A báró. – Az ő körében? Hát én talán nem tettem magamévá ezt a kört? És
nem voltam-e én is fiatal? Férfiak közt mondva, én is megőriztem a vidám
életbölcsészetet, és az illendőség határai között én is életember
vagyok. De életember és életember közt nagy a különbözet. Szerintem az
első elv itt az, hogy az ember a saját számlájára legyen életember.
Bonifácz. – A herczeg adósságai nagyon menthetők, báró úr. Mindig
kétségtelen volt, hogy fényes nevével, és kiváló személyes
tulajdonságaival, mert hiszen szép, elegáns, megnyerő jelenség, nagy
partit fog csinálni, a mely esetben természetes…
A báró. – Hát éppen ez az, a mit én soha se fogok megérteni, hogy egy
valaki jól éljen felirásra, és fürödjön mindenben, a mi jó és drága, egy
ismeretlen öreg úrnak a számlájára, a ki valahol messze, egy idegen
országban, gyüjti a pénzt erre a czélra, és gyüjteni fogja a jövőben is,
a míg a leányai felnőnek. Ezt ön már sehogy se fogja beleszorítani az én
koponyámba, a mely csontból van. Hát ön persze egy megrögzött
arisztokratának vélt engem, de én minden hamis szégyen nélkül bevallom,
hogy minden magas társadalmi poziczió daczára, melyet ügybuzgalommal
elértem, a jelen napig megőriztem a kereskedő szeplőtlen gondolkozását.
És mi tetszett volna nekem ezen a kérőn, mint személyi tulajdonság? Mi
legyen a herczeg sajátlag?
Bonifácz. – Ha a katonai rangja nem is magas, minden carrière nyitva van
előtte: a katonai is, ha esetleg ezen a pályán kivánna maradni. Ma még
csak főhadnagy a Sándor főherczeg nevét viselő vértesezrednél, de
személyes jóbarátja, sőt tegező pajtása a komandáns Ruprecht-Oswald
főherczegnek, a ki mindig csak így szólítja: »Mein Alter!« vagy: »Du,
Rüdiger!«…
A báró. – De mit kezdjek én egy katonával, a ki még csak katona se akar
maradni, mert azt szándékolja, hogy a Botschafter-Sekretäri pályára lép,
hogy Párisban, Londonban vagy Yokohamában reprezentáljon egy szép
feleséggel, és egy oly revenüvel, melynek gondolatára a jobb fülem alatt
viszketni kezd?!… Átadja ő nekem a helyét és a főherczeg barátságát,
folyósítva, mint a hogyan ő kivánja a hozományt? Leszek én helyette
huszonnyolcz éves Dragonier? Fogja nekem mondani a főherczeg: »Du,
Rüdiger?!«… (Az ügyvéd névjegyét forgatja.) Nem, Ödön barátom, ez a
parti soha se nyerte volna meg az én jóváhagyásomat, a szegény báróné és
az én Blanka leányom nélkül. Hanem – miért titkoljam el ön előtt ezen
házi ügyeket? – a szegény báróné, a kinek én minden gyöngédséggel
tartozom, több okból, melyek nem tartoznak ide, nem képes egy élő
herczegnek ellenállani, és talán még ez sem lett volna elég, ha az nem
történik, hogy egy napon észreveszem, mennyire el van csavarodva a feje
az én leányomnak, a nagyobbik baronesznek.
Bonifácz. – Éppen azért, báró úr, mert szivek frigyéről van szó, nem
lehet arra az álláspontra helyezkednünk, a melyet egy rezon-házasság
esetében…
A báró. – És lássa, a mi nekem még jobban nem tetszett, éppen az volt,
hogy az én leányom így be lett ugratva az akadály-pályára, a mit ön,
mint tudományos sportember, meg fog érteni. Remélem, tudni fogja, hogy a
herczeg, midőn leányomnak tette a szépet, egyidejűleg a Várai Fejér
leányát is ugratta, a mi után ön nem lesz meglepetve, ha én gyanakodom,
hogy az én leányom vonzalmában nagy szerepet játszott a bosszúság, mert
úgy ő, mint a báróné, talán meghaltak volna a méregtől, ha a herczeg
véletlenül a Várai Fejér-leányt veszi el feleségül. Megjegyzem, hogy én
magam se vagyok képes megérteni, hogyan legyen a Várai Fejérnek egy
herczeg veje, mert bár a Várai Fejér összeszedett egy kis vagyonkát, és
szerencséje is volt, mert ezt észnek nem nevezhetem, azért sajátlag, és
főképpen hozzám hasonlítva, mindig egy kis füszerész marad.
Bonifácz. – Szó sincs róla, báró úr, a két parti között óriási a
különbség…
A báró. – Be fogja látni, hogy ezek után jogos kifogásaimat nem
érvényesítettem és hagytam menni a dolgokat. Úgy nézek én ki, mint a ki
nejének és leányának szivét semmibe veszi? Hiéna vagyok én? Ugy-e, nem?
Természetesen elvártam volna, hogy a herczeg honorálja azokat a
tekinteteket, a mik egy önfeláldozó családapának egyedüli jutalma. És mi
történt az eljegyzés után? Ön szerint a herczeg egy megnyerő modoru
gentleman. Na hát a herczeg az eljegyzés után velem szemben egy oly
leereszkedő és vállveregető hangnemet vett fel, a melyet az én
becsületesen megszerzett társadalmi rangom egyszerűen kizár. Nem fogom
megjegyezni, hogy az általam szivélyesen felajánlott tegezési viszonyt
mintegy elfelejteni látszott, és azt sem, hogy engem több ízben minden
illendőség és Ő Felségétől nyert kitüntetésem daczára, tanuk előtt, és
egyszer a legvegyesebb társaságban, mert orfeumi énekesnők is voltak
jelen, »kedves Berzsenyi«-nek szólított; mindezt nem fogom megjegyezni,
mert ezek csekélységek, melyeknek fölötte állok. De van egy hangnem, a
melyet kikérek magamnak. És ha, teszem fel, a herczegprimás, kinek lelki
fia vagyok, vagy egy főherczeg, kihez mi arisztokraták is mint szolgák
viszonylunk, szól hozzám ezen hangnemben, az más. De hogy egy velem
egyenrangu, legyenek bár az ősei a flórenczi Officzír-palasztban, nekem
tanácsokat adjon, ennek semmi értelme. Én nem vagyok gőgös ember, pedig
lehetnék az, mert én magam vagyok magamnak az őse, és ez nagyobb kunszt;
továbbá, mint önérzetes ember, nem gondolok senkinek a
tiszteletlenségével, ha ez ingyen van. De a pénzemért megkívánom, hogy
tiszteljenek, és ön ezt természetesnek fogja találni.
Bonifácz. – De, báró úr, itt egy rettenetes félreértést fedezek fel,
mely…
A báró. – Hagyjon kibeszélni, Ödön. Látja, ez az, a miért én még most se
vagyok a végsőig elhatározva. És most azzal jön elő nekem a herczeg,
hogy: »majd elküldöm a Bonifáczot…« és maga előjön, a minek különben
örvendek. De a herczeg részéről ez sem tetszik nekem.
Bonifácz. – Bocsánatot kérek, de ez csak a herczeg gyöngéd érzéséről
tanuskodik. Vannak dolgok, a melyeket, közös érdekből, előre meg kell
állapítani, mert »clara pacta, boni amici«, és ilyesmiben a félreértés
súlyos következésekkel járhatna… Már most rá nézve is zsenans, de
főképpen a báró urat kívánja megkímélni a zséntől, melylyel a
jövendőbeli vőnek felelne, olyan kérdésekre, a melyeket a herczegnek elő
kell hoznia… Egy harmadik ilyenkor megkönnyíti a tárgyalást…
A báró. – Miért nem mondja azt, hogy a herczeg alkudni akar, s hogy ez
egy harmadik közvetítésével sokkal kényelmesebb?!… Nézd, Ödön, ezek a
gentlemanek, a kik rokonságot tartanak a szobrokkal, addig, a meddig
csak az kell, hogy pezsgős üvegeket hajigáljunk a plafondra, egy
orfeum-énekesnőnél, a legesztelenebb, a legvidámabb, a legbolondosabb
fiúk a világon, de mihelyt pénzről van szó, egyszerre oly józanok, oly
komolyak és oly okosak, mint Auspitz, az én könyvelőm. És ez imponál
nekem, de tudod, Ödön, mihelyt pénzről van szó, nálam is megszűnik a
tréfa.