Pálma. – Annál jobb, annál jobb… bár tartok tőle, hogy csak meg akarsz
nyugtatni. Hadd lássalak! Jesszusom, hiszen nem is sápadt vagy, hanem
zöld!
Elza. – Rosszul látsz, mert a szoba egy kicsit homályos. Úgy nézek ki,
mint máskor.
Pálma. – Az igaz, hogy egy idő óta mindig igen rossz színben vagy!…
szinte megöregedtél. A multkor meg is kérdeztem Alfrédtől: »Mondja, mit
csinál maga a menyasszonyával?! Hiszen nem lehet ráismerni!«
Elza. – Nagyon szép, édes Pálma, hogy ennyire érdeklődöl, de
biztosítalak…
Pálma. – Nem, nem, hiába beszélsz… és én kétségbe vagyok esve, mert nem
gondolhatok egyebet, mint, hogy ezt én okoztam, a fecsegésemmel és
ezekkel az átkozott levelekkel… Mondtam is a multkor Alfrédnak, hogy már
keservesen megbántam, a mit tettem…
Elza. – Ez érdekes, hogy szépen megbeszéled vele a különböző
démarche-okat, a mikkel azon fáradozol, hogy őt kontrakarirozd!… És ő,
mit szól mindezekhez ő?… A mi közös barátunk, a ki annyit diskurál veled
a menyasszonyáról és a ki a menyasszonyának azt mondja rólad, hogy téged
kár szabadlábon hagyni, mert köz- és önveszélyes őrült vagy?…
Pálma. – A kis kedves!… Te, Elza, esküszöm neked, hogy a föld még nem
hordott a hátán ilyen gazembert! Igen, eleinte azzal fenyegetőzött, hogy
be fog csukatni az őrültek házába. De ez nem sült el, mert jól néznénk
ki, ha minden asszonyt be lehetne vinni a Svarczerhez, csak azért, mert
nem jól él az urával!… Aztán rám akart ijeszteni, hogy elárul a
férjemnek, hogy elmond neki mindent… és ő képes is erre, mert nincs az a
nemtelenség, a mire ne volna képes, ha két krajczár haszna van belőle…
De ez se hatott, mert jól tudja, hogy a férjemmel azt hitetem el, a mit
akarok, és semmi szín alatt se fogja azt hinni, a mi rá nézve
kellemetlen… Végre azt eszelte ki, hogy be fog mártani előtted, és nekem
a legnagyobb czinizmussal csak annyit mondott, hogy csak beszéljek
bátran és ne felejtsek el semmit, mert jobb, ha a menyasszonya előre
tisztában lesz mindennel s a házasság után nem pattanhat ki semmi, a mit
én már előbb nem szellőztettem… Azt mondta: tulajdonképpen szolgálatot
teszek neki, és azóta arczátlan nyugalommal kérdezősködik, hogy micsoda
eredményeket értem el a leleplezéseimmel…
Elza. – Au fond, igaza van, mert jobb, ha idejekorán tisztázzuk az
eszméket.
Pálma. – Te még azt hiszed, hogy tisztázhatod őket?
Elza. – Miért ne?
Pálma. – Elolvastad a leveleket?
Elza. – No, majd nem olvasom el az ilyen leveleket!
Pálma. – Hát mit szólsz a vőlegényedhez?
Elza. – Édes istenem, úgy látszik, igazad volt, és a mi közös barátunk
csakugyan nem kifogástalan ember. De hát hol vannak a Lohengrinek?
Pálma. – Mindössze ennyi a megjegyzésed?
Elza. – Miért simfeljek a vőlegényemre? Én simfeljek rá? Eleget simfelik
a politikában, és szomorú, hogy nem ok nélkül. De ha már benne vagyok a
szószban, hát mit csináljak?
Pálma. – Nem értelek. Mindezek után, trocz alledém, férjhez akarsz menni
hozzá?! Ahhoz az emberhez, a kit én… megfizettem!
Elza. – Pardon, csak kölcsön adtál neki. Lehet, hogy soha se akarta
visszafizetni, de csak kölcsönöket fogadott el. A mi igaz, az igaz. És
lehetséges, hogy igazságtalanul ítéljük meg, a mikor gyanusítjuk, hogy
soha se akart fizetni. Talán éppen azért kereste folyton a nagy partit,
hogy az adósságait visszafizethesse. Nekem őszintén megmondta, hogy nem
venne el, ha szegény leány volnék. Na hát a kölcsönt vissza fogja
fizetni kamatostul, sőt a kamatok kamatjával, ha akarod. Ez a
kimagyarázkodás egy kicsit kellemetlen… rád nézve is… mind a kettőnkre
nézve… de essünk túl rajta. Nem valami díszes história, az igaz. És én
meglehetősen különösnek találom a világ berendezését, de úgy látszik,
előfordul, hogy a vőlegénynek nem csak a jövőjét kell megvennünk, hanem
meg kell vásárolnunk, vissza kell vásárolnunk a multját is… ki kell őt
váltani… Úgy látszik, előfordul, hogy a legjelesebb férfiú is, ha
másképpen nem lehet, egy darabig hitelbe élvezi az életet, a pezsgőt, a
kocsit, a czigányozást s a többit, aztán szivének trónjára beültet egy
ártatlan leányt, a ki készségesen ki fogja fizetni, a mit a szívkirály
előbb hitelbe élvezett, a pezsgő-kontót, a kocsitartozást, toute la
lyre, s hálájának kifejezésébe bele fogja foglalni az összes, régebben
szerepelt kisasszonyokat is… Ez egy kicsit furcsa, hogy a menyasszonynak
kell mindezekről gondoskodnia, visszamenőleg… de, úgy látszik, a
házasság, a maga czikornyátlanságában, voltaképpen csak afféle
konverzionális művelet… az egyik fél kielégíti az összes apró
hitelezőket, annak fejében, hogy a másik fél leköti magát… és meg is
esküszik rá, hogy ezentúl csak egyfelé fogja fizetni a kamatokat… Ez nem
annyira vidám, mint inkább undorító, de éppen nem ritkaság… A formák
gondos betartásával, a valóságnak ügyes és szép felöltöztetésével
gavalléroknál, grófoknál is előjön… mondhatni: gang und gébe. Na hát én
a világ rendjét nem fogom megváltoztatni… és nem várom a Lohengrint, a
ki elvenne egy garas nélkül is… mert meglehet, hogy ha lecseppenne az
égből, az is mindjárt a brabanti uradalom után tudakozódnék… hanem
egyszerűen beleilleszkedem a társadalmi rendbe. Szóval, légy nyugodt, a
mult ki lesz egyenlítve, és a mi téged illet, nem panaszkodhatol, mert a
pénz nem veszett el, s neked a többi: a szebb emlékek, a vidám órák, a
bókok, vagyis, »a szív zenéje«, und so weiter, a holdvilág, a csalogány
dala, mind ingyen maradt!
Pálma. – Hallatlan leány vagy! Azért vágsz a fejemhez ilyen rettenetes
szotizokat, mert meg akarlak menteni ettől a Schinderhannestől?!… Nem
értelek. Én a legnagyobb nyíltsággal szólok hozzád; megalázkodom
előtted, s a mi ennél is több, elmondom neked a legszégyenletesebb
titkaimat, csakhogy megóvjalak egy nagy veszedelemtől. S te a helyett,
hogy kiadnád az útját ennek a sviháknak, és nekem köszönetet mondanál,
hogy megszabadítottalak tőle, cserében a jóakaratomért, malicziákkal
felelsz, és azzal bünteted meg magadat, hogy juszt is férjhez mégy
ahhoz, a kit nem szeretsz, és a ki nem méltó hozzád!
Elza. – Kedves Pálma, te szives voltál elismerni, és valóban a
legnagyobb nyíltsággal, hogy a jóakaratod nem egészen önzéstelen.
Elmondtad, hogy meg akarod tartani az emberedet, akárminők az erkölcsi
fogyatkozásai. Nem méltó hozzám, de neked megfelelő…
Pálma. – Az más. Én szeretem ezt az embert, akármilyen kucséber… De én
asszony vagyok, és te ezt nem érted. Egy leány nem szerethet; egy leány
csak álmodozhatik.
Elza. – Eh, kedves Pálma, te erre már nem emlékszel!… annak, hogy te
leány voltál, már jó ideje!… De ne vitatkozzunk erről… Annyi bizonyos,
hogy egyelőre én se szándékozom lemondani róla… Pedig elhiszem, hogy
éppen nem az az ember, a kiről álmodozni lehet… De úgy látszik, hogy ez
nem határoz, és úgy látszik, hogy én is szeretem.
Pálma. – Ezt beszéld el a Blaschkenének; az talán elhiszi. Az egész
világ tudja, hogy mind a kettőtöktől távol van minden érzelgősség…
Alfréd soha se csinált titkot belőle, hogy csak a pénzedért vesz el… s a
multkor magad is elismerted, hogy csak rezonból méssz hozzá, mint olyan
fiatal emberhez, a kinek nagy jövője van, a kinek az oldalán a
legmagasabb körökbe s ott is vezető szerephez juthatsz… a mi ugyan nem
igaz, de ez a gazember a legokosabb lányokkal is el tudja hitetni ezt a
szamárságot…