Bonifácz. – Istenem, az ő körében minden fiatal ember…

A báró. – Az ő körében? Hát én talán nem tettem magamévá ezt a kört? És

nem voltam-e én is fiatal? Férfiak közt mondva, én is megőriztem a vidám

életbölcsészetet, és az illendőség határai között én is életember

vagyok. De életember és életember közt nagy a különbözet. Szerintem az

első elv itt az, hogy az ember a saját számlájára legyen életember.

Bonifácz. – A herczeg adósságai nagyon menthetők, báró úr. Mindig

kétségtelen volt, hogy fényes nevével, és kiváló személyes

tulajdonságaival, mert hiszen szép, elegáns, megnyerő jelenség, nagy

partit fog csinálni, a mely esetben természetes…

A báró. – Hát éppen ez az, a mit én soha se fogok megérteni, hogy egy

valaki jól éljen felirásra, és fürödjön mindenben, a mi jó és drága, egy

ismeretlen öreg úrnak a számlájára, a ki valahol messze, egy idegen

országban, gyüjti a pénzt erre a czélra, és gyüjteni fogja a jövőben is,

a míg a leányai felnőnek. Ezt ön már sehogy se fogja beleszorítani az én

koponyámba, a mely csontból van. Hát ön persze egy megrögzött

arisztokratának vélt engem, de én minden hamis szégyen nélkül bevallom,

hogy minden magas társadalmi poziczió daczára, melyet ügybuzgalommal

elértem, a jelen napig megőriztem a kereskedő szeplőtlen gondolkozását.

És mi tetszett volna nekem ezen a kérőn, mint személyi tulajdonság? Mi

legyen a herczeg sajátlag?

Bonifácz. – Ha a katonai rangja nem is magas, minden carrière nyitva van

előtte: a katonai is, ha esetleg ezen a pályán kivánna maradni. Ma még

csak főhadnagy a Sándor főherczeg nevét viselő vértesezrednél, de

személyes jóbarátja, sőt tegező pajtása a komandáns Ruprecht-Oswald

főherczegnek, a ki mindig csak így szólítja: »Mein Alter!« vagy: »Du,

Rüdiger!«…

A báró. – De mit kezdjek én egy katonával, a ki még csak katona se akar

maradni, mert azt szándékolja, hogy a Botschafter-Sekretäri pályára lép,

hogy Párisban, Londonban vagy Yokohamában reprezentáljon egy szép

feleséggel, és egy oly revenüvel, melynek gondolatára a jobb fülem alatt

viszketni kezd?!… Átadja ő nekem a helyét és a főherczeg barátságát,

folyósítva, mint a hogyan ő kivánja a hozományt? Leszek én helyette

huszonnyolcz éves Dragonier? Fogja nekem mondani a főherczeg: »Du,

Rüdiger?!«… (Az ügyvéd névjegyét forgatja.) Nem, Ödön barátom, ez a

parti soha se nyerte volna meg az én jóváhagyásomat, a szegény báróné és

az én Blanka leányom nélkül. Hanem – miért titkoljam el ön előtt ezen

házi ügyeket? – a szegény báróné, a kinek én minden gyöngédséggel

tartozom, több okból, melyek nem tartoznak ide, nem képes egy élő

herczegnek ellenállani, és talán még ez sem lett volna elég, ha az nem

történik, hogy egy napon észreveszem, mennyire el van csavarodva a feje

az én leányomnak, a nagyobbik baronesznek.

Bonifácz. – Éppen azért, báró úr, mert szivek frigyéről van szó, nem

lehet arra az álláspontra helyezkednünk, a melyet egy rezon-házasság

esetében…

A báró. – És lássa, a mi nekem még jobban nem tetszett, éppen az volt,

hogy az én leányom így be lett ugratva az akadály-pályára, a mit ön,

mint tudományos sportember, meg fog érteni. Remélem, tudni fogja, hogy a

herczeg, midőn leányomnak tette a szépet, egyidejűleg a Várai Fejér

leányát is ugratta, a mi után ön nem lesz meglepetve, ha én gyanakodom,

hogy az én leányom vonzalmában nagy szerepet játszott a bosszúság, mert

úgy ő, mint a báróné, talán meghaltak volna a méregtől, ha a herczeg

véletlenül a Várai Fejér-leányt veszi el feleségül. Megjegyzem, hogy én

magam se vagyok képes megérteni, hogyan legyen a Várai Fejérnek egy

herczeg veje, mert bár a Várai Fejér összeszedett egy kis vagyonkát, és

szerencséje is volt, mert ezt észnek nem nevezhetem, azért sajátlag, és

főképpen hozzám hasonlítva, mindig egy kis füszerész marad.

Bonifácz. – Szó sincs róla, báró úr, a két parti között óriási a

különbség…

A báró. – Be fogja látni, hogy ezek után jogos kifogásaimat nem

érvényesítettem és hagytam menni a dolgokat. Úgy nézek én ki, mint a ki

nejének és leányának szivét semmibe veszi? Hiéna vagyok én? Ugy-e, nem?

Természetesen elvártam volna, hogy a herczeg honorálja azokat a

tekinteteket, a mik egy önfeláldozó családapának egyedüli jutalma. És mi

történt az eljegyzés után? Ön szerint a herczeg egy megnyerő modoru

gentleman. Na hát a herczeg az eljegyzés után velem szemben egy oly

leereszkedő és vállveregető hangnemet vett fel, a melyet az én

becsületesen megszerzett társadalmi rangom egyszerűen kizár. Nem fogom

megjegyezni, hogy az általam szivélyesen felajánlott tegezési viszonyt

mintegy elfelejteni látszott, és azt sem, hogy engem több ízben minden

illendőség és Ő Felségétől nyert kitüntetésem daczára, tanuk előtt, és

egyszer a legvegyesebb társaságban, mert orfeumi énekesnők is voltak

jelen, »kedves Berzsenyi«-nek szólított; mindezt nem fogom megjegyezni,

mert ezek csekélységek, melyeknek fölötte állok. De van egy hangnem, a

melyet kikérek magamnak. És ha, teszem fel, a herczegprimás, kinek lelki

fia vagyok, vagy egy főherczeg, kihez mi arisztokraták is mint szolgák

viszonylunk, szól hozzám ezen hangnemben, az más. De hogy egy velem

egyenrangu, legyenek bár az ősei a flórenczi Officzír-palasztban, nekem

tanácsokat adjon, ennek semmi értelme. Én nem vagyok gőgös ember, pedig

lehetnék az, mert én magam vagyok magamnak az őse, és ez nagyobb kunszt;

továbbá, mint önérzetes ember, nem gondolok senkinek a

tiszteletlenségével, ha ez ingyen van. De a pénzemért megkívánom, hogy

tiszteljenek, és ön ezt természetesnek fogja találni.

Bonifácz. – De, báró úr, itt egy rettenetes félreértést fedezek fel,

mely…

A báró. – Hagyjon kibeszélni, Ödön. Látja, ez az, a miért én még most se

vagyok a végsőig elhatározva. És most azzal jön elő nekem a herczeg,

hogy: »majd elküldöm a Bonifáczot…« és maga előjön, a minek különben

örvendek. De a herczeg részéről ez sem tetszik nekem.

Bonifácz. – Bocsánatot kérek, de ez csak a herczeg gyöngéd érzéséről

tanuskodik. Vannak dolgok, a melyeket, közös érdekből, előre meg kell

állapítani, mert »clara pacta, boni amici«, és ilyesmiben a félreértés

súlyos következésekkel járhatna… Már most rá nézve is zsenans, de

főképpen a báró urat kívánja megkímélni a zséntől, melylyel a

jövendőbeli vőnek felelne, olyan kérdésekre, a melyeket a herczegnek elő

kell hoznia… Egy harmadik ilyenkor megkönnyíti a tárgyalást…

A báró. – Miért nem mondja azt, hogy a herczeg alkudni akar, s hogy ez

egy harmadik közvetítésével sokkal kényelmesebb?!… Nézd, Ödön, ezek a

gentlemanek, a kik rokonságot tartanak a szobrokkal, addig, a meddig

csak az kell, hogy pezsgős üvegeket hajigáljunk a plafondra, egy

orfeum-énekesnőnél, a legesztelenebb, a legvidámabb, a legbolondosabb

fiúk a világon, de mihelyt pénzről van szó, egyszerre oly józanok, oly

komolyak és oly okosak, mint Auspitz, az én könyvelőm. És ez imponál

nekem, de tudod, Ödön, mihelyt pénzről van szó, nálam is megszűnik a

tréfa.

A Berzsenyi-leányok tizenkét vőlegénye: Tollrajzok a mai Budapestről · 第 43 / 113 题