább operette.
Pálma. – A hogy vesszük. Alfréd operettenek vette.
Elza. – Bizonyítékokat, kedvesem, bizonyítékokat!
Pálma. – Képzelheted, hogy a bizonyítékokat nem hordom magamnál, és nem
is olyan könnyű ezeket megszerezni, mert azok a szegény ördögök
meglehetősen szerteszóródtak a világba, már a ki azóta el nem pusztult
közülök… De meg fogom szerezni a bizonyítékokat, ha biztosítasz…
Elza. – Biztosítalak, hogy nem fáradsz hiába.
Pálma. – Annál jobb. De, kérlek, kínálj meg egy pohár édességgel.
Egészen elrekedtem.
Elza. – Kérlek. Kitűnő tokajival szolgálhatok… vagy inkább egy pohár
curaçao-t?
Pálma. – Akármit, csak öblítsük le ezt a sok csunyaságot.